Némi aggódó figyelmet váltott ki az elmúlt napokban az az elképzelés, hogy a magyar kormány Oroszország-politikájához, beleértve a „Paks 2”-szerződés tető alá hozatalát is, fontos nyugati – elsősorban német – érdekek fűződnének. Az állítás – ha jóindulatúak vagyunk – lehet nem eléggé jól informált emberek spekulációinak a végterméke. Ugyanakkor aligha lehet kizárni mögüle olyan esetleges érdekeket, amelyek akár a magyar kormány szándékaival is egybecsenghetnek, de egészen biztosan beleillenek a Nyugat-ellenes dezinformációs háború kibontakozó tényeibe.
Jelenleg egyre inkább energetikai – beleértve a földgázszükségletet is – túlkínálat van a világpiacon; részben azért, mert 2008-at követően még Magyarországon is felére csökkent az addig felhasznált földgázmennyiség aránya, nem is beszélve a megújuló energiák előállításában mutatkozó technológiai előrelépésekről. Ezeknek az eredményei elsősorban épp Németországban mutatkoznak.
Politikailag a közelmúlt botrányainak dacára – ilyen volt például az NSA lehallgatási botránya – az amerikai–német kapcsolatokban semmilyen zavar sem mutatkozik, annál nagyobb viszont az egyetértés Vlagyimir Putyin politikájának megítélésében. Az persze nem kizárt – számos ráutaló jelet lehet találni erre is –, hogy egyes vállalati érdekeket súlyosan érinthetnek az Oroszországgal szembeni uniós szankciók, ám az ilyesmi nem írja felül a nagypolitika primátusát. Ez pedig egyértelműen az új hidegháború tényein alapul, legyen Putyin Oroszországa gazdaságilag és katonapolitikailag bármennyire is túl gyenge ahhoz, hogy a Nyugat reális ellenfélként számoljon vele.
A németek szemmel láthatóan számolnak ezzel, a magyar kormány viszont nem. Azt jelentené ez, hogy Orbán Viktor politikai manővereivel, Kelet-politikájával szemben várható lenne Angela Merkel határozott fellépése? Ha a folyamatok továbbra is a közismert irányba mutatnak, az egységes nyugati fellépés már rövidtávon sem kizárt. Hogy a németek óvatosabbak e téren mindenki másnál, az nem annak szól, hogy a német keletpolitika azonos lenne a magyarral; ez egyáltalán nem igaz. Hisz míg Németország valóban komoly előnyöket élvez a Putyinnal folytatott kereskedelem révén (ami nyilvánvalóan Oroszország számára is életbevágó, hisz a gáz- és olajjövedelmek nélkül a rendszer működésképtelen lenne), addig a magyar-orosz gazdasági kapcsolatoknak Magyarország eddig csak a hátrányait látta. A 2008 óta egyre inkább diverzifikálódott magyar energiaellátás Paks és a Déli Áramlat révén most visszatérni látszik a korábbi túlsúlyos orosz függéshez, ami több mint hiba – egyenesen politikai bűncselekmény.
Azt persze Angela Merkeltől sem lehet várni, hogy a magyar ellenzék helyett vívjon csatát Orbánnal. Német diplomáciai körökben egészen nyíltan hangoztatott vélemény, hogy számukra egyelőre egyetlen alternatíva látszik Orbánnal szemben, s ez a káosz – amit ugye senki sem akar. Ha a civil megmozdulások és az általános elégedetlenség nyomán egységes politikai szándék mutatkozik majd a Fidesz eltávolítására, akkor nyilvánvalóan ők sem hezitálnak csatlakozni ahhoz az alternatívához.
Ettől a jelek szerint azonban még nagyon messze vagyunk, elvégre – az orosz érdekekkel a háttérben – a magyar kormány és a szélsőséges politikai és civil törekvések összejátszása hatékonyabbnak bizonyul, mint a demokratikus akarat megerősödése. A legjobb példa erre az a megmozdulás, ami november 8-án szerveződött a NAV székháza elé. A hangadók megszólalásai tipikus demokrácia- és Nyugat-ellenes, tartalmában pedig klasszikus náci performansszá tették a rendezvényt, amelyről egyelőre nehéz megmondani, hogy kormányzati dezinformáció húzódott-e mögötte – kompromittálandó a NAV-botránnyal kapcsolatos minden eddigi és ezutáni ellenzéki megmozdulást –, vagy esetleg ennél többről van szó, s a kormányon messze túlmutató provokáció volt a szándék, ami tökéletesen beleillik Moszkva NATO- és demokráciaellenes mesterkedéseibe.
Az említett tüntetés, az ott elhangzottak, a NATO-tagsággal, az Egyesült Államokkal, valamint a rendszerváltás utáni demokratikus kibontakozással kapcsolatos indulatok mind egy irányba mutatnak: a káosz egyre inkább az Orbán-rendszerrel együtt járó állapot lehet, s nem annak alternatívája. Ezzel a Nyugatnak is számolnia kell. Mindeközben persze fölösleges szemellenzős konzervatívjaink ostobaságáért Németországot hibáztatni, vagy Merkel nyakába varrni a Fidesz hatalmi túlkapásait.
