Inkább kárba, mint pocsékba - Az ötödik választás után

Az ötödik szabad választás nyomán joggal állapítható meg: népünk a maga módján alkalmazkodott a választási rendszerhez, mi több, ebből az elemzők és a pártok stratégái is messzemenő következtetéseket vonhatnának le.

Az ötödik szabad választás nyomán joggal állapítható meg: népünk a maga módján alkalmazkodott a választási rendszerhez, mi több, ebből az elemzők és a pártok stratégái is messzemenő következtetéseket vonhatnának le. A magyar választási szisztéma máig (s alighanem még hosszú-hosszú ideig) megkerülhetetlen eleme a kezdetben országosan négy-, azóta (a második voksolástól) ötszázalékos választási küszöb: az ez alatt teljesítő pártokra adott valamennyi voks - kivéve azt az amúgy nem is oly ritka esetet, ha az említett kispárt jelöltje egyéniben győz - elvész. Nem meglepő, hogy a legnagyobb arányban éppen az első választáson mentek pocsékba szavazatok: ekkor az összes leadott listás voksok 15,81 százaléka (pontosan 777 777 szavazat) hullott egyenesen a szemétbe - ez, ha belegondolunk, óriási arány. Hát persze: ki a fene gondolta volna, hogy a szocdemek vagy az MSZMP még a négy százalékot sem érik el; némi szofizmussal meg is válaszolhatjuk a kérdést: a szavazók túlnyomó része gondolta így, tekintve, hogy nem ezen pártokra szavazott.

*

A tanulópénzt mindig meg kell fizetni, ezt bizonyítja a tendencia is: a második választáson már "csak" a szavazók 12,66 százaléka (még mindig 683 892 fő) vélte úgy, hogy a MIÉP-et, a Munkáspártot, az Agrárszövetséget vagy a Palotás-pártot kell favorizálnia, s megdöbbentően sokan szavaztak az egy százalékot el sem ért pártok-ra (3,24 százalék). Eme arány az 1998-as választáson sem csökkent jelentősen, ám ekkorra valami megváltozott: az aktív szavazópolgárok igen jelentős része rájött, mire is szolgál a választások két fordulója: ha el veszett is az első, valamely kispártra és annak jelöltjére leadott szavazata, attól még a második menetben eldöntheti, hogy a nagyok közül ki vigye haza a mandátumot. Jellemző, hogy az első két választáson jelentősen visszaesett a részvétel a két forduló között - tipikusan jórészt azok maradtak otthon, akik az első fordulóban rosszul (mert feleslegesen) szavaztak, vagy azok, akiknek a pártja bekerült ugyan, de a második fordulóban kétszereplőssé (általában két blokk közöttivé) redukálódott versenyben jelöltjük, illetve pártjuk outsiderként már nem volt érdekelt, jelöltjük pedig nem is jutott tovább - így gondolkodott 1990-ben a szocialisták s különösen 1994-ben a Fidesz szavazóinak jelentős része.

Ehhez képest 1998-ban még mindig igen sokan próbáltak végül kieső helyen végzett pártokra szavazni: a voksolók 12,18 százaléka (nagyjából 552 500 fő) próbálta a Munkáspártot, az MDF-et, Ghiczy György vagy Pusztai Erzsébet (mi több: G. Nagyné Maczó Ágnes!) pártját bejuttatni az Országgyűlésbe, ám ők a második fordulóra mintegy okultak, s kiválasztották a maguk immár esélyes jelöltjét, és döntöttek. Pontosan ennek köszönhető az addigi legnagyobb (még az első fordulós, igaz, csekély részvételi arányt is meghaladó) második fordulós aktivitás. A többi már matematika: mivel mind a bejutott, mind a be nem jutott pártok mezőnyében egyértelmű volt a jobboldali fölény, jöhetett az Orbán-Torgyán-kormány. Négy évvel ezelőtt még mindig 11,3 százalék (csaknem 635 ezer választó) próbálkozott a MIÉP, a Centrum meg a Munkáspárt átrugdosásával a küszöbön - hiába, ám ők gyorsan kiismerték magukat a már kétosztatúvá vált politikai mezőben (eme belátást igen hatékonyan szolgálta a két forduló közötti agresszív Orbán-kampány), s e rádöbbenés a második fordulóban csaknem megfordította az első eredményét. A 2002-es országgyűlési választás második köréről nyugodtan el lehetett mondani: a végkimenetel érvényesítette a papírformát, nyert a ballib ellenzék, elvégre az ötszázalékos küszöböt megugró pártok versenyében több mint hat százalékot vert a Fideszre; a második forduló szoros (ám fordulathoz nem vezető) Fidesz-diadalát - néhány százaléknyi új választó mozgósításán túl - az okozta, hogy rendelkezésére állt egy majd kilencszázaléknyi választói csoport, amely az első fordulóban a jobboldali radikális MIÉP-re, a jobbközép Centrumra vagy még mindig Torgyánra (0,7 százalék) voksolt. 'k túlnyomórészt a második fordu-lóra is elmentek, s elsősorban az állva maradt Fidesz-jelöltekre szavaztak - miközben a ballib szövetségnek ilyen tartalékai (az igencsak bizonytalan magatartású kétszázaléknyi őskommunistát leszámítva) nem is voltak.

*

Az idei választás több tekintetben is fordulatot hozott a korábbi tendenciákhoz képest. A legfeltűnőbb persze, hogy nem csupán nyert, de meg is erősítette pozícióját az eddigi kormánykoalíció, és legalább ilyen érdekes, hogy milyen mértékben zsugorodott össze a rosszul választók csoportja (valamivel több mint 174 ezerre): a 2,2 százaléknyi MIÉP-Jobbik-szavazót és az egy százalék alatti kispártok (mint a most, az ötödik részvétel után a semmibe hulló Munkáspárt vagy az elolvadt Centrum) szintén alig több mint egyszázaléknyi támogatóját leszámítva a túlnyomó többség döntése bejött, és sikerült pártját bejuttatnia a parlamentbe. Az MDF-szavazók reszkírozták a legtöbbet, de néha tizenkilencre tényleg alsó jön. Ráadásul ismét helyreállt a politikai erők látszó-lagos, az első két választáson tapasztalt háromosztatúsága - ezúttal az MDF-et találták a választók a másik két tábortól egyenlő távol-ságot tartó erőnek, s pontosan ezt jutalmazták a Gyurcsánytól és Orbántól egyaránt ódzkodó protest szavazók. E két tényező okozta, hogy ez a választás már az első fordulóban eldőlt, mi több, a második forduló után még nőtt is a baloldali fölény: idén nem csupán a Fidesz hátránya volt nagyobb az MSZP-SZDSZ koalíciójával szemben, de nem voltak tartalékai sem. Nem számíthatott az MDF (mint párt) támogatására, de az MDF-szavazókéra is alig (akik a második fordulóban inkább otthon maradtak); részben ennek tulajdonítható, hogy a második fordulós részvételi arány ezúttal több mint három százalékkal elmaradt az első fordulós, amúgy igen jelentős értéktől. Az eredmény egy a vártnál is nagyobb jobboldali vereség lett.

A választók döntése egy jól és egy nehezen kiszámítható következménnyel is jár: a pártfinanszírozási szabályok miatt a négy nagyon kívül immár csak a MIÉP-Jobbik szövetség, illetve tagpártjai élvezhetnek költségvetési támogatást. A továbbiakban minden más parlamenten kívüli párt gyakorlatilag halálra van ítélve, tehát Torgyán után Thürmerre is a nyugdíj vár. Azt viszont a választók (jelen esetben az MDF-szavazók) sem tudhatják, hogy a vélt harmadik erő nem tagozódik-e be valamely nagy táborba, ahogy ez 1994-et követően a Fidesszel és igen: az SZDSZ-szel már megtörtént.

Neked ajánljuk