Uitz Renáta

Ne kösd meg a házőrzőt!

Hogyan védte meg a múlt héten Európa a (magyar) szólásszabadságot?

Publicisztika

Köszönettel tartozik Európa a Magyar Helsinki Bizottság és az Átlátszó jogászainak. Olyan ügyet vittek az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) elé, amelyben az EJEB legfőbb fóruma, a Nagykamara alkalmat talált rá, hogy kimondja: az Emberi jogok európai egyezményének 10. cikke védi a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot.

De mi tartott ezen ennyi ideig? – kérdezhetnénk. Hiszen már vagy másfél évtizede a 21. századot tapossuk, az információ dől, csak győzzünk elállni az útjából. Arról nem is beszélve, hogy olyan állami adatbázis valószínűleg nincs a világon, aminek a tartalmát kis odafigyeléssel ne tudnák a nyakunkba borítani közszolgálati lelkületű hackerek. Elöljáróban tehát érdemes annyit leszögezni, hogy az ügy tárgya olyan információ volt, amit az állam gyűjtött és kezelt egy közérdekű kérdésben, és bár az információ (ami köztudottan hatalom) kéznél volt, az állam nem kívánta megosztani ismereteit a nála közérdekű adatigénylés útján jóhiszeműen érdeklődő polgáraival. Az EJEB most azt tisztázta: közérdekű ügyek nyilvános megvitatását elősegítendő az európai polgároknak joguk van hozzáférni az állam által kezelt adatokhoz.

 

Prókátorok nyomában

Hőseink azért jutottak el a strasbourgi bíróságig, mert a magyar bíróságok egyetértettek a magyar rendőrséggel abban: nem közérdekű adat az, hogy a magyar állam pontosan melyik ügyvédet, milyen ügyben és hányszor rendeli ki védőként közpénzből.

S hogy ezt miért akarja bárki is megtudni? Azért, mert némi előzetes kutatómunka alapján gyanítja, hogy a magyar állam által működtetett kirendelt védői rendszer hatékonyságát fokozná, ha az ügyvédeket nem puszira, hanem például elfogulatlan (vak) számítógépes sorsolás útján rendelnék ki.

A magyar kirendelt védői rendszer minőségét feltérképezendő a Helsinki Bizottság számos kutatást folytatott, és a magyar állam egyes szereplőivel együttműködve (!) igyekezett javítani rajta mindaddig, amíg a rendőrségi titkolózás falába nem ütközött. Amikor a magyar bíróságok minden érdemi szintjén veszítettek, az Átlátszó jogászai beszálltak a partiba, segítve ezzel nemcsak a Helsinki Bizottság érvelését, hanem az EJEB tisztánlátását is. Az EJEB előtt a magyar jogászok érveit valódi európai nagyvadak támogatták beavatkozóként, míg a magyar állam mögé az Egyesült Királyság állt fel azzal érvelve, hogy az EJEB nem tágíthatja ki ilyen mértékben az egyezmény 10. cikkének védelmi körét.

De miről szól a 10. cikk?

Alapvetően a szólásszabadság védelméről azzal, hogy védi „az információk (…) megismerésének és közlésének szabadságát”. Nem említi tehát a közérdekű adatokhoz való hozzáférést, azok megismerésének a jogát – s hogy miért nem, arra talán az egyezmény egykori megszövegezői tudnának válaszolni. Annak eldöntését pedig, hogy fenntartható-e a szólásszabadság védelme Európában a 21. században a közérdekű adatokhoz való hozzáférés jogának védelme nélkül, az EJEB saját feladatának tekintette.

Az EJEB állandó gyakorlata szerint az Egyezmény az emberi jogok gyakorlati, hatékony védelmét szolgálja olyan módon, hogy azok ne csak puszta illúzióként vagy elméleti lehetőségként létezzenek. Az EJEB az egyezmény értelmezése során figyelembe veszi az adott emberi jogi probléma tágabb kontextusát, s az emberi jogok védelmének nemzetközi és nemzeti fejleményeit is. Nos, ami a nemzetközi trendeket illeti, azok az információszabadság ügyében kicsit elszaladtak az EJEB mellett – más nemzetközi emberi jogi egyezmények ugyanis szövegszerűen is nevesítik a közérdekű információkhoz való hozzáférés jogát. Az pedig, hogy anno a 10. cikk szerzői miért hagyták ki az információ-szabadságot, nem perdöntő, csupán egy a sok szempont közül, amiket az EJEB figyelembe vett.

A bíróság óvatos lépésekkel egy sor korábbi ügyben (köztük magyar ügyekben) is igyekezett kitágítani a 10. cikk védelmi körét. A mostani ügy azért mérföldkő, mert az EJEB legmagasabb fóruma elvi szinten állapította meg a szólásszabadság és információ-szabadság kapcsolatát, és az állam vonatkozó kötelezettségeit. Erre nyilván számos más ügy is alkalmat szolgáltathatott volna (az EJEB mégiscsak több tízezer beadványból válogathat évente). Hogy ez egy magyar esetben történt, arra utal, hogy az eljáró jogi képviselők maguk is felismerték az ügy jelentőségét, és ennek megfelelően adták elő érveiket. És itt már nem elég a szerencse: nem árt, ha tudja az ember, mire hallgat egy bíróság és meddig mehet el (hajlandó elmenni) akkor, ha a bíróság működésének alapjául szolgáló dokumentum (egy alkotmány, vagy esetünkben az európai egyezmény) nem nyújt egyértelmű iránymutatást valamely lényeges kérdésben. Ez az a pont, amikor az emberi jogok védelméhez mint hivatáshoz érteni is kell.

Az EJEB abból indult ki, amit a 10. cikk is világosan tételez: a szólásszabadság védelme és az információkhoz való hozzáférés szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A szólásszabadság védelmének célja egy európai demokráciában a közügyek megvitatása, és nem a hírességek hálószobatitkainak kiteregetése. Hogy mi számít közügynek, az országonként és helyzetenként változó. Az EJEB szerint idetartozhatnak az állampolgárok jólétét vagy együttélését érintő kérdések éppúgy, mint valamely fontos társadalmi kérdésről folyó, nyilvános vita tárgya. A közügyek megvitatásában a civil szervezetek különösen fontos szerepet töltenek be. Az újság­írókhoz hasonlóan az EJEB őket is „házőrzőnek” (watchdog) tekinti, mivel hozzájárulnak a nyilvános politikai vitához.

Az EJEB eddigi gyakorlatából is világos volt: az állam nem akadályozhatja meg, hogy az egyén megismerhesse a rá vonatkozó információkat. Az államnak azonban nem feladata, hogy aktívan, külön kérés nélkül hozzáférhetővé tegyen adatokat. Az állam kötelessége elsősorban az, hogy elősegítse a szólásszabadság gyakorlását – ám a közérdekű adatok megismerése s az azokhoz való hozzáférés előfeltétele nemcsak az újságírói munkának, hanem a közügyek megvitatásának és intézésének, egészen pontosan a kormányzati működés átláthatóságának is. Az egyezmény 10. cikke ebben az értelemben biztosítja a közérdekű adatokhoz való hozzáférést.

Az EJEB az elvi kérdések tisztázása után a magyar ügy részleteit vette sorra, s megállapította, hogy – ellentétben a magyar bíróságok álláspontjával – a közpénzből fizetett kirendelt védők neve nem személyes adat, hanem közérdekű információ, mivel a magyar jog szerinti értelemben tevékenységük közfeladat-ellátásnak minősül. Az EJEB megállapította – amit egyébként a magyar kormány sem vitatott –, hogy a Helsinki Bizottság létező, érdemi és az állami működés (vagyis a közügyek intézése) szempontjából lényeges kutatási projekthez kérte a kirendelt védőkre vonatkozó adatokat. Ezek hiányában a Helsinki Bizottság nem tudta elkészíteni azt az egész országot lefedő kutatást, ami a kirendelt védői rendszer egészét értékelte. Az EJEB megjegyezte azt is, hogy az adatszolgáltatás (a kirendelt védők nevének kiadása) nem rótt aránytalan terhet a magyar államra, mivel a névsor mintegy kéznél volt.

 

Miért fontos mindez?

A közérdekű adatokhoz való hozzáférés nem holmi értelmiségi hobbi, netán az állam öncélú ugráltatása. Az információ-szabadság az állami működés ellenőrzésének egyik legegyszerűbb és legközvetlenebb eszköze egy alkotmányos demokráciában. A modern állam szerteágazó, nehezen átlátható, könnyű benne elveszni és még könnyebb titkolózni. A parlamenti demokráciában az állami működést többek között a képviselők hivatottak ellenőrizni parlamenti kérdéseikkel és interpellációikkal, a felelős minisztereken keresztül. Normális esetben a választópolgár dolga az, hogy a tévé előtt figyelje, hogyan válaszolnak a miniszterek, elolvassa az újságban, hogy ebből mi következhet, majd megvitassa ezeket a válaszokat honfitársaival – s aztán négyévente döntsön, ki (melyik párt) alkalmas a parlamenti ellenőrzés működtetésére. A közügyek megvitatásának a terepe pedig – nos, a szabad sajtó.

Az információszabadság különösen hangsúlyos szerepet kap akkor, amikor a parlamenti ellenzék gyenge, és a sajtó nem teljesen szabad. A gyenge parlamenti ellenzék gyenge kontrollt gyakorol az állami működés felett, a gyenge média pedig tovább gyengíti (és torzítja) a közügyekről kialakuló diskurzust. Azzal, hogy szűkül és torzul a közügyek megvitatásának terepe, a civil szervezetek házőrző funkciója különösen hangsúlyossá válik. Amellett, hogy végzik a dolgukat és részt vesznek a közügyek megvitatásában, egyre nagyobb rész hárul rájuk a társadalmi nyilvánosság megőrzésében és védelmezésében is. Az EJEB döntése tehát nemcsak az információszabadság alapjait erősítette meg, hanem az állam működésének alkotmányos ellenőrzését is.

Az európai emberi jogvédelmi rendszer még messze nem érte el lehetőségeinek határait. Pontosabban: a lehetőségeknek nem az egyezmény szövegének betűi, hanem a kérelmezők kreativitása és az EJEB jogértelmezési gyakorlata szab határt. A rendszer hatékony működéséhez mindkét erőre egyformán szükség van, különösen akkor, amikor a tagállamok sokat tesznek az emberi jogok kiüresítéséért és nevetségessé tételéért. 2016. november 8-án jó okunk volt arra, hogy büszkék legyünk – nemcsak az EJEB Nagykamarájának tisztánlátására, hanem a magyar jogászokra is. Nagy türelemmel és hozzáértéssel képviseltek egy olyan ügyet, amelyben az EJEB újabb lépést tett az alkotmányos demokrácia mint napi politikai gyakorlat védelmében. Innentől már a közügyek megvitatásában részt vevő szereplők feladata is, hogy holnap is legyen mit védeni.

A szerző alkotmányjogász.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.