Tán a kelet-európai kommunista rezsimek bukását segítő világpolitikust sirattuk? A közelmúltban elhunyt Ronald Reagannél senki nem tett többet a szovjet blokk összeomlásáért, a nemzeti gyász mégis elmaradt, közjogi méltóság talán nem is járt a temetésén.
Már akkor rossz érzés fogott el, amikor Mádl Ferenc köztársasági elnök megjelent a Mátyás-templomban virrasztani a pápa agóniájának éjszakáján, megmutatva országnak-világnak, hogy tud élő adásban is imádkozni. Az együttérzés és az aggodalom mélyen emberi dolog, de miként egy államfő nem teheti nyilvánvalóvá, hogy melyik politikai alakulat rajongója, úgy azzal sem kampányolhat, hogy melyik egyháznak drukkol. Nem ezért fizetjük. ' a nemzet egységét hivatott megjeleníteni, a gyakorló római katolikusoknál pedig összességükben lényegesen többen vannak az ateisták, a más hitűek és az antiklerikális katolikusok. Nehéz belátni, hogy miért ér többet egyes hívők (és szimpatizánsok) érzékenysége, mint másoké. Mádl Ferenc mentségére legyen mondva, hogy ő, tudottan konzervatív ember lévén, legalább konzekvens - ennyiben hiteles is. Ugyanez áll a jobboldal más politikusaira is.
H
A miniszterelnök mesterkélt megilletődése viszont már nagyságrendekkel kínosabb, mi több, veszélyesebb. Azáltal ugyanis, hogy a pápa temetésének napját a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította, nemcsak szimbolikusan, de ténylegesen is támadást indított alkotmányos berendezkedésünk, az állam világi jellege ellen. A jóléti rendszerváltás programja után talán a felvilágosodás projektumát is lefújná Gyurcsány Ferenc? (Arra gondolni sem merek, hogy a most tapasztalt gyors lefolyású gerincelhajlás hátterében pártpolitikai helyezkedés állna.) Igenis létezik egy határ a kegyeletsértés vádjától való ódzkodás és a képmutatás között, miként a méltó kormányszintű tiszteletadás és az államegyházi tendenciák között is, és ezt a miniszterelnök bizony átlépte azzal, hogy egy hitközösség fájdalmából nemzeti gyászt kreált. (Akik számára nem evidens, azoknak leírom: kereszténynek, katolikusnak lenni nem-hogy nem állami, de még csak nem is erkölcsi kategória.) Félárbocra eresztett nemzeti trikolór, fekete zászló a középületeken (és lehetőleg a társasházakon is), kötelező iskolai (és óvodai!) megemlékezések, pápai himnusz a Kossuth téren, intelem a szórakozóhelyeknek, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, egyperces néma felállás az ország házában és hasonlók. Egyébként a francia baloldal egyes képviselői is hőbörögnek amiatt, hogy a nemzeti zászlót is belekeverték a tiszteletadásba. Érvelésük szerint ez a lépés már az állam világi jellegét veszélyezteti. Nálunk legélesebben a közoktatási intézményekre vonatkozó döntés kapcsán jelenik meg ez az aggály, és a helyzetet súlyosbítja, hogy a liberális vezetésű Oktatási Minisztérium is asszisztált a történtekhez. (Az üggyel kapcsolatos alkotmánybírósági beadványt már szövegezik.) Ne legyünk igazságtalanok, a világ minden vezetője - a kínait leszámítva - megjelent a gyászceremónián, így az európai kormány- és államfők is. (Akkor viszont minek volt akkora cécó azért, hogy a kereszténységre való utalásokat kiebrudalják az új európai alkotmányból?)
Ha mindennek nincsenek szakrális dimenziói, és csupán a világ legkisebb államának derék fője előtt tisztelgett a nemzet, akkor a San Marinó-i zászlóskapitánynak (jó egészséget neki innen is) egy teljes munkahét járna, Putyin elnök távoztakor pedig hónapokra lehúzhatná a rolót az ország. A dalai lámát is (erről az "is"-ről később) az emberi jogok eltökélt harcosaként fogja megőrizni a történelmi emlékezet, mégsem lesz kötelező osztályfőnöki órát tartani róla, halálhírét pedig várhatóan néhány másodperces állókép kíséretében közlik majd az esti híradók, az újságokban pedig egy mínuszos hírféleség dukál majd neki. Hogy buddhistából nincsen annyi Magyarországon? Hát éppen erről beszélek; ettől még az ő hitük is szent. Tán a kelet-európai kommunista rezsimek bukását segítő világpolitikust sirattuk? A közelmúltban elhunyt Ronald Reagannél senki nem tett többet a szovjet blokk összeomlásáért, a nemzeti gyász mégis elmaradt, közjogi méltóság talán nem is járt a temetésén. A pápáén viszont mindhárman ott voltak, továbbá a Legfelsőbb Bíróság elnöke és az összes parlamenti párt küldöttei is. Így fordulhatott elő az a mókás helyzet, hogy az itthoni tiszteletadáson jobb híján Holló András, az Alkotmánybíróság elnöke képviselte az államot, mert a szervezők félvállról vették azt a tényt, hogy Szili Katalin - a Mindenhatóval ellentétben - nem omniprézensz. Talán felesleges is emlékeztetni rá, hogy a felvilágosodás egyik alaptétele szerint az egyház csak egy a civil szervezetek sorában, így a kormány logikája szerint a BMX-szövetség elnökének halála esetén is járna a fekete zászló és az állami vezetők jelenléte, végül is az is csak egy életérzés. (Elnézést a szövetség elnökétől a példáért.)
Gyurcsány Ferenc II. János Pált méltató szavai is nyugtalanságra adnak okot: "Éhalálával a XX. század egyik legnagyobb humanistája távozott el közülünk", aki "helyesség dolgában sosem tévesztett". Ha jóindulatúak vagyunk, akkor a miniszterelnök csak valami patetikusat akart mondani, és ez sikeredett. De nem tekinthetünk el e mondatok tartalmától. Ha tényleg úgy gondolja, ahogyan mondja, akkor helyesli a házasság felbontásának, a fogamzásgátlásnak és az abortusznak a tilalmát, másodrendű polgároknak tartja a nőket (egy nő mindenekelőtt anya, és sosem lehet a férfival egyenrangú szolgálója Istennek - tartotta II. János Pál, bár ez a Szent Péter téren virrasztó több százezer nőt láthatóan nem zavarta) és a homoszexuálisokat (a kléruson onnan és túl), továbbá kivételesen haladó tettnek ítéli azt, ha valaki 350 év késéssel hajlandó beismerni, amit már emberemlékezet óta minden kisiskolás alapvetőnek tart, hogy tudniillik a földgolyó nem patisszon alakú. (Tudom, a Vatikán órája sosem siet.) Félreértés ne essék, lehet így gondolkodni, de akkor ez bizony pálfordulás a javából, és Gyurcsánynak számolnia kell a politikai következményekkel. Csakúgy, mint párttársainak. Az MSZP ugyanis, miután a köztévé egyes csatornája nem szakította meg éppen futó filmjét a pápa halálhírére, közleményben szorgalmazta, hogy a "közszolgálati Magyar Televízió vezetése tegye meg a szükséges személyi, szervezeti és tartalmi lépéseket annak érdekében, hogy hasonló mulasztás a jövőben ne fordulhasson elő". (Az eset egyébként a Híradó főszerkesztőjének, Nika Györgynek az állásába került, noha Baló György kulturális igazgató volt ügyeletben, a műsorok félbeszakítását pedig csak Simon András rendelheti el.) Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a szocialisták a) kifelé játszanak, b) amúgy is gondjuk van a Híradóval. Azt is nehéz megérteni, hogy a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumának szabaddemokrata delegáltja, Kozák Márton miért szorgalmazza Rudi Zoltán tévéelnök menesztését az eset miatt. (Azért nem is olyan nehéz.)
H
És ha már a tévénél tartunk. Aki a pápa temetésének napján történetesen nem volt kíváncsi a pápa temetésére, annak nem volt könnyű dolga, ha tévézni akart. Péntek délelőtt 10 és 12 óra között ugyanis az m1-en, a Duna Tv-n, az RTL Klubon, a TV 2-n és a Hír Tv-n is ugyanaz ment. Rádiózzunk hát, azt is kell néha - gondoltam. Kossuth, Petőfi - temetés, de még a Bartókon is megváltozott a műsorszerkezet. Az mtv külön gyászteletexttel is előrukkolt - 12.30-tól 12.35-ig például így szólt a meghirdetett program: "A pápa megcsókolja a feszületet." A pápa közismerten mindig is médiabarát volt, a szekularizált államra mért ilyetén elektrosokk így a hála jelének tekinthető. (Félve írom le, nehogy blaszfémiával vádoljanak: a közszolgálati csatornákat az értékpluralista magyar társadalom adózói tartják fenn.) Bő egy hétig mindenhonnan a pápa "folyt" (Michael Jackson ügyében amúgy sem volt fejlemény), éppen csak földi maradványainak a preparálását nem mutatták egyenes adásban. Ennyi műsoridővel akár a szentatya életművét is értékelhették volna (lapunk előző számában kísérletet tettünk erre: Isten vele, Magyar Narancs, 2005. április 7.), de a halál árnyéka, majd közelsége okán végül megelégedtek a kritikátlan tömjénezéssel. "Mindenki örül a jónak, és a pápa élete egy ajándék" (TV 2); "Részben személyes közreműködésével a kommunizmus megszűnt mint világhatalom" (m1) - ebben speciel van igazság; "Magyarul is jól beszélt" (m1) - ez tényszerűen nem igaz; "Nagy harcokat vívott az emberi méltóságért" (TV 2), majd ugyanitt: "Hitének ereje vajon elég volt-e, hogy megváltoztassa a világ gondolkodását az emberi jogokkal kapcsolatban?" - szerencsére nem. "Mindenkinek példaképe volt, nem csak a keresztényeknek" (m1) - ezt élből cáfolnám, római katolikusként. A szombat esti Heti hetes is fontosnak tartotta a szentatya életművének értékelését, ismeretem szerint itt vonta először kétségbe valaki II. János Pál meritumait (ha a péntek esti híradók azon közlését, hogy a Szent Péter téren a temetés után rengeteg szemét maradt, nem soroljuk a határokat feszegető megállapítások közé). Ez Hajós András volt, aki Verebes Istvánnal vívott szócsatát. Egyébként pitizés - minden mennyiségben. (Önreflexíven meg kell említeni, hogy a túlhajtott óvatoskodás jegyében még a Magyar Narancs is elhagyta a hagyományosan a címlap alján található tréfás aranyköpését, nehogy a kegyeletsértés vádja reá/reánk vetüljön.) A Megasztárról és egy Népszabadság-vezércikkről már előző héten szóltunk (Mi kéne még?, Magyar Narancs, 2005. április 7.), az ország legolvasottabb napilapja azonban még képes volt fokozni a szinte fokozhatatlant, amikor is a legteljesebb komolysággal pertraktálta azt a tényt, hogy napfogyatkozás lesz a pápa temetésekor (egyébként az eső is esett), kitérve a napfogyatkozás misztikumára és a pápajövendölések ontológiai státusára. A Duna Tv ehhez képest kismiska a maga képgyűjtő akciójával (nekem is van közös képem a pápával, igaz, légifelvétel).
H
Ezután heves találgatások indultak arról, hogy vajon szentté avatják-e a pápát. (Előbb talán boldoggá kellene, bár az égi történésekre úgy sincs befolyással ez az egész.) Talán a Blikk kezdte a hazai mizériát, amikor pénteki számában tényként üvöltötte a világba, hogy a pápa nyolcszor tett csodát - de csakhamar már az esti közszolgálati tévéhíradó vezető híre is a szentté avatás lett. Csak hogy világos legyen: a szentté avatás során a földiek, azon belül is az egyház azt deklarálja, hogy kiválasztottja - emberi mérlegelés szerint - bizonyosan a mennyországba került. (Lássuk be, mindennek az össztársadalmi relevanciája ahhoz hasonlatos, hogy egy multi-level marketing hálózatban valamely disztribútor "gyémánt" fokozatúvá avanzsál-e vagy sem.) Ezzel a felettébb elméletterhelt metafizikai kérdéssel, illetve az erről szóló találgatásokkal indult tucatnyi tévé- és rádióhíradó 2005-ben, Magyarországon. Szentté ráadásul csak olyasvalakit lehet avatni, aki bizonyítottan csodát tett életében (már ha nem volt vértanú). Ketten már jelentkeztek is, hogy velük csodát tett a pápa. A köztévé háttérműsorai bőséges terjedelemben foglalkoztak ezzel is. Ide jutottunk. Egy darabka középkor - közpénzből. És mindennek tetejébe egy anakronisztikus államfelfogás fuvallata.
Az elmúlt napokban sokan úgy érezték, érezhették, hogy hosszú idő után újra ciki nem római katolikusnak lenni.
Időhurokba kerültünk.
