A „lex CEU”-val Orbán Viktor átlépett egy vörös vonalon. Az egyetemi autonómia elleni támadása nem most kezdődött; évek óta folyamatosan építi ki a hatalmát a felsőoktatási intézmények felett. De azzal, hogy egy független egyetemet megpróbál eltaposni, ténylegesen és szimbolikusan is messze túlment azon, amit eddig a tanszabadság ellen vétett. Az egyetembezárás a könyvégetés tőszomszédságában van.
Tagadhatatlan, nem ez a legnagyobb aljasság, amit Orbán hatalmával visszaélve elkövetett. A menedékkérők kriminalizálása, bántalmazásuk, embertelen körülmények közötti fogva tartásuk nagyságrendekkel nagyobb gazemberség. Csakhogy a menekültügyben Magyarországon belül és kívül nagyon sokan gondolkodtak úgy, hogy a gyűlöletkeltő propaganda és az embertelen bánásmód elfogadhatatlan ugyan, de a lényeget illetően Orbánnak – sajnos, sajnos – igaza van. A „lex CEU”-ról ilyet gondolni jóhiszeműen nem lehet. Egyetemet diktatúrákban zárnak be. A „lex CEU” Putyinnal és Erdoğannal helyezi egy sorba Orbánt.
Nem hihetjük, hogy ezt ne vette volna számításba. A CEU elleni hadjárat aligha értelmezhető másképp, mint szándékosan kiprovokált erőpróbaként. Amióta kilépett az európai politika színterére, Orbán nyíltan beszél arról, hogy a kontinens teljes politikai elitjének lecserélődésére számít. Ez a közeljövőben nem következik be; a populista szélsőjobb elánja megtört, talán csak átmenetileg, talán véglegesen. Kétségtelen, Amerikában ugyanakkor a demokratikus jogállam alapelvei iránti tökéletes közönyt, az erőskezű diktátorok iránt csodálatot tanúsító, rasszista előítéleteket tápláló és tökéletesen kiszámíthatatlan ember került hatalomra; az európai demokráciák helyzete még mindig ingatag; a Brexit okozta földlökések sem ültek el. Ha valamikor, Orbánnak most van esélye rá, hogy az Egyesült Államok, az Európai Unió és a magyar társadalom kénytelen-kelletlen tudomásul vegye: egy olyan rezsimmel kell együtt élnie, ahol statáriális eljárásban számolnak fel egy független egyetemet. Nem véletlen, hogy mindjárt a „lex CEU” megszavazásának másnapján a kormánytól független civil szervezeteket külföldi ügynökökként megbélyegző „lex Helsinki”-t is benyújtották a parlamentnek. Nem véletlenül időzítették az „Állítsuk meg Brüsszelt” kampány elindítását is ugyanezekre a napokra. Emlegessék csak a nyugati lapok és az Európai Parlament szónokai Putyint és Erdoğant. A törvény visszavonását nem tudják kikényszeríteni. „Brüsszelnek” sem ereje, se mersze nem lesz hozzá, hogy beindítsa a folyamatot, melynek végén Magyarország az unión kívül találná magát. Ha a számítás beválik, az unió hepciáskodásának vége: beletörődik, hogy Putyin- és Erdoğan-szerű elemek ülnek a soraiban. A 2010-ben elindított rendszerváltás visszafordíthatatlanná válik.
Így kalkulált Orbán, amikor a CEU-t célkeresztjébe vette. Szerintem elkalkulálta magát, fél éven belül immár harmadszor. Először a kvótaellenes népszavaztatást bukta el. Aztán a Momentum olimpiaellenes népszavazási kezdeményezését volt képtelen kezelni. Most pedig olyan háborúba kezdett, melynek a kimenetele beláthatatlan.
Szélesedő körök
Kezdjük a külső frontokkal. A CEU mellett felvonult a világ egyetemeinek színe-java. Tanárok és kutatók tízezrei adtak hangot a felháborodásuknak, köztük immár 19 Nobel-díjas tudós. Több kontinensen tartották tüntetések sorát, a legtöbbet talán Németországban, a leghatalmasabbat Berlinben. Ez Orbánt a legkevésbé sem érdekli, de azokat a kormányokat és nemzetközi szervezeteket, melyekkel szemben a „lex CEU”-t meg kellene védenie, nagyon is. A német szövetségi elnök az Európai Parlamentben ítélte el az egyetem felszámolására tett kísérletet, a képviselők felállva tapsoltak. Az Európai Bizottság vizsgálatot indított; úgy hírlik, az ügyben is tájékozódik, hogy milyen nemzetközi szerződések szolgálhatnak jogalapul kötelező erejű határozat meghozatalához (az oktatásügy elvben nemzeti hatáskör). A Fidesz pártcsaládja, az Európai Néppárt 2010 óta először megszavazta, hogy az EP napirendjére tűzze a magyarországi fejleményeket; frakcióvezetője a bizottsági vizsgálat mellett is állást foglalt, és leszögezte: elvárják a magyar kormánytól, hogy tartsa magát a bizottság ítéletéhez. Arra, hogy Orbánékat a közeljövőben kizárják a néppárti tömörülésből, jelenleg nem lehet számítani. De úgy tűnik, azoknak az időknek is vége, amikor bármit büntetlenül megtehettek, mert pártcsaládjuk rendületlenül mögöttük állt.
Mindez többé-kevésbé várható lehetett, és önmagában nem húzná keresztül Orbán számításait. Az igazi, fatális meglepetés az ország határain belülről érte. A felzúdulás első hulláma az egyetemi és a tudományos világból indult, egyéni és csoportos tiltakozó nyilatkozatok sokaságával. Az ország hosszú ideje élt abban a tudatban, hogy mindenki fél, és senki nem hisz a cselekvés lehetőségében; ezért a szolidaritási mozgalom méretei általános meglepetést okoztak, és legalább ilyen meglepő volt, hogy egyre-másra szólaltak meg jobboldali, konzervatív érzelmű oktatók és kutatók egy olyan intézmény védelmében, melynek a szellemisége nem okvetlenül áll közel hozzájuk. Ami pedig ennél is meglepőbb: számos egyetem vezető testületei, továbbá a Magyar Rektori Konferencia és az MTA elnöke is szót emeltek a CEU maradásáért. Ezek többnyire óvatosan fogalmazó állásfoglalások voltak, de ne feledjük: olyan testületektől érkeztek, amelyeket a kormány korábban már a befolyása alá vont, de legalábbis pacifikált. Két nappal a „lex CEU” megszavaztatása előtt pedig jött a tízezer fős demonstráció, majd a szavazás után a többezres élőlánc a CEU épületcsoportja körül.
Az első hullám elég hatalmasnak bizonyult ahhoz, hogy átcsapjon az egyetemi és a tudományos világ határain, és szélesebb tiltakozó mozgalomnak adjon lökést. Mire a következő, hetven-nyolcvanezres demonstrációra sor került, jól érzékelhetővé vált, hogy a CEU ügye már nemcsak az egyetemeké, nemcsak a kutató intézeteké, nem is csak az értelmiségé általában, hanem egy jóval szélesebb, és nem tudni, hogy a következő időkben meddig szélesedő társadalmi köré.
Hogyan következhetett be ez a fordulat? Nyilván szerepe volt benne az autokráciák örök végzetének. Amíg a hatalom nem követ el nagyobb hibát, vagy nem kerül váratlanul homokszem a gépezetbe, az elégedetlen emberek úgy érzik, hogy nincs értelme bármit is tenniük, mert úgysem lennének elegen, akik melléjük állnának. És mivel így érzik, ennek megfelelően viselkednek is, tömeges viselkedésük pedig megerősíti az érzéseiket. A rezsim sziklaszilárdnak látszik, és a látszat valóságosan is stabilizálja. Amikor azonban ilyen vagy olyan okból váratlanul összegyűlik a cselekvéshez szükséges kritikus tömeg, megjósolhatatlan kimenetelű folyamatok indulnak be, amelyeket a hatalom nem mindig képes kontrollálni. A mostani válságot sem lehetett előre látni, ahogy a kimenetelét sem lehet. Nem lehetetlen, hogy ez lesz az a fordulat, melynek nyomán a rezsim feltartóztathatatlanul sodródik az összeomlásig. Nem lehetetlen, hogy a folyamat megáll, mielőtt a rezsim szétesnék. De ha így lesz, a történet akkor sem múlik el nyomtalanul. Magyarország soha többé nem lesz olyan, mint a „lex CEU” előtt volt.
Utólag jól látható, hogy a népszavaztatás bojkottja, majd különösen a 266 ezer olimpia-ellenes aláírás már előkészítette a terepet a lélektani áttöréshez. De a „lex CEU” kellett ahhoz, hogy az áttörés be is következzék. Mivel érte el ezt?
Minden fronton egyszerre
Az első hullámban azzal, amit az egyetemeknek és a kutatóintézeteknek üzent. Üzenete sötét és fenyegető volt. Azzal, hogy a CEU 2010 után évekig meg tudta őrizni autonómiáját, a puszta léte határt szabott az összes rokon intézmény autonómiája elleni rohamoknak. Orbán eddig sem csinált titkot abból, hogy az egyetemek helyén kormánymegrendelésre működő, felsőfokú szakmunkásképzőket kíván látni. Ám amíg a CEU-val semmit nem lehetett megcsinálni, addig mindent a többiekkel sem lehetett megcsinálni. A CEU függetlensége az államfüggő oktatási és kutatóintézmények mozgási szabadságát is védte. A törvény azt üzeni, hogy közel a felsőoktatás teljes bedarálásának ideje – de ezzel azt is az egyetemek és a kutatóintézetek értésére adta, hogy a vég nélküli megalkuvással nem jutnak messzire.
A második hullámban azokat mobilizálta a „lex CEU”, akik a világra nyitott, nyugatias Magyarországon szeretnének élni, bármely társadalmi csoporthoz tartozzanak is. A CEU léte azt szimbolizálja, hogy ez az Orbán-rezsim minden igyekezete ellenére lehetséges. A CEU diákjai százhét, tanárai nagyjából negyven országból jönnek. A CEU-n olyan diszciplínákat lehet tanítani, olyan tudományos nézeteket lehet szabadon képviselni, melyek ellen a kormány hadat visel, a gendertanulmányoktól a multikulturalizmusig. A CEU-n ugyanilyen szabadon lehet kételkedni is ezekben a tanokban és nézetekben. A törvény azt üzente, hogy mindez kozmopolita métely, amit a hatalom egyszer s mindenkorra ki akar szorítani Magyarországról. Aki nem akarja, hogy a hazája bezárkózó, provinciális világgá váljék, ahol csak a keresztény-nemzeti tradicionalizmus számára nyílik tér, aki nem akarja, hogy a jogállam maradéka is áldozatul essék a hatalmi önkénynek, az megérthette, hogy sokkal-sokkal többről van szó, mint egyetlen egyetemről.
Orbán számára a CEU azt szimbolizálja, amivel Magyarországon és Európában harcban áll. Így vált az egyetem az európai Magyarország hívei számára ugyanennek a szimbólumává.
A „lex CEU” által kirobbantott válság sokkal mélyebb és összetettebb, mint az Orbán-rezsim bármelyik korábbi megingása. Volt már példa rá, hogy egy önkényes hatalmi intézkedés heves belső tiltakozást váltott ki, anélkül azonban, hogy erőteljes választ kapott volna a külvilágból; ilyen volt az internetadó ügye. Volt példa arra is, hogy egy önkényes hatalmi intézkedés erőteljes külső választ hívott ki maga ellen, anélkül azonban, hogy ezzel arányos belső ellenállást generált volna; ilyen volt a média megszállását előkészítő törvény ügye. Arra is volt példa, hogy nagyszabású tiltakozó mozgalom indult el alulról, de anélkül, hogy érzékelhető támogatást kapott volna a köztestületek felső régióiból; ilyen volt a Tanítanék esete. És még soha nem fordult elő, hogy egy megtámadott közösséget – akár a bírói kart, akár az újságíró-társadalmat, akár a pedagógusokat – ahhoz fogható szolidaritás vette volna körül, mint most a CEU-t.
Eddigi harcait Orbán mindig egy fronton vívta; minden más területen biztonságban érezhette magát. Most azonban egyszerre kell az összes fronton háborúznia: le kellene szerelnie a nemzetközi nyilvánosságot; úgy kellene megvédenie szégyenteljes törvényét, hogy közben ne váljon páriává az EU-ban és az Európai Néppártban; helyre kellene állítania az egyetemi és tudományos intézmények fölötti kontrollját, meg kellene bontania a CEU körüli szolidaritást, el kellene sorvasztania a tiltakozó mozgalmat, és nem utolsósorban kezdenie kellene valamit a jobboldali értelmiség növekvő elidegenedésével. Fogyatkozik körülötte a levegő, és ezzel is kezdenie kellene valamit: figyelemre méltó, hogy az elmúlt hetekben senki nem akadt, aki nem közvetlenül Orbánnak köszönheti a stallumát és a fizetését, és mégis hajlandó lett volna kiállni a „lex CEU” mellett.
Orbán megteheti, persze, hogy nem enged, sőt, egyre nehezebben teheti meg, hogy engedjen. De ezt a háborúját ezen a módon nem nyerheti meg. Olyan dilemmák elé állította magát, melyeknek nincs jó megoldásuk. Ha megtorlás nélkül hagyja az egyetemi és akadémiai intézmények lázadását, eloszlik a félelem, melynek nem kis szerepe van hatalma stabilizálásában. A megtorlási kísérlet azonban könnyen visszaüthet: ha ennyien kiálltak a CEU mellett, a büntetéssel sújtottak mellett is kiállhatnak ennyien – vagy még egyszer ennyien. Ugyanilyen szerkezetű dilemma elé fog kerülni az EU-ban és az Európai Néppártban is. Ha a végsőkig kitart a törvénye mellett, teljesen elszigetelődhet. Ha enged, politikai súlyát veszítheti el.
Az eredetileg is durva törvénybe az utolsó pillanatban bevezetett újabb durvítás is könnyen visszaüthet. A változtatás 2018. szeptember 1-jéről 2018. január 1-jére hozza előre azt az időpontot, amikor kezdetét venné a CEU ellehetetlenülése: ez az a határidő, ami után újabb hallgatókat az egyetem nem vehet fel. Akkor azonban már csak egy hónap lesz a választási kampány elindulásáig, amit a Fidesznek alighanem a CEU melletti szolidaritási tüntetések árnyékában kell végigfolytatnia.
A CEU nem kereste magának ezt a szerepet. Normális egyetemként kíván működni azon törvényi keretek között, melyek huszonöt éven át garantálták hivatása szabad gyakorlását. Nem rajta, hanem a léte ellen indított nemtelen támadáson múlott, hogy egy politikai válság kellős közepébe került.
A CEU rektora számtalan alkalommal világossá tette, hogy egyetemet vezet, nem politikai szervezetet; a CEU az autonómiájáért és ezzel a többi magyarországi egyetem autonómiájáért küzd, ezen túlmenő céljai nincsenek a politikai küzdelemben, melyet rákényszerítettek. De azt is világossá tette, hogy a CEU otthona Magyarország, és harcolni fog a jogáért, hogy magyar–amerikai egyetemként folytathassa a tevékenységét Budapesten.
A szerző filozófus, a CEU oktatója.
