A politika egyik legfontosabb eszköze a fogalmak kisajátítása. 1994 óta ezen a területen sok minden történt. Nem vált a magyar társadalom hasznára, hogy a "polgár", a "nemzeti oldal" és hasonló kifejezések vagy a határon túli magyarság kérdése teljesen átpolitizálódtak. Téves azt hinni, hogy ezért csak az egyik politikai oldal felelős: nemcsak az a hibás, aki teszi, hanem az is, aki hagyja. A határon túli magyarok kérdésében az SZDSZ és az MSZP nem tudott egyértelmű és az érintettek számára használható politikai üzenetet megfogalmazni. Nem csoda, hogy a Fidesz ezzel szemben jelentős sikereket érhetett el a "magyarigazolvány" bevezetésével és a határon túli magyarok ügyének jelképes, de látványos felkarolásával.
Legutóbb a kettős állampolgárságról szóló népszavazás mutatta meg, hová vezet, ha a politikai szereplők homokba dugják a fejüket. Oda jutottunk, hogy alapvető és kikerülhetetlen nemzeti kérdésekről már csak rossz válaszokat hallunk, vagy semmilyeneket. A közélet szereplőinek még mindig nem eléggé nyilvánvaló, hogy mennyire veszélyes folyamatról van szó.
Hogy pontosan miről, azt a Trianon-film kapcsán érzékelhetjük talán a legjobban. Erről a sajtóban, így a Magyar Narancsban is jelent már meg kritika, a film katasztrofális színvonalára minden mérvadó recenzens rámutatott. A közélet, a filmesszakma és a történészek minden jel szerint úgy gondolták, hogy ezzel el is van intézve az ügy.
Pedig nincs.
Naivitás azt gondolni, hogy megúszható a társadalmi közbeszéd anélkül, hogy Trianonról szó esnék. Méltatlan és megalázó, hogy a Trianonról szóló beszédet radikális nacionalistáknak és történelmi sarlatánoknak engedik át. Trianon problémája megoldhatatlan ugyan, de beszélni mégis kell róla. A baloldal felelőssége az, hogy megmutassa: ezt hisztéria és csúsztatások nélkül is meg lehet tenni. Ám ehelyett a homokba dugja a fejét. A közszolgálati televízió ahelyett, hogy megrendelne egy szakmailag korrekt Trianon-filmet, szappanoperákat sugároz. A filmeket finanszírozó kuratóriumok ahelyett, hogy kiírnának egy Trianon-pályázatot, mélyen hallgatnak.
Koltai ennek a magatartásnak köszönhette sikerét. Évekkel ezelőtt egyedül pályázott Trianon témájával. Az elkészült 14 részes sorozatot, amelyet állami pénzből készített, a történészszakma egyik tekintélyes képviselője vállalhatatlannak minősítette, ezért a közszolgálati adó nem tűzte műsorra. Jelenleg a Hír Tv vetíti. Koltai a 14 részből összevágott egy egyrészes filmet is. Ezt nem csak magyarországi mozik játsszák, de már a határon túl is vetítik.
A román kormányszervek legszívesebben betiltanák, de ezt az unió előszobájában nehéz keresztülvinniük. Arra azonban módjuk van, hogy azokat, akik a film vetítésével érintkezésbe kerülnek, zaklassák és megalázzák. A határon túli magyarok - Trianon leginkább nekik jelent mindennapi, nehezen feldolgozható élményeket - érthető módon minden filmre kíváncsiak, amely az ő sorsukra reflektál. Mindent meg fognak nézni, ami erről szól. Jelenleg azonban, a magyar kultúrpolitika jóra való restsége miatt, csak egyetlen film jut el hozzájuk, és ez Koltai műve. Ha ez nem változik hamarosan, annak messzemenő és tragikus következményei lesznek.
A film ugyanis Trianont "magyarázva" egyértelműen a jelennek szóló politikai üzenetet is hordoz. Kisebbik baj, hogy egyfajta Fidesz-kortesfimmel állunk szemben, ahol pozitív tettként és Trianon ellenpontjaként Orbán Viktor alkotásai (magyarigazolvány, Mária Valéria híd stb.) magasztosodnak fel. Valójában a film politikai üzenete a Fidesznek, sőt minden parlamenti erőnek életveszélyes. Azt sulykolja ugyanis a nézőbe, hogy a nemzetidegen liberalizmus és a nyugati hatalmak által előre és tervszerűen megtervezett aknamunka, amely egykor Trianonhoz vezetett, manapság is tart, hiszen a Nyugat, amely titkos ügynökeivel a kommunizmust is irányítani tudta, ágenseit a jelenbe átmentve ma is gyakorolja hatalmát. Ez a politikai üzenet az euroatlanti és vele a magyar demokrácia semmibevételét és a magyar történelmi önismeret hiányának önámításon és üldözési mánián alapuló konzerválását jelenti. Ama hiányét, amely egyszer elvezetett Trianonhoz, és még egyszer elvezetett 1944-hez. Egy ilyen film uralja a filmvásznakat a határon innen és túl; s ezen nő ma fel a Trianon iránt érdeklődő fiatalság.
A 150 perces darabban sokan megszólalnak ugyan, de többségük szerepeltetése csupán néhány mondatra korlátozódik. A főszerep Nemeskürty Istváné és Raffay Ernőé, ők töltik ki az interjúk több mint 80 százalékát. Üzenetük egyértelmű: Trianonról csak külső erők tehetnek. "Minket mint országot sose szerettek, ez lehet a titok nyitja" - mondja Nemeskürty, anélkül, hogy a mondat alanyáról (kik?) nyilatkozna. Nyilván ha nem egyetlen népet, akkor az egész világot érti rajta. Úgy tesz tehát, mintha a nemzetközi politikát nem racionális érdekek, hanem a "szeretet" vagy annak hiánya irányítaná. Ez a szemlélet együgyű, s kártékony következményei közé tartozik, hogy a gyanútlan néző azt gondolhatja, hogy a szerbeket, románokat, ruténokat vagy szlovákokat a "világ" jobban "szereti", mint a magyarokat. Ezzel kész is a recept: a magyarság a sors üldözöttje; a többiek eme üldözés kedvezményezettjei.
Logikus ezek után, hogy a filmben szó sem esik arról, hogy 1918 előtt a magyar belpolitika bármilyen hibát követett volna el a nemzetiségekkel szemben. A néző azt gondolhatja, hogy a szlovákok és a románok lelkesedtek a magyar államiságért, csak a brit és a francia politika szította magyarok és nem magyarok között az ellentéteket. Nemeskürty egyenesen "igénytelenebb nemzetiségekről" beszél - akik a magyarok amerikai kivándorlása után elszaporodhattak. E vélelemnek nemcsak a szóhasználata botrányos, de történelmet is hamisít, mert a kivándorlás a nemzetiségeket is sújtotta, nem csak a magyarokat.
Raffay és Nemeskürty egymással versengve gyalázzák a "liberalizmust", a "liberalizmus kozmopolita változatát", az "individualista szabadkőművességet", a "polgári radikalista eszméket". Szerintük ugyanis ez vezetett Trianonhoz, ez altatta el a nemzet éberségét, gyöngítette meg öntudatát. Mintha bizony a magyar politika eme képviselői lettek volna kormányon és üzentek volna hadat mind az első, mind a második világháborúban, és ők lennének felelősek a nyilasuralomért is. Nem marad ki természetesen a monopoltőke sem: "a közép-európai piacok megszerzése komoly érdek lehetett bizonyos körök számára". Hogy kik ezek a bizonyos körök, az előbbi hívószavak hallatán nem nehéz kitalálni. Ettől kezdve már csak formai kérdés annak kimondása, hogy Trianont a nemzetközi zsidó pénzoligarchia "csinálta". Szentmihályi Szabó Péter és Csurka István szerepeltetése nem segíti hozzá a nézőt ahhoz, hogy ettől a következtetéstől elvonatkoztasson.
A film valójában nem is Trianonról szól. Kőkemény és helyenként alpári aktuálpolitizálás folyik benne. Ezért szerepel Illyés Gyula szájába adva az az állítólagos Rákosi-mondás, amely szerint a magyar "fasiszta nép" és neki "kilencmillió fasisztával" kell boldogulnia, ezért van annyi zsidó a kommunista párt vezetésében.
Ne beszéljünk most arról, hogy mondott-e ilyen hülyeséget Rákosi vagy sem. Arról azonban beszélnünk kell, hogy miért tartják a film készítői fontosnak a hajuknál fogva előrángatott rágalmak cáfolását. A néző nem gondolhat mást: ez a Rákosi tényleg szörnyű alak, nekünk mindig áldozatnak kellett lennünk, mindig csak megbélyegeztek stb. Mindez annak a viktimológiai kizárólagosságnak a következménye, amelyben a nemzet a történelemben nem is lehet más, mint áldozat. Koltai, Nemeskürty, Raffay és társaik ezért hallgatják el, hogy Trianon korántsem minden lehetőségek legrosszabbika volt - lehetett volna ennél sokkal rosszabb is, ha a győztes hatalmak kizárólag a kisantantra hallgatnak. Ezért állítja be Nemeskürty Tisza István halálát "gondosan megtervezett akciónak", holott az improvizált gyilkosság mögött valójában nem állt sem a nemzetközi pénzvilág, sem valamilyen párt parancsa. Ezért lesz Károlyiból a kommunistákkal önként paktáló hazátlan bitang, aki feladja a Szent István-i Magyarországot, szemben Tiszával, aki annak védelmezője. Ezért jelenhet meg a Tanácsköztársaság kizárólag kultúrmerényletként, eltagadva azt, hogy Kun Béla és társaik fegyveres erővel is szembeszálltak a kisantant csapataival. Ezért lehet a filmben a revízió és a háborúba sodródás "reménytelen patthelyzet" következménye. A néző nem gondolhat másra, mint hogy mi mindig a legjobbak voltunk, és semmiről sem tehetünk, ezzel szemben a Nyugat, és "az individualista szabadkőműves páholyok" mindenről
A film hitelességéhez nevüket adják olyanok is, akikről nem gondolhatjuk, hogy ezeket a zöldségeket terjesztik. Az, hogy Duray Miklós, Tőkés László, Sütő István egy-két mondatnyi szerepet vállalnak, érthető, hiszen határon túli magyarként nehezen tehetik meg, hogy elzárkózzanak a nyilatkozattételtől. Az sem meglepő, hogy szerepel Csurka István, Szentmihályi Szabó Péter, Szervátiusz Tibor. Az azonban érthetetlen, sőt botrányos, hogy Glatz Ferenc és Fejtő Ferenc is a nevét adja ehhez a filmhez. Pedig nem kellett volna ezt tenniük. Hisz akadt olyan történész, aki letiltotta szavainak közlését, amikor megtudta, kikkel és milyen kontextusban szerepel. Glatz felelőssége a nyilvánosság előtti utólagos hallgatásáért hatványozott, hiszen vezető tudománypolitikusként fel kell tudni mérnie, mihez vezet, ha nyilatkozatait megcsonkítják, és azt a benyomást keltik, hogy szerinte is mindenről csak a nagyhatalmak tehetnek, és - például - a lakosságcsere is csak az ő találmányuk. (A rend kedvéért: az első nagyszabású lakosságcserét Törökország és Görögország között nem a nagyhatalmak találták ki; ám ennek nyomán Magyarországon is sokan kezdték lelkesen tervezni a zsidó és a sváb lakosság "kicserélését" az amerikai magyarokra. Az effajta ötletekről Horthy Miklós leveleiben úgy 1945 előtt, mint azután például leplezetlenül áradozott, de a svábok ügyében ezt tették politikai ellenfelei közül a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt is; a zsidók ügyében pedig 1945 előtt a kormánypárt és a keresztény középosztály képviselői.)
A felelősség azonban nemcsak Glatz Ferencé és Fejtő Ferencé, hanem az adófizetők pénzével gazdálkodó összes kultúrpolitikusé. Azt ugyanis lehet tudni, hogy egy Trianon-filmre van jogos igény. Ha csak ez a film van a piacon, akkor ennek a kultúrmérge fogja átitatni a közéletet. Koltai antiliberális, szenvelgő és történelemhamisító, a velejéig hazug Trianon-filmjén generációk nőhetnek majd fel. A filmben elbújtatott politikai árukapcsolás mindenkit, akinek Trianon fáj és történelmi ismeretei hiányosak, fogékonnyá tesz a liberálisokat kipécéző összeesküvés-elméletek iránt. Ennek politikai kára hosszú távon felmérhetetlen.
Miért nem bíztak meg mást (is) egy reális Trianon-film elkészítésével? A pénztelenség, netán a fafejű miniszteriális érdektelenség, mely a kultúrát a pénzügyi megszorításokkal szemben a legkiszolgáltatottabbá teszi, ebben nem játszhat szerepet. Nem csak azért, mert Trianon bemutatására mindig kell, hogy legyen pénz. De Koltai fércművének szükségletei kimerültek néhány tucat, szobában felvett interjúban, pár színész és narrátor versmondásában és a minimális archív anyag jogdíjaiban. A munka semmiképp sem kerülhetett többe, mint egy valóságshow egyetlenegy adása.
Legszörnyűbb, hogy a maguk módján igazuk van azoknak, akik a rendszerváltás előtti ügynökök és a nómenklatúra túlélésére panaszkodnak. Hisz a megvalósult Trianon-film, amelyet a pártállami április 4-i ünnepségek szervezője rendezett, szakértőként egy III/III-as besúgóként közismert egyetemi tanár, valamint egy kádárista áltömegszervezet cenzori jogú vezetője jegyez, csakugyan ezt bizonyítja.
