Lehetséges, hogy szövegeit a kezébe adják, de Szilárd teljességgel átéli őket, s politikai bemutatkozása óta egyre lelkesebben képes önálló futamokkal kiegészíteni kötelezően előírt kűrjeit. Első fellépései valóban a csupasz megbotránkoztatás jegyében teltek el, a kívülálló azt hihette, hogy a munkástagozat Kontur Páljának visszafogott, már-már elegáns demagógiája nem hozta be a tőle várt közönséget, kellett tehát egy kidolgozatlanabb, sprődebb valaki, aki mind megjelenésében, mind előadásmódjában képes a bunkóságnak olyan szintjére lépni, amely rímel az elképesztőbbnél elképesztőbb tartalomra. Nála nincs biztosíték, ami kiüssön, nincs rögeszme, ami a rögöktől fölbukna, nincs közhely, stigma, klisé, lázálom, amit ne tudna a fenyegető valóság beköszöntének ábrázolni. Asszociációs lánca ugyan könnyen kiismerhető, de éppen ezért jól fogyasztható.
Németh Szilárd fellépései, nyilatkozatai lassacskán biztos cölöpökké váltak a kormánypártok kommunikációjában. Kritikusai minél idegesebben csepülték, hazudtolták meg, szembesítették tényekkel szavait, megbízói annál hálásabbak voltak neki, tekintették mintának karakán kiállását. Ő az, aki nem hagyja magát senkitől, semmitől zavartatni, tekintélyt parancsoló testalkata, szúrós tekintete teljes szinkronban van brutális mondandójával. Amikor teljesítményét pártjának vezérkara 2015-ben alelnöki címmel honorálta, csak néhány kívülálló csodálkozott, a küldöttek az „alapszervezetek javaslatára” hamar belátták, hogy egy folyamat újabb állomására érkeztek, és tudták, mi a dolguk. A Konturhoz hasonlóan Csepelről érkező káder pályafutása csúcspontjára érkezett, mint aki a leginkább képes szót érteni a rendszerváltás veszteseivel, a szélesebb értelemben vett B középpel. Hogy ez a réteg ma mekkora, legalább annyira megbecsülhetetlen, mint a bizonytalanok vagy éppen a józan közép nagysága, összetétele. A hívószavak feléjük azonban, úgy tűnik, jobban bemérhetők, legalábbis a kormányzópárt eltökélten hisz ebben.
Sőt, mintha elitjének is Németh Szilárd taposná ki az utat. Hiszen minden átírható arra a nyelvre, fogalomkészletre, amelyet Szilárd barátunk használ. És mintha egyre több vezér és alvezér idomulna ehhez, s messze nem csak a szöveg tekintetében. Németh Szilárd fekete-fehér világa köszönt ránk, aki pedig életpályája kezdetén aligha hitte, hogy mentalitása modellé magasztosul. Nyilván van, akinek „lemenni kutyába” nem olyan egyszerű. Ettől még kényszeredettebb az egész, egyszerre szörnyű és komikus, ugyanakkor rémisztő, hogy az agytröszt már csak a torz, hazug, agresszív praktikákban véli a hatalom megtartásának legfontosabb eszközét, nem számolva ennek rá is leselkedő veszélyeivel.
Illetve dehogyisnem.
*
Már kopognak a bejárati ajtón a közelgő nemzeti konzultáció álkérdései, és csukott ablakon át is hallani a Semjén Zsolt vizionálta „brutális és eksztatikussá váló” kampány távoli robaját. Ebben a közegben az ellenzék könnyebb terepet keres és egymást találja meg, vagy benevez a licitálásba, és május elsejei jelszavakkal indul terepmunkára.
Ugyanakkor a Fidesznél is mintha fokozódna a nyugtalanság. Az „értelmi deficit” politikáját bevetették a Jobbik általuk körülhatárolt bázisával szemben, s ez különösen akkortól vált erőssé, amikor Vona Gábor kilépett a párt addig vájt medréből. Számos felmérés sejteti, hogy bizalmasaival más úton jár, mint a kemény mag, s kétséges, hogy a kormánypárti médiumok által mocskos módon megsorozott Vona meddig bírja váltóállítás, avagy válság nélkül. Orbán viszont hosszú ideje tobzódik abban a tornamutatványban, amely lengőtrapézon demokrata és konzervatív, földharcban keleti és autokrata jegyeket visel magán. De neki is kalkulálnia kell azzal, hogy a Momentum és számos, egyébként jelentéktelennek tűnő politikai alakzat felbukkanása a feltárt ügyek, kínos sztorik lavinájával előbb-utóbb anélkül is arcon legyintheti a hatalmon lévőket, hogy a kritikusok különösebben megizmosodnának. Mert a Mészáros Lőrinc körüli cégek tőzsdei be- és kivásárlásai a napnál világosabban árulkodnak a virmanolásokról, füllentésekről, megállíthatatlan terjeszkedésről, már céghálókat sem kell átlátni ahhoz, hogy lássuk, mivel, kik és hogyan babrálnak ki egy országgal.
Tudom, magas az ingerküszöb, a kurzus építhet a közönyre, a megosztottságra, a szirupos nacionalizmusra. De van egy pont, ahol, mint homokban a kerék, kipörög a Németh-modell. Egyszer csak hiába fog debil magyarázatba a névadó, miszerint azért vagyunk a korrupciós lista legalján, mert még mindig sok a kommunista a közigazgatásban és az egyetemeken. És vele szinkronban járnak majd pórul azok is, akik ezt a nyelvet lendületesen vagy nyögvenyelősen elsajátították, tökélyre vitték, mint Kósa Lajos, Gulyás Gergely, a népes szóvivőgárda, valamint a túlteljesítő helyi kórustagok. A gondosan megírt szövegkönyvek, poénpanelek, amelyek sikerre vitték a darabot, hirtelen hatástalan fércművekké válnak, visszájára fordulnak. Nincs precízen meghatározható pillanat, történés, amikor ez bekövetkezik, ezért éri általában készületlenül mind az előadót, mind közönségét is. Az, hogy ilyen esetre nincs kész partitúra, nem nyugtathatja meg a főrendezőt még akkor sem, ha nincs cseretársulat, kiérlelt másik produkció sem.
Orbán Viktor 2002-től tudatosan és fokozatosan vitte le a politizálás szintjét az alagsorba. A polgári körök megalapítása idején több társa tartott attól, hogy az egyébként valóban sok embert toborzó akció olyanokat szólít vissza a közéletbe, akiket radikalizmusuk, fanatizmusuk, féktelen indulataik nem véletlenül távolítottak el a polgári Magyarország akkor körvonalazott kritériumaitól. Az emiatt feszengő társak hamar az út szélén találták magukat, de gondoskodtak róluk. A többiek betagozódtak: volt, aki némi különállást tanúsítva, akadt, aki keményen akklimatizálódva politizált tovább, és ismerek olyat is, aki öregen, egzisztenciális biztonságban, komoly szakmai háttérrel (számomra megfejthetetlenül) két emberré vált – tükör előtt széttárt karral kér időnként elnézést a másiktól. És persze jött a technokrata új generáció, amelyiknek nincsenek múltbéli élményei, különösebb morális gátjai, siker-, hatalom- és pénzéhség emeli őket magasba, és fejből fújják a mantrát. A népes gárdát Orbán használja, ezt-azt elnéz nekik, Németh Szilárd viszont kincs a számára. A vezér nem azon töri a fejét, hogy ez már nem az ő Fidesze. Víziójához – ami, félreértés ne essék, olyan távol áll Németh Szilárdétól, mint Makó Jeruzsálemtől – onnan kap és remél további utánpótlást, ahonnan téglánként ezt a birodalmat összehordta, felépítette. Most pedig mintha abban bízna, hogy vágyainak realitása nagyobb, nemzetközi léptékben is érvényesülhet. Van rá esély. De fordulhat is a kaleidoszkóp, aminek jellegzetessége éppen az, hogy piciny, alig észrevehető mozdulattal teljesen más látvány tárul a szemünk elé. Már az ókori görögök felismerték, hogy a szimmetrikusan elhelyezett tükrök egy csőbe helyezve megsokszorozzák az apró csillogó, színes tárgyak képét. A kép a kaleidoszkóp forgatásával végtelen variációkban változtatható. Erre azonban a sok-sok Németh Szilárddal már lehetetlen jól reagálni.
