Publicisztika

Égbekiáltó botránytól hangos az olasz és az európai labdarúgás: a közelmúlt belga, német, osztrák, francia bundái után most az olaszokon a sor.

Ha a koalíciós tárgyalások leginkább valamiféle információs fekete lyukhoz is hasonlítanak, miszerint csak befele mennek a bitek, kifele nem, és minden, ami ott bent történik, az érzékelhetetlen és rejtélyes, a jobboldal kétségkívül nyitott könyvként hever előttünk.

A Fidesz aktivistái és szimpatizánsai körében már a második forduló éjszakáján kialakult a viszonylag egyértelmű álláspont, hogy Orbán Viktor pártja a választást Mikola István és részben Semjén Zsolt miatt veszítette el. Õket emlegették első lendületből az elbukott budapesti egyéni jelöltek; Mikola szinglihordázása és az ötmilliós szavazatimportról szóló eszmefuttatása fölött borongtak a kampányban (szocia-lista és liberális kollégáikhoz hasonlóan) tényleg a lelküket kitevő aktivisták.

Az egészségügyi rendszer a finanszírozási források szűkössége miatt nem képes biztosítani, hogy mindenki hozzájusson minden olyan szolgáltatáshoz, amire orvosi szempontból szüksége lenne. Ez a világon mindenhol így van. A technológiai fejlődés révén egyre több és drágább egészségügyi szolgáltatás áll rendelkezésre, melyet csak a népesség szűk hányada lenne képes megfizetni.

A kulturális élet színe-java még mindig a késő kádári elosztási gyakorlatokban és struktúrákban rögzült rutinokban lubickol. Még mindig az államtól, az udvartól, az éppen pozícióban lévő újraelosztóktól várják a vazallusok a jussukat. Mert megérdemlik!

2006. április 28-án (egy hosszú hétvége előtti péntek este) közmeghallgatást tartottak a paksi atomerőmű üzemidejének húsz évre esedékes meghosszabbításáról. Miközben a vezérkar tapsát hallgattam a helyi középiskola nagyelőadójában, azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon hétéves unokaöcsém is megszólalhatna-e itt.

A cserfes Susanna és Almaviva grófné hálás jelenetkéjét elirigyelve, az elmúlt napokban az Operaház szakmai igazgatói is eldallantották a maguk levélkettősét.

Ha olvasóink rajta tartják szemüket a világ, de legalábbis Európa ügyein, csodákra bukkanhatnak.

Kevés dolog maradt változatlan a magyar belpolitikában 1990 óta: a határon túli magyarok kérdésköre azonban szinte érintetlen tizenhat éve. Ezt bizonyítja a Sólyom László által kezdeményezett május 4-i konferencia (melyet mindjárt konferenciasorozatként harangozott be a média).

Az ötödik szabad választás nyomán joggal állapítható meg: népünk a maga módján alkalmazkodott a választási rendszerhez, mi több, ebből az elemzők és a pártok stratégái is messzemenő következtetéseket vonhatnának le.

Jobboldalon a helyzet nagyon hasonlít a 2002-esre: gyorsan lezárni kívánt "szembenézés" a kudarccal, önfelmentő, felelősségelhárító magyarázatok, erőtlen bírálatokra hűségnyilatkozat-özön Orbán Viktor iránt.

A második forduló vége óta piszok sokan jelentkeztek be egy jó kis vendégkormányzásra a tisztelt közvéleménynél. Nem múlik el nap, hogy különféle think tankek, szövetségek, kamarák, elnökök, intézetek ne szögeznék le, hogy ez így nem mehet tovább, hogy az államháztartás maga alá rogy, hogy összedől a forint, kész, vége, elsüllyedünk.

Az utóbbi években több nemzetközi összehasonlító vizsgálat hívta fel a nagyközönség figyelmét arra, amit a szakértők már régóta tudtak: a magyar közoktatás rosszul teljesít.

Ahhoz még mindig ért a vén gazember, hogy felhívja magára a figyelmet. A márciusi uniós csúcs egyetlen izgalmas eseménye, ami kizökkentette az ülésterem alatt pár szinttel sörözgető újságírókat az apátiából, az volt, amikor Chirac felháborodottan kicsörtetett az ülésről, mert az európai big businesst képviselő Unice lobbiszervezet francia vezetője nem anyanyelvén, hanem angolul szólt az állam- és kormányfőkhöz.