Szántó T. Gábor

A három fiú – A holokauszt és a családom

  • Szántó T. Gábor
  • 2014.06.08 14:05

Publicisztika

Bekeretezett, beüvegezett fotó áll az asztalomon. Lekerekített sarkú paszpartu veszi körül, a hátán papírborító és fólia, körben gondosan, légmentesen leragasztva. Nem porosodik a kép, állja az időt. Éveken át lógott a falon egy másik lakásban, meleg színű faliszőnyeg egyik tartószögén, hasonlóan bekeretezett, beüvegezett, más fényképek társaságában, egy fiókos írószekrény fölött, melyben családi relikviákat őrzök.

Illettek a régi szőnyeg hangulatához a megbarnult vagy eredetileg is barnás árnyalatú fotók: régi filmek hangulatát idézték, a békeidőt, amikor természetes volt még a faliszőnyeg, s hogy boldog családok megörökítik életük egy-egy jeles pillanatát. Éveken át lógtak ott a képek, majd egy költözés és alkalmas falfelület hiánya folytán a fiókos írószekrénybe költöztek más fotográfiák és az idők folyamán összegyűjtött és felgyülemlett dokumentumok, térképek, családfák tekercsei közé, melyen a fotók szereplői is meglelték helyüket. Egy-egy külföldről jelentkező, távoli rokon kérésére fénymásolatot készítek a családfa őket érdeklő részéről, s összejövetelek alkalmával néha magam is előveszem a tekercseket, dokumentumokat. Néhány fotó hátuljára a képeken szereplő személyek nevét is ráírom, felvéve a küzdelmet a feledékenységgel, mely különösen akkor nyomasztó, ha olyan személyeket felejtek el vagy keverek össze, akiket sosem ismerhettem, csak a másoktól feljegyzett információ, a fénykép és a képek hátoldalára firkantott felirat őrzi emlékezetüket.

Közel harminc éve, érettségi után nem sokkal kezdtem gyűjtögetni a családi fotókat, dokumentumokat, kezdtem kérdezősködni s egy-egy levelet is váltani távoli rokonokkal. Biztattam őket, írják le történeteiket, mondják magnóra, vagy csak mondják el, amire emlékeznek. Nem akadt sok rokon, akivel felvehettem a kapcsolatot, mindössze néhány levél, pár kazetta s egy hosszabb emlékezés rögzíti a családi emlékezetet. Mellettük fekszenek a képek, amelyekhez a legtöbb esetben nem társulnak történetek.

false

Amikor néhány hónapja, a vészkorszak 70. évfordulóján létrejött A holokauszt és a családom Facebook-csoport, kíváncsian csatlakoztam. Időről időre olvasom mások emlékezéseit. Ezúttal nem az egykori történetek tragédiája ráz meg. Meglehet, túl sok hasonlót hallottam, hallok, olvasok; viszonylag korán szembesültem a veszteséggel saját családomban. Sosem voltam képes például összeszámolni, hányan estek rokonaim közül áldozatul vagonnak, gáznak, munkaszolgálatnak, mert nem tudtam mindenkit összegyűjteni, nem tudtam, meddig tekinthetem a halottakat rokonaimnak, és mettől kellene azt mondanom, hogy nem a hozzátartozóim. Tartottam tőle, hogy kihagyok valakit, s ezt méltánytalannak éreztem. Lehetséges, hogy belső védekező-rendszerem óv attól, hogy érzelmeimet szabadon engedjem. Inkább a múlt felkérődzésének megkésettsége, a mostani szembesülés erőteljes hulláma, az egymással interakcióba lépők széles köre és érzelmi involválódása indít meg.

A vészkorszak második nemzedékének első hulláma most lép aktív korból nyugdíjas korba: az emlékezés számukra mind fontosabbá válik. Jót tett az emlékezetnek a történelemhamisítás néhány kísérlete is: mint a vírus váltotta ki az ellenanyag termelését. Ami két és fél évtized alatt nem sikerült zsidó szervezetek sorának - hogy tudniillik a túlélők leszármazottai foglalkozzanak saját múltjukkal, saját emlékezetükkel (igaz, nem csak az üldöztetés tapasztalataival) -, most, a felpaprikázódott politikai hangulatban elkezdődött. Dac váltotta ki, de az érzelmi indíttatás másodlagos: az eredmény a fontosabb. Valami elindult, és nem fordítható vissza. Az eddig elfojtott, elhallgatott, vagy csak szűk családi körben elmesélt emlékek, történetek nyilvánossá és közössé válása - bizonyos vagyok benne - érzelmileg felszabadít, s talán közösséget is teremt.

Nemcsak az állami emlékezetkultúra adós a múlt feldolgozásával, nemcsak itt jellemző a több évtizedes lemaradás. Mi magunk, a vészkorszak túlélői és utódaik is adósai vagyunk az emlékezetnek. Több mint egy évtizede olvastam Helen Epstein The Children of the Holocaust című, eredetileg 1979-ben megjelent könyvét, mely másodgenerációsok élettörténetébe enged bepillantást, akik felnőttként kezdték tudatosítani sokszor elfojtott élményeiket, kapcsolták össze élettörténetük, gondolkodásuk, viselkedésük sajátosságait szüleik, nagyszüleik szenvedéstörténetével, és szerveztek beszélgetőcsoportot az interjúk hatására. Akkortájt a Google mintegy hetvenöt kötetet kínált fel angol nyelven a másodgeneráció témakörében, magyarul talán féltucat szakkönyv jelent meg a tárgyban, s persze sok irodalmi mű reflektált a személyes élettörténetet meghatározó vagy befolyásoló élményanyagra.

A Facebook-csoport személyes számvetéseket, találkozókat, eseményeket, beszélgetéseket eredményez. Sokan nem kívánnak továbblépni, megmaradnak a családi emlékidézésnél, de bizonyára lesznek, akik felismerik, hogy az élettörténeten és az emlékezeten keletkezett folytonossági hiány gyógyításának csupán az első lépése a konkrét családtörténetek nyilvános megörökítése. Mások talán igénylik majd a további közös gondolkodást, élményeik kicserélését, az együttműködés más lépéseit és formáit. Lehet, hogy gyászmunkánk hatással lesz a szélesebb társadalomra is, mely inkább szembe tud nézni majd múltjával, ha az áldozatok és utódaik szembenéznek saját múltjukkal, és nyilvánossá téve saját élményeiket, megteremtik az esélyét a szélesebb körben zajló beszélgetéseknek.

*

Az a bizonyos fotó néhány hónapja újra ott áll az asztalomon: rajta dédnagyapám, dédnagyanyám (vele még találkozhattam), mögöttük három elegáns fiuk, mellényes öltönyben, keménygalléros ingben, nyakkendőben. Egyiket sem ismerhettem. Nem élték túl a munkaszolgálatot, illetve egyikük a deportálást.

A kép jobb szélén áll János, a nagyapám, igaz, ez utóbbi kifejezést nem nagyon ejtettem ki a számon életemben, ahogy a nevét sem. Sokan vagyunk így nem ismert nagyapánkkal. Apámnak is csak úgy nevezem, ha szóba kerül: "a papád", s ő sem igen emlegeti, merthogy neki se nagyon vannak róla emlékei. A kép bal szélén Gabi, a legfiatalabb testvér, akinek emlékére a nevem kaptam, talán annak reményében, hogy olyan könnyed sármőr leszek, mint állítólag ő volt. Két testvére közt áll a harmadik: Pali, akinek fia gyerektúlélőként az emigrációban szinte senkinek nem beszélt a múltról, s amikor Pesten járt, és kérdezgettem, nekem se nyílt meg.

Keveset tudok róluk. Amikor még élt, a nyolcvanas évek elején, nagyanyámat nem kérdezgettem nagyapámról. Hiányában az se nagyon merült fel, hogy lehetne miről kérdezni. Ha mégis, azt feltételeztem, hogy kérdéseimmel fájdalmat okoznék, és saját félelmemtől béklyózva, nem kérdeztem.

Dédnagyanyám, akinek falán ott lógott a fénykép a hetvenes években, közel százévesen, sírdogálva mutogatta fiait. Tíz-tizenkét éves voltam. Ott ültünk anyámmal, apámmal, nagyanyámmal, és úgy emlékszem, nem állt össze fejemben a kép, hogy dédnagyanyám egyik fia apám apja, a másik kettő apám nagybátyja. Fogalmam se volt, mi az, hogy nagybácsi, a rokonsági viszonylatokat nemigen értettem, a róluk szóló családi történeteket időről időre elfelejtettem.

Emlékezetem szerint nem éreztem semmit. Ma inkább azt mondanám, a veszteség mélységét riadtan megsejtve, amennyire csak lehet, távol tartottam magamtól a fájdalmat és vele együtt a tudást - együtt érezve, azonosulva, de félve, elsősorban apám fájdalmától. Oly mélyre nyomtam védekezésképpen az érzéseimet, hogy felfogni sem akartam a jelenetet. Lehet, hogy a fájdalom, a veszteség tudata bennem mélyebb üreget vájt, mint apámban. Vagy talán ma, felnőttként mélyebben élem át, többet engedek meg magamnak, s többet tudok artikulálni belőle, mint ő, aki apját elvesztő, túlélő gyerekként felnőve elnyomta magában a veszteség tudatát.

Pista - Pali fia - soha nem beszélt apjáról. Apám mesélt, amennyi keveset tudott. Gabinak nem volt családja, nem maradt utána senki, akit kérdezni lehetett volna.

Nincs nagyapaélményem anyám ágán sem. Az ő apja is munkaszolgálatban veszett oda a keleti fronton, akár a három fiú. Nagyapja a deportálás során, a vagonban halt meg, tetemét a senkiföldjén dobták ki. Legfeljebb fantáziám által, kívülről tudom körbetapogatni, milyen lehet egy nagyapa, ha van, s milyen lehet egy nagyobb család. Belülről tudom viszont, milyen az, ha nincs. Ha ránézek a három testvér fényképére, ezért is jut eszembe kevés dolog. Életüket legfeljebb foltokban tudom elképzelni, hiányukat azonban jól ismerem: az enyém.

Neked ajánljuk

A gyöngy

  • Halasi Zoltán

A király elküldi fiát messze földre, hozza el a kígyótól a kincset. Mielőtt a fiú útnak indul, meg kell válnia ruhájától. Megérkezik, elvegyül az ottaniak között. Ételüktől azonban mintegy álomba merül, megfeledkezik királyfi voltáról, küldetéséről. Apja levele téríti magához. Megigézi a kígyót, megszerzi a kincset. Hazatér, megdicsőül.

Máshogy mutatja ki

  • SzSz

„Az utolsó túlélő halálával Auschwitzot beveszi a kirakatból a történelem. Lomtárba kerül, ott porosodik majd a sötétben a tatárjárás és a waterlooi csata közt” – nyilatkozta Röhrig Géza egy interjúban a Saul fia diadalmenetének egyik állomásán –, a Born in Auschwitz egyszerre igazolja és cáfolja e kijelentést azzal, hogy bemutatja, hogyan hatja át a tragédia háromgenerációnyi család életét.

„A vérfürdő nem vonz”

A Star Trek-filmek Spockja jelenleg az AMC horrorsorozatában, a NOS4A2 második évadában adja a Charlie Manx nevezetű gonoszt, de élőben nincs benne semmi fenyegető. A Rhode Island-i forgatáson értük el.

„Gátlástalanul húzogatjuk ki egymás sorait”

  • Láng Dávid

Több mint ezer induló közül ők nyerték tavaly az Öröm a Zene tehetségkutató országos döntőjét, nem sokkal később pedig Lovasi András is kiválasztotta őket a raktárkoncertes gázsiját szétosztó pályázaton. A duóval arról beszélgettünk, mivel győzhették meg a zsűrit, milyen köztük a dalszerzői dinamika, és terveznek-e teljes zenekarrá bővülni.

Ülő ováció

  • Nagy István

Nyolcvanegy éves korában elhunyt minden idők egyik legnagyobb hatású zenei producere, akinek a jelentősége egyedül talán George Martinéhoz fogható; mindketten a modern zenerögzítési technika úttörőinek, lényegében megteremtőinek számítanak.

A földön kívüli selyemszörny

  • Vida Virág

Amióta online térbe kényszerült a színház, új, alkalmazott műfaj jelent meg a művészetek palettáján, amelyet leginkább „előadás-közvetítésnek” lehetne nevezni, és abban különbözik a korábbi színházi közvetítésektől, hogy eddig soha nem látott nyomatékot kap benne az operatőri munka.

Megtalálva

  • Dékei Kriszta

A művészet történetében komoly hagyománya van a nagy elődök másolásának, a témák és a stílusok újradolgozásának.

Eladó, kiadó

Hérodotosz óta sokat változott a közmeg­egyezés azzal kapcsolatban, mik is lehetnek a történetírás elfogadott témái és alkalmatos forrásai.