Inkább kárba, mint pocsékba - Az ötödik választás után

Az ötödik szabad választás nyomán joggal állapítható meg: népünk a maga módján alkalmazkodott a választási rendszerhez, mi több, ebből az elemzők és a pártok stratégái is messzemenő következtetéseket vonhatnának le.

Az ötödik szabad választás nyomán joggal állapítható meg: népünk a maga módján alkalmazkodott a választási rendszerhez, mi több, ebből az elemzők és a pártok stratégái is messzemenő következtetéseket vonhatnának le. A magyar választási szisztéma máig (s alighanem még hosszú-hosszú ideig) megkerülhetetlen eleme a kezdetben országosan négy-, azóta (a második voksolástól) ötszázalékos választási küszöb: az ez alatt teljesítő pártokra adott valamennyi voks - kivéve azt az amúgy nem is oly ritka esetet, ha az említett kispárt jelöltje egyéniben győz - elvész. Nem meglepő, hogy a legnagyobb arányban éppen az első választáson mentek pocsékba szavazatok: ekkor az összes leadott listás voksok 15,81 százaléka (pontosan 777 777 szavazat) hullott egyenesen a szemétbe - ez, ha belegondolunk, óriási arány. Hát persze: ki a fene gondolta volna, hogy a szocdemek vagy az MSZMP még a négy százalékot sem érik el; némi szofizmussal meg is válaszolhatjuk a kérdést: a szavazók túlnyomó része gondolta így, tekintve, hogy nem ezen pártokra szavazott.

*

A tanulópénzt mindig meg kell fizetni, ezt bizonyítja a tendencia is: a második választáson már "csak" a szavazók 12,66 százaléka (még mindig 683 892 fő) vélte úgy, hogy a MIÉP-et, a Munkáspártot, az Agrárszövetséget vagy a Palotás-pártot kell favorizálnia, s megdöbbentően sokan szavaztak az egy százalékot el sem ért pártok-ra (3,24 százalék). Eme arány az 1998-as választáson sem csökkent jelentősen, ám ekkorra valami megváltozott: az aktív szavazópolgárok igen jelentős része rájött, mire is szolgál a választások két fordulója: ha el veszett is az első, valamely kispártra és annak jelöltjére leadott szavazata, attól még a második menetben eldöntheti, hogy a nagyok közül ki vigye haza a mandátumot. Jellemző, hogy az első két választáson jelentősen visszaesett a részvétel a két forduló között - tipikusan jórészt azok maradtak otthon, akik az első fordulóban rosszul (mert feleslegesen) szavaztak, vagy azok, akiknek a pártja bekerült ugyan, de a második fordulóban kétszereplőssé (általában két blokk közöttivé) redukálódott versenyben jelöltjük, illetve pártjuk outsiderként már nem volt érdekelt, jelöltjük pedig nem is jutott tovább - így gondolkodott 1990-ben a szocialisták s különösen 1994-ben a Fidesz szavazóinak jelentős része.

Ehhez képest 1998-ban még mindig igen sokan próbáltak végül kieső helyen végzett pártokra szavazni: a voksolók 12,18 százaléka (nagyjából 552 500 fő) próbálta a Munkáspártot, az MDF-et, Ghiczy György vagy Pusztai Erzsébet (mi több: G. Nagyné Maczó Ágnes!) pártját bejuttatni az Országgyűlésbe, ám ők a második fordulóra mintegy okultak, s kiválasztották a maguk immár esélyes jelöltjét, és döntöttek. Pontosan ennek köszönhető az addigi legnagyobb (még az első fordulós, igaz, csekély részvételi arányt is meghaladó) második fordulós aktivitás. A többi már matematika: mivel mind a bejutott, mind a be nem jutott pártok mezőnyében egyértelmű volt a jobboldali fölény, jöhetett az Orbán-Torgyán-kormány. Négy évvel ezelőtt még mindig 11,3 százalék (csaknem 635 ezer választó) próbálkozott a MIÉP, a Centrum meg a Munkáspárt átrugdosásával a küszöbön - hiába, ám ők gyorsan kiismerték magukat a már kétosztatúvá vált politikai mezőben (eme belátást igen hatékonyan szolgálta a két forduló közötti agresszív Orbán-kampány), s e rádöbbenés a második fordulóban csaknem megfordította az első eredményét. A 2002-es országgyűlési választás második köréről nyugodtan el lehetett mondani: a végkimenetel érvényesítette a papírformát, nyert a ballib ellenzék, elvégre az ötszázalékos küszöböt megugró pártok versenyében több mint hat százalékot vert a Fideszre; a második forduló szoros (ám fordulathoz nem vezető) Fidesz-diadalát - néhány százaléknyi új választó mozgósításán túl - az okozta, hogy rendelkezésére állt egy majd kilencszázaléknyi választói csoport, amely az első fordulóban a jobboldali radikális MIÉP-re, a jobbközép Centrumra vagy még mindig Torgyánra (0,7 százalék) voksolt. 'k túlnyomórészt a második fordu-lóra is elmentek, s elsősorban az állva maradt Fidesz-jelöltekre szavaztak - miközben a ballib szövetségnek ilyen tartalékai (az igencsak bizonytalan magatartású kétszázaléknyi őskommunistát leszámítva) nem is voltak.

*

Az idei választás több tekintetben is fordulatot hozott a korábbi tendenciákhoz képest. A legfeltűnőbb persze, hogy nem csupán nyert, de meg is erősítette pozícióját az eddigi kormánykoalíció, és legalább ilyen érdekes, hogy milyen mértékben zsugorodott össze a rosszul választók csoportja (valamivel több mint 174 ezerre): a 2,2 százaléknyi MIÉP-Jobbik-szavazót és az egy százalék alatti kispártok (mint a most, az ötödik részvétel után a semmibe hulló Munkáspárt vagy az elolvadt Centrum) szintén alig több mint egyszázaléknyi támogatóját leszámítva a túlnyomó többség döntése bejött, és sikerült pártját bejuttatnia a parlamentbe. Az MDF-szavazók reszkírozták a legtöbbet, de néha tizenkilencre tényleg alsó jön. Ráadásul ismét helyreállt a politikai erők látszó-lagos, az első két választáson tapasztalt háromosztatúsága - ezúttal az MDF-et találták a választók a másik két tábortól egyenlő távol-ságot tartó erőnek, s pontosan ezt jutalmazták a Gyurcsánytól és Orbántól egyaránt ódzkodó protest szavazók. E két tényező okozta, hogy ez a választás már az első fordulóban eldőlt, mi több, a második forduló után még nőtt is a baloldali fölény: idén nem csupán a Fidesz hátránya volt nagyobb az MSZP-SZDSZ koalíciójával szemben, de nem voltak tartalékai sem. Nem számíthatott az MDF (mint párt) támogatására, de az MDF-szavazókéra is alig (akik a második fordulóban inkább otthon maradtak); részben ennek tulajdonítható, hogy a második fordulós részvételi arány ezúttal több mint három százalékkal elmaradt az első fordulós, amúgy igen jelentős értéktől. Az eredmény egy a vártnál is nagyobb jobboldali vereség lett.

A választók döntése egy jól és egy nehezen kiszámítható következménnyel is jár: a pártfinanszírozási szabályok miatt a négy nagyon kívül immár csak a MIÉP-Jobbik szövetség, illetve tagpártjai élvezhetnek költségvetési támogatást. A továbbiakban minden más parlamenten kívüli párt gyakorlatilag halálra van ítélve, tehát Torgyán után Thürmerre is a nyugdíj vár. Azt viszont a választók (jelen esetben az MDF-szavazók) sem tudhatják, hogy a vélt harmadik erő nem tagozódik-e be valamely nagy táborba, ahogy ez 1994-et követően a Fidesszel és igen: az SZDSZ-szel már megtörtént.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.