A cserfes Susanna és Almaviva grófné hálás jelenetkéjét elirigyelve, az elmúlt napokban az Operaház szakmai igazgatói is eldallantották a maguk levélkettősét. Keveházi Gábor balettigazgató indította a bús melódiát, amelyhez csepp ütemkéséssel Kesselyák Gergely főzeneigazgató is csatlakozott, s mindketten egyazon strófát recitáltak, miszerint a következő évadra tervezett előadásszám-csökkentés (310-ről 265-re) jócskán betenne a honi opera- és balettkultúrának. E felvetésen okvetlenül el kell gondolkodnunk, de előbb nyugtázzuk, hogy nemzeti intézményünk tavaly nyáron hivatalba lépett vezetősége a benső meghasonlás szomorú végstádiumába jutott, melyből aligha lesz immár visszaút. Lapunk idejekorán hangot adott féltő aggodalmának, amely fölöttébb hamar beigazolódott: a direktóriumból pillanatok alatt kivált Petrovics Emil, utóbb távozott a gazdasági vezető, most pedig Kesselyák és Keveházi keveredett konfliktusba a főigazgatóval, Hegyi Árpád Jutocsával. (Az egyéb kalamitásokról, így példának okáért A csodálatos mandarin körül támadt, nehezen menthető szerzői jogi balhéról, a bemutatók elhalasztásáról és elmarasztásáról, Kovalik Balázs megbocsáthatatlan hanyagolásáról, vagy éppenséggel a főigazgató - korábbról már jól ismert - vezetési módszereiről ezúttal jól nevelten hallgatunk.) Hegyi mellett ugyan még ott áll a maga sokat próbált szakértelmével Müller Péter Sziámi, ám ők ketten aligha lesznek képesek gatyába rázni az Operaházat. Az ugyanis évtizedes válságban leledzik, s ez a tény minden bizonnyal fontosabb, mint az, hogy egy nyilvánvalóan bukott vezetőség tarantellája lassanként bőrnadrágos bajor pofozós táncba megy át.
Végre is mi a baj az Operaházzal? A leegyszerűsítéstől való ösztönös idegenkedésünket leküzdve, valahol ott lelhetjük föl az elhantolt blökit, hogy az Operaház sokba van a költségvetésnek (lévén egy, illetve - a balettel - két költséges műfaj otthona), ráadásul a működése gazdaságtalan (mint minden állami nagyüzemé, mely magaskultúrát állít elő), az előadások színvonala pedig tartósan hanyatlik. Látható, hogy e három tényező közül az elsőn nem lehet változtatni, vagyis az operára - hiába szívnánk netán a fogunkat - költeni kell, méghozzá sokat. A bajok két másik kútfeje viszont emberi számítás szerint kiiktatható, csak szabaduljunk meg végre az operaüzem pénznyelő szisztémájától, s azoktól a dekorált és módfelett kiérdemesült művészektől, akik az igazgatóság iránti haragjuknak még nagyon is hangot tudnak adni, de egy Verdi- vagy Puccini-áriának már réges-rég nem. A magyar operakultúra nívóját ugyanis pillanatnyilag nemcsak az esetleges előadásszám-csökkentés veszélyezteti, hanem jó néhány rendben megtartott előadás is.
Minket sem tölt el örömmel a jövő évadra vonatkozó főigazgatói terv, egyúttal mi is áhítjuk az Operaház gazdasági rendbetételét, s legalább ennyire az intézmény művészi színvonalának restaurálását. Ehhez azonban új ember, pontosabban új emberek kellenek. Nemcsak az igazgatói irodákba, de a színpadra és a zenekari árokba is.
Mielőtt még fölcsendülne Siegfried gyászindulója, s a lángok belekapnának a Walhallába.
