Az Orbán-rezsimmel és az Orbán-kormánnyal szemben álló körök leplezetlen kárörömmel fogadták a bejelentést, amely szerint a kabinet újfönt tárgyalásokat kezd a Nemzetközi Valutaalappal (az IMF-fel) az ún. elővigyázatossági hitel fölvételéről: ez biztosítaná, hogy nagy baj esetén gyorsan lehessen az alaptól kölcsönözni. Kétségtelen, hogy a kormányzó jobboldal korábban - meglehetősen vérmes modorban - kizárta az effajta lépés lehetőségét, s ez apasztja a szavahihetőségét s így a tekintélyét is. Némely ellenzéki pártok és újságok már Matolcsy gazdasági és pénzügyminiszter, illetve a miniszterelnök vagy akár az egész kormány azonnali távozását sürgetik; a kormánypárti Magyar Nemzet "fegyverletételről" ír keserűen; mások - különösen külföldön - a kormányzat kijózanodását vélelmezik, a visszatérést az ész-szerűséghez, "return to reason". A kormány nem távozik; a rendszer csak az egyik fegyverét tette le a sok közül; és szó sincs semmiféle ésszerűségről.
Az egész história paradox. A kormányzat korábban ugyan megszakította az intézményes együttműködést a Nemzetközi Valutaalappal, és - valamivel kevésbé élesen - visszautasította az Európai Bizottság beavatkozását is a belügyeinkbe, de miután megtette ezt a gesztust, lényegében ugyanazt a politikát folytatta, amelyet neki a nemzetközi tőke szervezetei (IMF, EU stb.) megszabtak. Szemben a teljesen alaptalan vádakkal az Orbán-kormány nem populista (hanem éppen ellenkezőleg: elitista, a fölsőbb osztályok érdekeit és világszemléletét képviseli, bár persze igyekszik megtartani korábbi népszerűségét más osztályok, csoportok, rétegek között is). Politikája a neokonzervatív politika egyik lehetséges változata. Megszorítások - azaz a társadalom heveny elszegényítése - révén óhajtja helyreállítani a költségvetési egyensúlyt és csökkenteni az államadósságot. Valamelyest szokatlan technikai megoldásokat alkalmaz - ilyen a magánnyugdíjpénztárak kifosztása és az eseti különadók sorozata -, de ez másodlagos, és nem szolgál egyebet, csak a roppantul goromba és kíméletlen leépítések halogatását, széthúzását az időben.
Mind az IMF, mind az Orbán-kormány gazdaságpolitikája ésszerűtlen; ha az egyik, akkor a másik is, hiszen alapjában a kettő azonos. (Bár ma már, akármennyire hihetetlen, még a Nemzetközi Valutaalap is könyörületesebb szociálisan, mint a magyar nemzeti kormány.) Orbán Viktornak és munkatársainak annyi mentsége azért van, hogy kezdetben - még ha bágyadtan is - tettek némi kísérletet a deficitkorlát fölpuhítására; ezt az Európai Bizottság elutasította. Az EU vezetőinek ("a junta of Belgian ticket collectors", írta róluk a felejthetetlen Auberon Waugh, a The Spectator néhai mélykonzervatív kolumnistája) is van annyi mentségük, hogy ilyen életbe vágó változtatást aligha lehet csupán egyetlen, ráadásul kicsi és szegény országban külön bevezetni; a hírneves maastrichti kritériumok egyetemlegesen képtelenek, nem helyileg.
Orbán Viktor és barátai azt a politikát gyalázzák nem lebecsülendő szenvedéllyel, amelyet maguk is folytatnak. Ezt részben kénytelenségből teszik - hiszen a globális kapitalizmus ereje nagyobb az övéknél -, de távolról sem csak ezért. Az egykulcsos adó bevezetése és a szociális segélyezés de facto megszüntetése a saját gondolatuk, a tömeges elbocsátások célpontjainak kijelölése szintén az ő leleményük.
Európában és világszerte nagyon furcsa helyzet alakult ki: a monetarista és egyensúlyi politikát illetően úgyszólván teljes összhang van az uralkodó körökben, olyanynyira, hogy a korábbi pártkülönbségek elhalványulnak - tekintet nélkül a régi atavisztikus gyűlölködésekre, amelyek egyre irracionálisabbak és nevetségesebbek, mélységük pusztán kulturális és érzelmi -, miközben ezt szinte a teljes közvélemény hevesen ellenzi. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a hagyományos politikát a legtöbb ember megveti, a parlamenti politika már utálatot se kelt, pusztán közönyt.
Avval se vigasztalhatjuk magunkat, hogy szemben a borzadályos magyarországi viszonyokkal másutt legalább a polgári (a liberális) demokrácia legfőbb gerendái megbízhatóan aládúcolvák. A hagyományos politika és általában a képviseleti kormányzat (amelyet Magyarországon, igen pontatlanul, "demokráciának" szokás nevezni) hanyatlása - és a politikai részvételnek más irányokba való elszivárgása - valóban csak hanyatlás: sem a hagyományos szisztéma megújulása nem látszik még, sem másféle, újszerű alternatívák erősödése az egyre erőteljesebb tiltakozáson, fölháborodáson túl.
Mint tudjuk, ez eléggé zavarba ejti, elsősorban Magyarországon, a liberális demokrácia fogyatkozó számú híveit, akiknek a közszabadságok egyre nagyobb arányú fölszámolásán túl szembe kell nézniük három új tényezővel: 1. az új szociális mozgalmak (a remélhető szövetségesek) viszonylagos részvétlenségével a jogállami múlt számos aspektusával szemben; 2. avval, hogy a médiatörvény fényesen bevált, és a többségnek addig sejtelme sincs róla, milyen irányban reformálja az államot a féldiktatúra, ameddig személyesen kupán nem vágják; 3. végül az ellenállás és a részvét viszonylagos gyöngülésével. A szociális és liberális demokraták, a szakszervezetek, a fiatal radikálisok, a jogvédők és í. t. már alig tudnak lépést tartani az újabb és újabb represszív intézkedésekkel. Hogy csak a legutóbbi napok disznóságait idézzem föl: újabb négyszáz (!), összesen majdnem ezer közszolgálati médiadolgozó elbocsátása politikai okokból; a bírói kinevezéseknek egy kinevezett jobboldali főhivatalnok kezébe adása; az új rendi (hivatásrendi, korporatív) állam első elemeinek megteremtése a köztisztviselők és a rendvédelmi alkalmazottak körében (evvel kivégezték a rendvédelmi szakszervezeteket); de jönnek a "munkáskamarák" is a Schuschnigg-Dollfuss-minta szerint; az MSZP bűnösségének alkotmányba (!) iktatása, amellyel - egyebek mellett - megteremtik a szocialista párt majdani betiltásának jogalapját; a vidék választott képviseleti szerveinek megfosztása majd minden hatalmuktól a Horthy-modell radikalizálásával; az értelmiség elleni legújabb támadások, most éppen a múzeumi kutatók elbocsátása (ez az intézmények megszüntetéséhez vezet), de várható az MTA kutatóhálózatának a töredékére való csonkítása is; a bölcsődei díj bevezetése.
Egyre fontosabb lelki tényező itt az állásféltés és a függőségbe taszító elnyomorodás.
Mindennek láttán vajmi kevesen fognak keseregni amiatt, hogy a megválasztott nemzeti kormány által képviselt és megtestesített népszuverenitást a külhoni és nemzetközi intézményi befolyás megkurtíthatja. Nekem az a véleményem, hogy ez - Orbán Viktortól és rezsimjétől függetlenül - súlyosan problematikus, de megértem, hogy átélni nehéz.
Különösen akkor, amikor nyilvánvaló, hogy a kormányzat sokat gúnyolt "szabadságharca" a nemzetközi pénzügyi és az európai intézményekkel szemben üres, olykor pedig tartalmilag merőben retrográd. (S még ha nem is volna az, sikeresélye csak a többi kelet-európai állammal együtt cselekedve lehetne, ezeket az államokat pedig elidegeníti nemzeties csörtetésével.)
A jobboldal ragaszkodott hozzá, hogy ugyanúgy kormányozzon, ahogyan az EU és az IMF megszabta, de anélkül, hogy a megvalósítás módozataiba - azaz a saját kormányzásának önállóságába - a külföld beleszólhasson. Tartalmilag csak akkor szállt szembe a Nyugattal a magyar kormány, amikor az Európai Parlament, az Európa Tanács, az EBESZ, a velencei bizottság, az ENSZ-főtitkárság, jó néhány nyugati kormány, gyakorlatilag a teljes európai sajtó elképedve ítélte el a jogállam eltiprása miatt. Igen: ennek a kormányzati ellenállásnak - szemben a gazdasági és a szociálpolitika kérdéseivel - már volt tartalma. A beavatkozás totális eredménytelensége ellenére sokan gondolhatták, hogy lám-lám, tagságunk a nemzetközi intézményekben mégsem értelmetlen fényűzés. Ám azért kevesen látták úgy, hogy a nemzetközi, európai intézmények a magyar népet védik, pedig sok esetben pontosan ez történt. Ámbár kevesen gondolják - én se -, hogy elfogadható helyzet az, amelyben általunk meg nem választott szervek, amelyek állásfoglalására népünknek nincs semminő befolyása, kénytelenek védelmezni bennünket a "saját" kormányunkkal szemben, amelyet - így vagy úgy, de mégis - a magyar választók többsége juttatott hatalomhoz, bár olyan hatalomhoz, amelynek sem a kiterjedéséről, sem az irányáról sem lehetett senkinek akár hozzávetőleges sejtése a választások előtt. (Azt azért sokan tudták homályosan, hogy rettenetes lesz, de a legborúlátóbbak se képzelték volna, hogy ennyire.)
Titkos programokkal hatalomra kerülni: ez föltűnően emlékeztet puccsra és összeesküvésre, de nem kellenek ilyen éles kifejezések. Beérhetjük, de be ám, a végeredménnyel.
Hát így kell foglalkoznunk most evvel az újabb problémával. Jó-e az a demokráciának - és hazánk jövőjének -, ha a kormány kénytelen beletörődni, hogy gondnokság alá helyezik? Hiszen a megegyezés a Nemzetközi Valutaalappal ezt jelenti, ne legyenek illúzióink.
A Nemzetközi Valutaalap által mindenütt kikényszerített szerkezeti átalakulások a második világháború után kialakult modernség - ez azért valamivel több, mint a jóléti állam: beletartoznak ennél gyökeresebb egalitárius átalakulások is, mint a nemek közötti egyenlőtlenség csökkenése, és általában: a tekintélyi viszonyok megszelídülése - tönkretételéhez vezettek. Az alapnak az utóbbi harminc esztendőben tapasztalható stratégiája nem okozója, hanem tünete ennek a rombolásnak, amelynek az okairól és mibenlétéről többször írtam.
Görögországban és Olaszországban már hivatalnokkormány van (Görögországban a fasiszták részvételével), amelyet az Európai Unió (közelebbről: az Európai Központi Bank) irányít. Mariano Rajoy, a frissen megválasztott spanyolországi miniszterelnök bejelentette, hogy miniszterei főleg "szakemberek" lesznek (ez monetarista közgazdászokat és neokonzervatív hivatalnokokat jelent manapság). Olaszországban sokan örültek (joggal) a pokoli Berlusconi bukásának, de a szociális tiltakozások, a tüntetések és sztrájkok folytatódnak.
A nemzeti önrendelkezés, a nemzeti függetlenség és szuverenitás megszüntetése szétveri a polgári demokrácia kereteit.
Mivel Európa nem szövetségi állam, vezető szervei nem választottak, az Európai Parlamentben nincs kormány, és nincs ellenzék. Lehetne ábrándozni az európai demokráciáról, de erre nincsen most semmi esély. A demokrácia utolsó garanciája a szabad választások rendszere, amely persze csak apró részlete a demokratikus rendszernek - ha egyáltalán van ilyen. Magyarországon a sajtó- és véleményszabadság rendkívüli korlátozása mellett a választási rendszer akkor se volna szabadnak nevezhető, ha nem ismernők az új választójogi törvény tervezetét, és a közigazgatásnak az egypárti hatalmat megszilárdító átformálását. Joggal kérdezhetik meg tőlem, vajon az a tény, hogy jelenleg csak nemzetállami keretek között működhet polgári demokrácia - amelynek én csak nagyon sok megszorítással vagyok a híve, nem azért, mert kevesebb, hanem azért, mert több szabadságot szeretnék, mint amekkorára a polgári demokrácia képes lehet -, elegendő-e ahhoz, hogy védelmembe vegyem az Orbán Viktor vezette magyar állam szuverenitását.
Azt hiszem, hogy igen. De ezt meg kell magyaráznom.
Az első érvem az a kivételeket nem ismerő történelmi tapasztalat, amely szerint a külföldiek kezéből még a nagyobb szabadságot se fogadják szívesen a nemzetek, hát még a Nemzetközi Valutaalap diktátumát, amely szemben áll a nép jóléti, egyenlőségi és (tehát) szabadságtörekvéseivel. A nemzeti önrendelkezés régi - XVIII. századi - eszméje az autonómia, az önkormányzás filozófiai (fölvilágosító, aufklärista) gondolatából származik, amely szerint a hatalom alanyának és tárgyának lehetőleg egybe kell esnie. Evvel a Szent Szövetség arisztokratikus, hűbéri kozmopolitizmusa állott szemben. Akkor a nacionalizmus volt a baloldal. (Metternich vagy Petőfi.) A szociálisan és kulturálisan távoli hatalom bizonyosan antidemokratikus, akár jóindulatú, akár nem. Tiltakozni az ellen, hogy általunk meg nem bízott és nem ellenőrizhető külföldiek - akár esetleg kiváló külföldiek - kormányozzanak bennünket: nem reakciós meggyőződés, hanem az adott politikai közösségen belüli népuralom, a politikai egyenlőség követelménye.
A második érv hasonló: ha nem a magyar nép, hanem valamely személytelen nemzetközi grémium nyomása váltja le Orbán Viktort és egyre diktatórikusabb, egyre represszívebb, egyre autoritáriusabb rendszerét, akkor keresztet vethetünk valamely önálló, széles körű támogatást élvező, szociális és szolidáris magyarországi társadalom esélyére, amelyben a népjogokat és szabadságjogokat a népakarat hozza létre és garantálja. Akár a már előre meghamisított, de a tömegek nyomására mégis az új népszuverenitást létrehozó választás, akár az utcai tiltakozás dönti meg Orbán Viktor népellenes rendszerét, ez a magyar nép szabad aktusa kell, hogy legyen. A külföld szolidaritása olykor jólesik, de a külföld intézményes befolyása - népi megbízatás nélküli hatalma - nem kívánatos, mint ahogy nem kívánatos szerintem semmiféle, akár kifogástalanul honi eredetű, törzsökös technokrácia se.
Nagyon helyes az önmagában, hogy nyomást gyakorolnak a jelenlegi magyar kormányra, de nem mindegy, hogy ki teszi ezt. Ha nem a magyar nép szociális érzéke, igazságossága, szabadságszeretete váltja le a mostani autokrata berendezkedést, akkor a nemzeti önrendelkezés alapjában demokratikus gondolata tápláléka lesz a tekintélyelvű sovinizmusnak, amely nyilván megszilárdítja majd a mai antidemokratikus jobboldal uralmát.
Tehát az IMF visszatérése sem szociális, sem demokratikus szemszögből nézve nem örvendetes, amiként persze nem örvendetes Orbán Viktor osztatlan egyeduralma se.
A szabad Magyarország megteremtése csak a mi dolgunk.
