Nem politikai filozófiai munkák gyűjteménye, nem a liberális közösség belső vitáiban született elemző és programadó publicisztikáké, nem a magyar (és térségbeli) liberalizmus szellemi és politikai története, nem más liberális szerzőkkel folytatott elmélyült, személyes eszmecserék lenyomata, hanem egyszerre mind. Elsőre tartottam ettől, és a könyv lineáris végigolvasása után is érzek ebben némi esetlegességet. De kétségtelen, hogy van funkciója. Azt tükrözi, hogy a szerző és valószínűleg sok hazai olvasója számára mi a liberalizmus. Legalább három dolog egyszerre. Egy erkölcsfilozófiai premisszákon nyugvó normatív és univerzalisztikus politikai elmélet, egy térben és időben esetleges, valóságos emberekből álló szellemi és politikai közösség, és egy gyakorlati erőfeszítés a normatív elmélet alapján helyeselhetőkhöz a lehetőségekhez képest közelítő politikai és gazdasági viszonyok előidézésére. E kísérletet a liberális közösség egy meghatározó csoportja hajtotta végre Magyarországon az elmúlt évtizedekben. A mérlege, hát, legalábbis töprengések méltó tárgya.
Az erkölcsi közösség mint igazolásközösség
A könyv a Vannak-e emberi jogaink? c. 1986-os művel kezdődik, és az ugyancsak filozófiai tartalmú 2014-es Mi a liberalizmus? c. munkával végződik – eltekintve a jobbára a két tanulmány közti filozófiai különbségeknek szentelt előszótól és a kötet legvégére került két rövid esszétől, amelyek a szerzőnek a libertarianizmussal folytatott vitáját egészítik ki két szűkebb fókuszú, részletesebb érveléssel. A korábbi tanulmány azzal a kérdéssel birkózik, hogy megilletnek-e minket bizonyos jogok, tekintet nélkül arra, hogy az országunk pozitív joga ezekből mennyit ismer el, vagy hogy mit tart róluk az aktuális erkölcsi közvélemény. A feladat azért fogós, mert a szerző úgy szeretné megvédeni az emberi jogokat a pozitivizmustól és a relativizmustól, hogy elismeri: az erkölcsi normák nem természeti tények, hanem társadalmi termékek. Az a kérdés, lehetséges-e erkölcsi objektivitás, és ha igen, gondolhatjuk-e, hogy az emberi jogok és a velük koherens politikai berendezkedés alapját objektíve érvényes erkölcsi követelmények alkotják.
A válaszhoz az erkölcsi közösség mint igazolásközösség eszméje az alapgondolat. Ez azt jelenti, hogy nem azért alkotunk erkölcsi közösséget, mert elegendő számú erkölcsi kérdésben egyetértünk, hanem azért, mert tartozunk egymásnak azzal, hogy a cselekedeteinket, erkölcsi választásainkat megindokoljuk egymásnak, azaz racionális erkölcsi vitába bocsátkozzunk egymással. Az erkölcsi egyenlőség elve, amelyből a tanulmány az emberi jogokat és a belőlük fakadó politikai követelményeket levezeti, ennek a vitának a regulatív elve. A későbbi mű azt a klasszikus liberális kérdést teszi fel, hogy milyen feltételekkel igazolható az állam autoritásigénye a racionális erkölcsi önmeghatározásra képes emberi személlyel szemben. Válaszként a liberális elmélet kantiánus erkölcsi elvekből kiinduló, deduktív kifejtését kapjuk. A tanulmány többek között amellett érvel, hogy nincs illiberális demokrácia, az állam autoritásigényének igazolási feltételei megkövetelik a többségi elv alkotmányos korlátozását; hogy a liberalizmus alapjait adó erkölcsi egalitarizmusból nemcsak a jogegyenlőség és politikai egyenlőség, hanem egalitárius elosztási elvek is következnek, és végül hogy a liberális demokrácia természetesen kapcsolódik össze a kapitalista piacgazdasággal.
A két filozófiai karakterű tanulmány közti írások három csoportba rendeződnek. Ezek közül az első az Emberi jogok egykor és most címet viseli. Az itt szereplő írásokból elsősorban az egykori magyar és a lengyel demokratikus ellenzék stratégiájának egyes sarokpontjait ismerhetjük meg. Kiderül, hogy ebben a stratégiában milyen szerepet játszott az a gondolat, hogy ha az ellenzékiek tüntetően élnek azokkal a jogokkal, amelyek felfogásuk szerint megilletik őket, függetlenül attól, hogy az állam elismeri-e őket, azzal a nyílt elnyomás botránykeltő aktusai és a fokozatos engedmények közti választásra kényszerítik a hatalmat. Számítani lehet arra, vélték Helsinki után, hogy ebben a dilemmában a hatalomnak az apránként tett engedményeket lesz racionális választania, és a rezsimre nehezedő állandó erkölcsi nyomás elvezethet a tárgyalásos átmenet kikényszerítéséhez. A három íráson végigvonul a kérdés: vajon van-e bármi maradandó abból, ami a demokratikus ellenzékek szellemiségében eredeti volt? Vagy igaz az a sokak által hangoztatott ítélet, hogy amint a rendszerváltás után az egykori ellenzékiek cselekvési lehetőséghez jutottak, maradt a kész nyugati minták átvétele, az eredeti gondolatok pedig elenyésztek? Kis válasza erre az, hogy ha más nem, ennek a stratégiának a választása és végigvitele maradandó jelentőségű példa.
A következő csokor írás – Hogyan lettünk liberálisok? a rész címe – a legszínesebb része a könyvnek. Itt az érvelő monológ átadja helyét a párbeszédnek.
A beszélgetőtársak sorrendben Tamás Gáspár Miklós, Eörsi István, Tardos Márton, Solt Ottilia és Adam Michnik.
Az első írás alapos, vitázó recenzió TGM Másvilág című, 1994-es kötetéről. A vita tárgya a TGM által Hayek nyomán javasolt distinkció az absztrakt alapelvekből világot építő „konstruktivista” liberalizmus (Kis klasszikus példáját adja ennek a könyvet keretező két tanulmányban) – amely TGM szerint lelkületét tekintve rokona a tervező kollektivizmusnak – és az „organikus” liberalizmus között, ami számot vet az emberi racionalitás korlátosságával, és úgy tartja, az egyéni célok szabad követéséből nem szándékoltan jön létre a társadalmi optimum.
A következő írás tulajdonképpen olvasónapló egy napló olvasásáról szóló olvasónaplóról, Eörsi István Időm Gombrowiczcsal című könyvéről. A legégetőbb kérdés, hogy hogyan lehetséges az erkölcs, ha egyszer elodázhatatlan erkölcsi parancs, hogy a szenvedőn segíteni kell, a szenvedők azonban annyira sokan vannak, a nyomorúság pedig annyira mély és végeláthatatlan, hogy a parancsnak lehetetlen eleget tenni? A világot talán itt-ott tűrhetőbbé lehet tenni, talán nem is szabad ezt elmulasztani, és ebben, meglehet, taktikailag hasznos „az egyenlő méltóság fikciója”, amit Eörsi Kisnek tulajdonít. De a filozófushoz és a költőhöz nem illenek a taktikai megfontolások, csak az igazság, az igazsággal viszont nem fér össze más, csak a kétségbeesés. Eörsi kétségbeesése nemcsak az erkölcs lehetetlenségének szól, egyben az ember okozta emberi szenvedés beláthatatlan kiterjedése miatt elháríthatatlanul kialakuló közöny megtagadása is. Kierkegaard-i Eörsi kétségbeesése, majd döntése is – mintegy „az abszurd erejénél fogva” – amellett, hogy az erkölcs mégis lehetséges, mert muszáj, hogy az legyen.
Kis úgy véli, nem kell a hit lovagjának lenni ahhoz, hogy az erkölcsöt lehetségesnek tarthassuk. Az egyéni erkölcsi cselekvés valóban összemérhetetlen az igazságtalansággal és nyomorúsággal, amivel szembe találja magát. Az igazságtalanság azonban az embert nem csupán és nem is elsősorban az egyéni áldozatvállalásra hívja fel, hanem társadalmi, politikai cselekvésre. Kis nem látja erkölcsileg komfortosabbnak a modern társadalmakat, mint Eörsi, de szerinte van olyan intézményi rend, amely legalább az „egyenlő méltóság igényének fikciójára” hivatkozva lép fel a legitimitás igényével – amit persze nem teljesít, de mindig lehet szembesíteni vele.
A rész harmadik darabja egy nekrológ Tardos Mártonról. Tardos személyén keresztül abba nyerünk bepillantást, hogy milyen megfontolások vezették azokat a reformer közgazdászokat, akik a pártállam keretei között sem akartak lemondani arról, hogy megoldásokat keressenek a rezsim gazdaságirányítási rendszeréből fakadó kudarcokra, s hogy a demokratikus ellenzék képviselőinek mi okuk volt tiszteletre méltónak tartani ezeket az erőfeszítéseket, és a két csoport útjai miért találkozhattak össze. A negyedik írás egy konferencia-előadás szerkesztett változata, ami Solt Ottilia 70. születésnapján hangzott el, és Solt Miért nem vagyok szociáldemokrata… c. 1990-es írását értelmezi. Ebben az írásban Solt arra a kérdésre ad rövid választ, hogy noha „megrögzött értékei” – sokakkal együtt – a szociáldemokrácia irányába húzták, mi az oka annak, hogy az ő és számos hasonlóan gondolkodó ember közreműködésével létrehozott párt inkább a liberális öndefiníciót választotta. Kis olvasatában a magyarázat az, hogy Solt úgy látta, a „szegényes jóléti diktatúra” felől az önszerveződésen és érdekképviseleten alapuló szociáldemokrácia felé a jogtudatosság kialakulásán át vezet az út. Ezt pedig jól szolgálja a jogegyenlőség mellett a piacgazdaságot is elfogadó liberális párt, ami azonban nem a nagytőke pártja, hanem az átalakulás vesztesei mellett fog állni. A ciklus záró darabja Kis 1996-ban írt utószava Adam Michnik Gondban a bohóc c. esszékötetéhez. Az írás Michnik politikai pályájának méltatása. Ismét téma a lengyel ellenzék stratégiája, Michnik szerepe ennek a kialakításában, s integráló gondolata, amely szerint az antitotalitárius forradalomban nem érvényesek a bal- és jobboldalt hagyományosan elválasztó szempontok. Aztán a személyén keresztül látjuk azokat a választásokat, amelyek elé a Szolidaritás kormányra kerülése állította a mozgalom vezetőit, majd a szervezet szétesését.
A magyar liberálisok
A következő nagyobb egység, mielőtt visszatérünk a filozófiai alapkérdésekhez, utazás a magyar liberálisok és azon belül az SZDSZ belső elvi és stratégiai dilemmáinak mélyére, aminek a tétje a politikai hatásuk és sorsuk értékelése. A címe: Liberalizmus Magyarországon. Az első darab egy ambiciózus publicisztika 2000 szeptemberéből. Ebben a szerző a magyar liberalizmus addigi teljesítményét értékeli, és programot vázol a következő időszakra. Az írásban nincs nyoma, hogy Kis lehetségesnek tartaná a harmadik köztársaság egy újabb évtized múltán bekövetkező bukását. Antiliberális reakciót lát, programjavaslatának első pontja éppen ezért a liberális demokrácia intézményes rendjének megszilárdítása. A továbbiak – az Európai Unióhoz való, küszöbön álló csatlakozáson kívül – a társadalmi integrációval kapcsolatosak. Mai szemmel furcsán hat a tizenöt évvel ezelőtti magabiztosság, hogy a konjunktúra a transzformációs válság következményeinek nagy részét meg fogja oldani. Erre az optimizmusra a releváns indikátorok, mindenekelőtt a foglalkoztatási ráta időbeli alakulása már akkor sem adott okot, noha a gazdaság már jó ideje növekedett. Fontos azonban a tisztánlátás azt illetően, hogy lesznek, akik a konjunktúra ellenére tartósan kizáródnak a foglalkoztatásból, és a magyar kapitalizmus erkölcsi minőségét az fogja meghatározni, hogy sikerül-e ellenállni azoknak a tendenciáknak, amelyek a szolidaritást az „érdemesekre” akarják korlátozni. Az utolsó fő programpont egy masszív költségvetési befektetés a roma társadalmi integrációba. A cikket természetesen sokan vitatták. A vitapartnereknek adott válaszokat tartalmazza a következő írás.
Két központi vitatéma van. Az egyikben a vitapartner Tamás Gáspár Miklós, aki ekkor már határozottan állította, hogy a harmadik köztársaság és vele a rendszerváltás liberális programja megbukott. Részben azért, mert a ’89-es alkotmány túlságosan szűkre szabta a polgárok politikai részvételének lehetőségeit, és túlságosan hozzáférhetetlenné tette a képviseleti demokráciát. De még inkább azért, mert a magyar kapitalizmus szociális ethoszát nem lehet már csak úgy „napirendre tűzni”, a társadalmi dezintegráció rég túl van azon a mértéken, hogy azok az intézkedések, amiket az uniós szabályozók által előírt költségvetési korlátok között majd módunk lenne megtenni ellene, gyógyítani tudnák. Harmadrészt pedig azért, mert valójában nem a hazai „anomáliák” buktatták meg a rendszerváltás programját, hanem maga a rendszer, a kapitalista piacgazdaság és a liberális demokrácia párosa bukott meg, amihez a rendszerváltás programja „fel akart zárkózni”. A másik fő vitában a magyar liberalizmus libertárius szárnya az ellenfél. A libertáriusok elvi alapon tartják elfogadhatatlannak a pozitív diszkriminációt, amit fordított rasszizmusnak, a jogegyenlőség liberális követelményével összeegyeztethetetlennek tartanak. Kis erre adott válasza az egész akkori vita legmaradandóbb értékű része. TGM verdiktjét a rendszerváltás bukásáról sokkal mélyebben tárgyalja a következő cikk. Ennek apropója az a kérdés, hogy vajon elárulták-e az általuk képviselt munkástömegeket a Szolidaritás vezetői, amikor eredeti programjuk, az „önkormányzó, igazságos, közösségi társadalom” helyett a kapitalizmust választották. Ezt a kérdést akkor lehetne eldönteni, ha volna válasz arra a kérdésre, volt-e bármilyen reális lehetőség arra, hogy a rendszerváltó országok a zsákutcás gazdaságaikkal, a fenyegető társadalmi összeomlás árnyékában kipróbálatlan társadalmi-gazdasági modellekkel kísérletezzenek. Kis egyértelműen kizárja, hogy lett volna, de igazán érdemi érvelésre nem méltatja a kérdést. Sokkal meggyőzőbb viszont az érvelésének az a része, amikor az utópiát kéri számon TGM-en. Ahogy később, a befejező tanulmányban gondosan kifejti, annak az eldöntése, hogy milyen intézményes politikai és gazdasági rend méltó arra, hogy a normatív megfontolásaink alapján legitimnek tekintsük, komparatív kérdés. Nem lesz olyan rendszer, ami maradéktalanul teljesíteni fogja az erkölcsi igazolás követelményeit – azt kell választanunk, amelyik a riválisainál jobban teszi ezt. Ha nem tudjuk, hogy közelebbről mi az alternatíva, pusztán abból, hogy a liberális demokrácia és a kapitalista piacgazdaság párosa súlyosan alulteljesíti az erkölcsi elvárásainkat, nem következik, hogy rendszert kell váltani.
Ezt a részt egy önmagában is súlyos, közel százoldalas történetírói munka zárja, Liberalizmus a harmadik köztársaságban címmel. Címével nem teljes összhangban a tanulmány lényegében csak az SZDSZ-ről szól. Az olvasók egy részét ebből valószínűleg az SZDSZ bukásáról szóló elbeszélés érdekli a legjobban. Ennek nagy erénye, hogy nem monokauzális, nem próbál megnevezni egyetlen, mindent eldöntő politikai hibát vagy társadalmi-kulturális adottságot, esetleg gazdasági és szociális kényszerpályát, ami a liberális párt sorsát megpecsételte volna, bár lelkiismeretesen elemzi ezeknek a magyarázatoknak a relevanciáját. Ehelyett a párt egész történetén keresztül rekonstruálja azokat az alternatívákat, amelyeket a társadalmi, gazdasági és politikai körülmények nyitva hagytak számára, és megpróbálja egyenként értékelni a válaszutakon meghozott számos döntés, választás jelentőségét. A szerzőt az SZDSZ teljes életciklusának elemzése nem csak önmagáért érdekli. Azt kutatja, hogy megvoltak és megvannak-e a társadalomban az alapjai annak, hogy a liberális politikai programnak ne csak múló vagy marginális szerep jusson, s hihető-e, hogy az új magyar liberalizmus olyan politikai hagyományt hozott létre, ami a liberális párt bukása ellenére is maradandó, a jövő számára még hasznosítható érték; vajon van-e lehetőség arra, hogy a liberális közösség újra egymásra találjon?
Értékelő megjegyzések
A könyvet azoknak ajánlom, akiket nem taszít a fentebbi értelemben vett „konstruktív” politikai teória, és az a gyakorlati politikai szenvedély, amit az ebből fakadó normatív elköteleződések fűtenek. Liberálisok és mások között is sokan vannak, akik a húsz évvel ezelőtti TGM-hez hasonlóan ebben a „tervező kollektivizmus” lelki rokonát sejtik. Nincs igazuk. A nyitótanulmányban nagy filozófiai munkát kellene elvégeznie az igazolásközösség eszméjének. Erre a munkára szerintem nem alkalmas, de ettől függetlenül nagy és fontos eszme, hogy tartozunk egymásnak annyival, hogy a cselekedeteinkre indoklást, igazolást ajánljunk, és erre nézvést elfogadjunk alapvető racionalitási követelményeket, azaz ne beszéljünk összevissza. A „konstruktív” politikai teória nem több, mint ezeknek az egyszerű, de nélkülözhetetlen eszméknek az alkalmazása a politikáról való gondolkozásra.
A könyv egészén végighúzódik az egalitárius és a libertárius liberalizmus megkülönböztetése. Nagy értéke a műnek a világos és erőteljes érvelés amellett, hogy azokkal az erkölcsi alapelvekkel, amelyek a liberális politikai elméletet motiválják, csak az egalitárius liberalizmus koherens. Hasonlóan fontos a címadó tanulmánynak az az érvelése, amely megmutatja, hogy ebből nemcsak „bemeneti” esélyegyenlőségi követelmények adódnak, hanem „kimeneti” elosztási követelmények is.
Elnagyoltnak vélem viszont a liberális demokrácia és a kapitalista piacgazdaság „természetes” kapcsolatának alátámasztására ajánlott érveket. Nagyon fontosnak érzem, hogy minden indokolatlan optimizmus kizárásával hagyjuk, hogy ránk zúduljon a nagyon is indokolt kétségbeesés, amit a kapitalista gazdaság empirikus valósága által az emberek erkölcsi egyenlőségén és méltóságán tett sokrétű erőszak vált ki. Döntő viszont az az érv, hogy aki szerint nem a kapitalizmus szabályozásának potmétereit kell tekergetni, hanem másik rendszert kell kitalálni, az jön nekünk egy intellektuálisan becsületes és persze erőszakmentesen megvalósítható utópiával, aminek momentán nyoma sincs. Ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne dolgozni rajta; viszont számomra sürgetőbb feladatnak tűnik a normatív elvárásainkat legjobban teljesítő kapitalista modellek alapos megértése.
Ami a mostani mélységből való kiutat illeti
– nem hiszem, hogy a libertáriusok és egalitárius liberálisok újbóli egymásra találása vinne közelebb a kibontakozáshoz. A harmadik köztársaság kudarcából a legfontosabb tanulság szerintem az, hogy a közjogi és politikai rendszer teljesítheti jól a vele szemben támasztható liberális elvárásokat – ám ebből önmagában nem lesz liberális demokrácia, ha a jogi és politikai egyenlőséget polgártársaink tömegei számára hazug formalitássá üresíti a kilátástalan nyomorúság. Nincs erkölcsi egyenlőség anyagi emancipáció nélkül. A kibontakozást, úgy vélem, csak erre a belátásra lehet építeni.
Kis János: Mi a liberalizmus? Kalligram, Pozsony, 2014, 696 oldal, 4990 Ft
A szerző filozófus.
