Úgy tűnik, Európa lakossága egyre kevésbé támogatja a konzervatívok legfontosabb politikai programját, a szigorú kiadáscsökkentésre alapozó fiskális politikát. A változást nemcsak a baloldal sürgeti, szükségességét számos mértékadó közgazdász, sőt Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója is megpendítette.
Mindennek egyelőre csekély a hatása a magyar baloldalra, továbbra sincs egységes baloldali ellenzék. Ennek magyarázata nem elsősorban az egyes ellenzéki szervezetek és csoportosulások személyi ellentéteiben, hanem a bal-jobb megosztottságot eredményező társadalmi törésvonal sajátosságaiban, valamint a következő parlamenti választások előtti tanácstalanságban keresendő.
Mi a tét?
Nem kötelező és nem is szükségszerű, hogy létrejöjjön egy masszív baloldali egységszervezet a következő választásokig: legitim minden érvelés, amely az ellenzéki szervezetek önálló indulásának szükségességét hangsúlyozza. Komoly politikai hiba viszont, ha mindeközben nem vesszük figyelembe az új választási törvény adta kereteket. (Az eljárási törvény még sehol, a pártfinanszírozás beharangozott, rendkívül demagóg, de a pártellenes érzületekre "remekül" rájátszó "reformját" pedig ne is említsük, mert az szembemenne minden alapvető európai alkotmányos normával.) Az új választási törvény csak akkor engedi meg a kormányváltást, ha a baloldalon egyetlen jelentős szervezet indul a Fidesszel és a Jobbikkal szemben. Hogy nőhet-e olajfa Magyarországon, az nem az éghajlat, hanem a választási matematika függvénye - és azé, hogy e felismerésig az érintettek is eljutnak-e.
Ennek egyelőre nem sok jelét látni. Bármilyen könnyű is az ellenzék meghatározó személyiségei közötti ellentétekkel magyarázni ezt, alighanem többről van szó, mint hogy Schiffer mit gondol Gyurcsányról vagy Mesterházy Jávor Benedekről. Az alapvető probléma sokkal inkább az, hogy még mindig nem világos az ellenzéki szereplők előtt, mi is a következő parlamenti választások tétje.
Normális, rendezett parlamentáris kormányzattal rendelkező országokban ez általában a leendő kormány összetétele: ki és kivel kormányozzon. A magyar belpolitikában most ennél bonyolultabb a helyzet. Az ellenzéki szerveződések üzenetei, programjai - nemcsak a demokratikus pártoké, de a civileké is - három nagy tétet határoznak meg.
Háromfelé
A legradikálisabb a teljes alkotmányos rendszerváltást, a 2012-es alaptörvényt és az ehhez kapcsolódó teljes közjogi-politikai konstrukciót kritizáló és elutasító elképzelés. A nyilvánosságban ezt leginkább Majtényi László volt ombudsman, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke és bizonyos szempontból a Milla képviseli. (Majtényival készült interjúnkat lásd: A NER-t meg kell dönteni, Magyar Narancs, 2012. május 10.) Álláspontjuk szerint a jogállam leépítése és az újraszabott közjogi rendszer, a kormányzatot korlátozó alkotmányos fékek felszámolása - és egy nem Fidesz-kormánnyal szembeni élesíthetősége - olyan alapvető probléma, amelynek megszüntetése nélkül az esetleges új kormány nem tudna érdemben cselekedni. A jogállami fordulat minden más változás alapja, azaz a 2014-es választások legfőbb tétje az alkotmányos rendszerváltás. Ez az a minimumprogram, amely az ellenzéki összefogás alapja lehetne, és csak ennek elfogadása után lehetne a tényleges szakpolitikai kérdések felé fordulni. (Hasonlóval kísérletezhetett Karácsony Gergely is, amikor a Jobbikot is magában foglaló "technikai koalíciót" javasolta.) Egyelőre nem tudni, hogy a választók hogyan vélekednek erről - annak a belátása ugyanis, hogy a magyar társadalom döntő hányada számára rendkívül negatív szociálpolitikai-költségvetési lépések jelentékeny hányada a jogállami garanciák felfüggesztésének is a következménye (visszamenőleges jogalkotás, extra adók, jogkorlátozó lépések a vallásgyakorlás, szólásszabadság, oktatás terén), korántsem magától értetődő. A nagy kérdés az, hogy az absztrakt alkotmányos-jogállami érvelést mennyire sikerül a hétköznapok igencsak konkrét, húsba és zsebbe vágó gondjain keresztül is megjeleníteni.
Ettől a narratívától eltér az MSZP és az LMP tétértelmezése. Pontosabban: ezt nem osztja, ám a sajátját még egyik párt sem fogalmazta meg. Nem győzik kritizálni az alkotmányos rendszer átalakítását, ám ha ez a bírálat sokszor egybecseng is, alig jutnak el az összefogás felismeréséig. A saját szempontjukból logikus, hogy nem az alkotmányos rendszerváltást tűzik zászlajukra - hiszen egy 10 százalék alatti és egy 20 százalék körüli pártról nehezen lehetne elhitetni, hogy holnapra megforgatják a világot. Ráadásul a két párt közötti viszony sokban hasonlít a korábbi MSZP-SZDSZ-viszonyra - a szocialisták nyitott, megértő, időnként már-már buksisimogató magatartása érthető okokból irritálja az LMP-vezetőket; a mindkét oldalt egyenlő távolságból mérő politika ugyanakkor sosem volt sikeres Európának ezen a vidékén. Mindezek okán az MSZP és az LMP is elsősorban szakpolitikai reformígéreteket hangoztat, ám e programok alig jutnak el a választókhoz. Ahhoz nagyobbat kell mondani (mint ahogyan tette azt Mesterházy Attila, amikor bejelentette, hogy az MSZP kormányra kerülve eltörli a távközlési adót). Száznapos programot viszont nemigen hirdethetnek e pártok - és az a kb. 500 milliárd forint, amit a progresszív szja-rendszer visszaállításával a büdzsébe terelhetnének, aligha lenne elég minden egyes igazságtalanság orvoslására. Úgy tűnik, egyelőre mindkét párt kivár azzal, hogy saját választási tétüzenetét definiálja (vagy közreadja). Ebben az is szerepet játszhat, hogy jelenleg rendkívül magas (40 százalék körüli) azok aránya, akiknek nincs pártjuk (vagy Závecz Tibor találó definícióját alkalmazva távolságot tartanak a pártoktól): amíg nem tudni, hogy a választók jelentős része mit gondol, és mivel lehet mozgósítani, kockázatos teríteni a lapokat. Ez még akkor is figyelembe veendő körülmény, ha egyébként mindkét párt azt állítja, hogy elvi alapon politizál: a programjukhoz keresnek választót, és nem a választói vélekedések szerint alakítják a programjukat.
Az eddigi értelmezésektől teljesen eltér a Haza és Haladás Alapítvány és vezetője, Bajnai Gordon álláspontja. Őket akkor is számításba kell vennünk, ha az alapítvány a szakpolitikai programjait szabad felhasználásra közzéteszi, és minden ellenszolgáltatás nélkül felajánlja a mindenkori politikai döntéshozók számára. És annak ellenére is számolni kell velük, hogy Bajnai Gordon mindmáig nem foglalt állást esetleges politikai visszatéréséről. A H&H - ahogyan ez az elmúlt egy évben az ÉS-ben és a Magyar Narancsban lezajlott vitából is kiderült - nem új alkotmányozást sürget, hanem a jelenlegi alaptörvényt akár részleteiben megtartva kiegyezést javasol bal- és jobboldal között. Ez vonzó lehet az alkotmányjogi vitáktól ódzkodó, azokba belefáradt állampolgároknak - ám nem világos, hogy a jelenlegi közjogi struktúrában milyen kiegyezéses megoldás érhető el - például a sokat emlegetett fékek és ellensúlyok területén. Ennél is komolyabb kihívás a H&H szakpolitikai profilja - ugyanis ez egyáltalán nem a 2010 előtti helyzet restaurálását jelentené. Nem állítják, hogy mindenki visszakapja majd a rokkantnyugdíjas státuszát, hogy visszaadnák a magánnyugdíj-megtakarításokat (nem is lenne miből), vagy hogy vissza kellene állítani a 2011 előtti felsőoktatási rendszert. Ezt azért sem teszik, mert sem a H&H, sem maga Bajnai nem szállt be a politikai versenybe (azaz nem szavazókat akarnak megszólítani). Azzal azonban nyilván tisztában vannak, hogy létezik velük, pontosabban Bajnaival szemben egyfajta társadalmi várakozás: álljon egy demokratikus összefogás (és későbbi kormány) élére. Ugyanakkor sokan elfeledkeznek arról, hogy Bajnai nem pártpolitikai versenyben jutott hatalomra, és nem pártpolitikai kötöttségek szorításában gyakorolta hivatalát - nem kellett jó időt és boldogságot ígérnie a választóknak, és kormányzása alatt egyszer sem kellett arra gondolnia, hogy egyes lépéseinek milyen választási következményei lehetnek. Mindezzel együtt a mai Bajnai-kép (ami nem feltétlenül azonos azzal, amit ő mutat, hanem sokkal inkább azzal, amit róla gondolnak) a magyar közgondolkodásban mindig sokakat csábító, pártoktól független, szakértői (technokrata) kormányzást idézi - és ezt a képet a NER kormányzati inkompetenciája (kiváltképp a gazdaság területén) csak erősítette. De ami egy választás előtt előny, az kormányra kerülve súlyos hátrány lehet: amikor kiderül, hogy mégsem jönnek vissza a 2010 előtti "jó idők", az a szociális elégedetlenségből és jogos vagy jogtalan társadalmi türelmetlenségből adódóan gyorsan csalódáshoz, a kormányzat társadalmi legitimációjának elvesztéséhez vezet.
Ha tehát a választási törvény diktálta politikai realitásokból indulunk ki, megkerülhetetlen az összefogás. De az igazi kérdés nem az, hogy ki kivel és mikor köt szövetséget. Azt kellene eldönteni (de legalábbis gondolkodni róla), hogy - a kormány leváltásán túl - milyen cél érdekében fogjanak össze a demokratikus ellenzék szereplői. Mi a 2014-es kormányváltás tétje e szereplők számára - beleértve az elmúlt két évben létrejött és megerősödött mozgalmakat (Milla, Szolidaritás) is? Jó lenne persze azt is látni (esetleg mérni), hogy a társadalom mindezt hogyan látja: mert a pártokat jelenleg elutasítók hatalmas aránya mellett most csak azt tudjuk, hogy a lakosság döntő többsége (úgy 80 százalék) szerint rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon. Az viszont egyelőre titok, hogy a lakosság mit tart majd a 2014-es választások tényleges tétjének: szimpla kormányváltást, vagy a felrúgott status quo és a 2010 előtti állapotok visszaállítását, esetleg a Fidesz dilettáns és kontraproduktív "országátszervezése" helyett a valóban halaszthatatlan, de érdemi reformpolitikát; netán a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő jogállami alkotmányos rend restaurálását.
A tétlenség ára
Az, hogy mit gondolunk jogállamról, alkotmányosságról, fékekről és ellensúlyokról, visszaköszön abban is, hogy a hatalmat gyakorlók mit tehetnek meg nyugdíj-megtakarításainkkal, földpályázatainkkal, bíróságainkkal, iskoláinkkal. Még ha az alkotmányossági kérdések elsősorban szimbolikus ügyeknek tűnnek is, esetleg "az igazi Magyarországot nem ismerő" városi értelmiség belterjes nyavalygásának, abban a pillanatban, amikor mindezek közpolitikai szintre jutnak, fontosságuk evidenssé válik mindenkinek. Hogy az ellenzék minderről kerekasztal mellett vagy titkos találkozókon, parlamenti folyosón tárgyal, részletkérdés. Amíg azonban nem jutnak el a kivel fogjunk össze helyett a miért fogjunk össze kérdésföltevésig, aligha várható, hogy a kormányzóképességnek akár csak a látszatát is fel tudják mutatni. Akkor pedig sem trükkös választási (és választási eljárási) törvényre, sem a pártok pénzügyi kivéreztetésére nem lesz szükség ahhoz, hogy az európai baloldali-progresszív fordulat helyett a centrális erőtér maradjon a meghatározó Magyarországon.
