Orbán üzenete: gyűlölj és félj, hogy én megvédhesselek

  • Kakuk György
  • 2015. június 5.

Publicisztika

Volt egy mondat, amely Slobodan Miloševićet elindította a korlátlan hatalom, országát pedig a teljes pusztulás felé vezető úton. Most Orbán is megtalálta a saját mondatát.

1987. április 24-én feszült tanácskozás zajlott a Kosovo Polje-i Kultúra Házában a helyi szerbek vezetői és a Belgrádból érkezett pártdelegáció között. A napirenden az éleződő szerb–albán konfliktus volt. Az épület előtt koszovói szerbek tüntettek, és védelmet követeltek a tartomány albán nemzetiségű lakóival szemben. A tüntetésbe beavatkozott a jugoszláv rendőrség is, amelynek albán nemzetiségű tagjai összecsaptak a szerb tüntetőkkel.

Kosovo Polje, 1987

Kosovo Polje, 1987

 

Mielőtt a helyzet teljesen elmérgesedett volna, a belgrádi pártdelegációt vezető Slobodan Milošević, aki Ivan Stambolić kérésére utazott a tartományba, kijött a tárgyalásról, hogy szóljon az összegyűlt dühös szerbekhez. A sápadt és riadt tekintetű politikus nem igazán tudta, hogyan lehetne valamiféle politikai megoldást találni a kialakult helyzetre, ám a sajtó nagyszámú képviselőjének jelenléte világossá tette számára: valamit legalább mondani kell. És ekkor hangzott el az a mondat, ami Slobodan Miloševićet bő tíz évre Jugoszlávia első emberévé tette.

„Senki nem emelhet kezet rátok!” (Niko ne sme da vas bije!) – mondta. Ez volt az a pillanat, amit azóta számtalanszor felidéztek, magyaráztak, elemeztek, darabokra szedtek, majd újra összerakták. A pillanat, amely az addigi ismeretlen kommunista vezetőt elindította a korlátlan hatalom felé vezető úton. Amely hatalom megtartásáért aztán folyamatosan harcban állt, valódi háborúkat indított és veszített el. Milošević százezrek haláláért és milliók földönfutóvá tételéért felelős.

„Senki nem emelhet kezet rátok”, mondta Milošević. „Nem veheted el a magyarok munkáját!”, mondja Orbán. Az üzenet lényege ugyanaz. A különbség csupán annyi, hogy míg Milošević véletlenül talált rá a „tökéletes” üzenetre, addig Orbán precízen kiszámítva, mindent mérlegelve annak érdekében, hogy pártja katasztrofális népszerűségvesztését megállítsa, és végleg betakarja a Fidesz-közeli brókercégek bedőlését és százmilliárdok ellopását. Szőnyeget szándékozik teríteni a korrupció mocsarára, amelyben az ország fuldoklik.

Ez a tökéletes fegyver, gondolhatja erről a mérhetetlen aljasságról, amit ez a nemzeti konzultációnak nevezett és önmaga paródiájává váló katasztrófakommunikáció jelent.

Úgy tesz, mintha a bevándorlóknak üzenne – akiknek persze nem kell, hiszen ők nem itt akarnak letelepedni, nem Orbán országáról álmodtak, amikor valahol Benghazi partjainál hajóra szálltak, amikor Backi Vinogradovnál nekiindultak a zöldhatárnak. Orbán a magyaroknak üzen. Azt üzeni: gyűlölj és félj. Gyűlöld a másmilyent, tagadd meg azt a minimumot, ami emberré tesz, és félj ezektől az idegenektől. Félj, hogy én megvédhesselek.

Ez a politika Slobodan Milošević politikája, amely 2000 októberében négy vesztes háború után a gazdaságilag és ténylegesen is romba döntött országban, egy atomjaira hullott társadalomban még mindig 35 százalékot hozott az elnökválasztáson a szerbek tönkretevőjének. Ebben reménykedik most Orbán, hallgatva titkos tanácsosának, a titokzatos műbútorasztalosnak a szavaira. Abban reménykedik, hogy a zsigeri gyűlölet és a félelem, az emberi természet sötét oldala segít majd neki.

Az évforduló okán játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne most, ha Magyarország megmarad Trianon előtti, tehát soknemzetiségű állapotában. A miloševići analógiánál maradva, a kormány óriásplakátjai most akkor nem a menekültekről, hanem tótokról, oláhokról, rácokról szólnának. Nem kéne keresni az ellenséget Brüsszelben, Lampedusán vagy a debreceni befogadóállomáson. Fertőzne a vírus, amit Orbán terjeszt, szabadcsapatok szerveződnének, hétvégi harcosok bújnának itt is terepszínűbe.

Januárban, amikor tetőzött a koszovói menekülthullám, az egyik pristinai televízió híradója Magyarországról tudósított. A riport egyik helyszíne Debrecen volt. Kissé közhelyes riport volt, az újságíró a befogadóállomás kerítésén kívül állt, és az épület elzárt részén egy rácsos ablak mögött álló koszovói albán fiatalemberrel készített interjút. Ment az oda-vissza kiabálás. A rács mögül a fiatal férfi egyetlen, albántudás nélkül is mindenki számára jól érthető mondatot mondott: „Ungheria katastrof!”

Ezt kellene arra a 333 óriásplakátra felírni.

 

A szerző a DK elnökségi tagja, korábban az ENSZ és az EBESZ koszovói missziójában is dolgozott.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.