Az oroszok jelentős erőkkel megjelentek a szír háborús térségben, s ezzel megindult az a folyamat, mely lezárhatja e közel-keleti állam véres polgárháborúját. Teljesen mindegy, hogy később a történészek mit állapítanak majd meg: katonai stratégiai hiba vagy politikai alkalmatlanság áll-e azon döntés mögött, hogy nem a Nyugat – s annak fő ereje – fékezte meg a végeláthatatlan konfliktust, a köztudatban amerikai kudarcként fog rögzülni a mostani orosz lépés.
Ma már tudjuk, augusztus 18-i kezdettel jelentékeny diplomáciai egyeztetés indult meg orosz kezdeményezésre és orosz vezetéssel: Mihail Bogdanov, a Közel-Kelet ügyeivel megbízott helyettes külügyminiszter találkozott Abdullah jordán királlyal, a szaúdi koronaherceggel, Mohamed bin Zajed Al Nahjan sejkkel, továbbá az egyiptomi elnökkel, Fattah al-Sziszivel. Hogy nyomatékot adjon a moszkvai kezdeményezésnek, Vlagyimir Putyin fogadta mindhárom arab vezetőt. Másrészt a Kreml állandó kapcsolatban állt Teheránnal is, de Iránnal ekkorra már komoly egyetértés született az együttes fellépésről.
Hogy Washingtont Moszkva megkereste-e, azt nem tudni, de nagyon valószínű. Obama elnök óvott is attól, hogy az oroszok komoly erőkkel jelenjenek meg a térségben, de ezt olyan óvatosan tette, hogy az felért egy biztatással. Tény viszont, hogy az első, fegyvereket szállító tesztjáratot igen határozott amerikai kérésre nem engedték be az európai (bolgár, görög, ciprusi), illetve a NATO-tag Törökország légterébe, így az AN–124 Condor óriásszállítók a Kaszpi-tengeren, Észak-Iránon és Irakon át, vagyis egy 2900 kilométeres kerülő úton érkeznek azóta is a damaszkuszi repülőtér katonai szárnyára, és az újonnan kialakított orosz katonai és légi bázisra, a Latakia kikötője melletti Dzsablahba.
Bár eddig is voltak orosz egységek az országban, ezek száma elenyésző volt, és speciális feladatokat láttak el. Például a szír vezetők személyi biztonságát védték, vagy azokét az orosz felderítőkét, akik a damaszkuszi vezetés harcoló csapataival együtt mozogtak. Ám ottlétüket Moszkva következetesen tagadta. Most ez teljesen megváltozott, s a kialakult helyzet átrajzolta az egész térség geopolitikai térképét. Milyen következményekkel jár ez máris?
1. Oroszország visszatért a Közel-Keletre, ráadásul egy olyan konszolidáló szerepkörben, melyre a nyugati erők látványosan nem voltak alkalmasak.
2. Minthogy Oroszország korábban kénytelen volt kiüríteni a tartuszi orosz katonai támaszpontot, elveszítette az egyetlen külföldi bázisát, ráadásul egy olyan övezetben, mely világpolitikailag rendkívül fontos szereppel bírt. Most nemcsak visszaszerzett egy támaszpontot, hanem a térségben olyan meghatározó erővé vált, mint hajdan az Egyesült Államok.
3. Ezt követően már szinte biztosra vehető, hogy Basára al-Aszad rendszere konszolidálódni fog. Kérdés, hogy Szíria egész területén vagy annak csak egy részén, de a stabil államiság egészen biztos helyreállítható lesz, lévén, hogy ez mindenkinek az érdeke. Érdeke Szíria menekülő népének, érdeke a környező államoknak – még akkor is, ha nem szívlelték Aszadot és rendszerét –, és érdeke a tágabb térségnek is (tekintettel a menekültekre), beleértve Európát. Egy ezzel szembemenő politikát meghirdetni katonailag eleve kudarcos, morálisan pedig vállalhatatlan lépés lenne.
Alaposan megváltoztak a geopolitikai viszonyok is:
1. Létrejött egy harci szövetség, mely könnyen elhitetheti magáról, hogy nem támadó politikát folytat, hanem konszolidáción munkálkodik. Ennek tagja az Aszad-kormány mellett Oroszország, Irán és Egyiptom. (Alexandriából napok óta hajókonvojok indulnak, s szállítanak modern fegyvereket – főleg rakétákat – Aszad hadseregének. A cehet Moszkva állja, a hajókat pedig Egyiptom – a nagyobb politikai pikantéria kedvéért – Ukrajnától bérli.) Ez az alkalmi katonai szövetség nem csak a korábbi szemben álló frontokat változtatta meg, de ad hoc módon felülírta az eddig minden szempontot megelőző síita (Irán) és szunnita (Egyiptom) szembenállást is.
2. Egyelőre nem világos, milyen szerep jut a konfliktus rendezésében Szaúd-Arábiának és Jordániának, de a két ország a legfelső szinten folytatott tárgyalásokat Moszkvával, ezen túl Jordániát már hónapok óta konkrét ISIS-fenyegetés tartja rettegésben, a szaúdiakat pedig az amerikaiak már rég rábírták, hogy ne támogassa az ISIS-t.
3. Feltűnő, de logikus, hogy Törökországot Moszkva kihagyta abból a körből, mellyel előzőleg terveit megosztotta, s az is tapasztalható, hogy Ankarát a szír háború rá nehezedő nagy nyomása, kiújuló konfliktusa a kurdokkal, s kényszerű szembefordulása az általa (is) korábban igencsak támogatott ISIS-szel nagy óvatosságra intette. A török kormány helyzete belpolitikailag inog, a jelek szerint Ankara visszahúzódott abba a pozícióba, melyet a NATO és az amerikai szövetség már évtizedek óta biztosított a számára. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az Aszad-rezsim potenciális stabilizálódásával és az oroszok megjelenésével létrejött új geopolitikai szövetség Törökországot elszigeteli. Volt már ilyen helyzet, de akkor a törökök még szoros szövetségben működtek Izraellel, Recep Tayyip Erdoğan elnök azonban felmondta ezt a szövetséget a titkosszolgálata (MIT) által szervezet Mavi Marmara-incidensre hivatkozva (2010. május 31.). Ezek után, bár az érdekek sok mindent képesek felülírni, egy újabb megegyezéshez megbízhatóbb szereplőt várhat el a zsidó állam, mint a maga iszlamizmusával – otthon is és a geopolitikai térben is – most magára maradt Erdoğan.
4. Izrael számára is többesélyes a helyzet. Az orosz csapatok nyomán a múlt héten a térségben megjelent az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) mintegy 1000 jól képzett fegyverese. Latakia kikötőjében szálltak partra, s a közeli apró katonai támaszponton, Ghorinban állították fel főhadiszállásukat, majd azonnal csatlakoztak a Dzsablahba érkező orosz csapatokhoz. Kérdés, mekkora bátorítást adhat ez az Aszad oldalán harcoló, Irán-barát Hezbollah-egységeknek, melyek fő célpontja a háború kitörése előtt Izrael volt. Jeruzsálemből viszont olyan hírek érkeznek, hogy az izraeli vezetést is megnyugtatta az oroszok jelenléte, hisz azok természetes ellensúlyt képeznek az irániakkal szemben. Minél erőteljesebb az orosz katonai erő, annál valószínűtlenebb, hogy az irániak külön kalandba kezdenek Izraellel szemben.
A következmények jól láthatók: az oroszok mesteri módon ragadták meg a kínálkozó lehetőséget, s nemcsak a szír partokon és Szíriában vetették meg lábukat, hanem a Földközi-tenger keleti medencéjében is. Jelenlétüket a háború sújtotta milliók szenvedései, majd most reményei is legitimálják. Meglehet, az orosz stratégák már egy másik megoldás körvonalait rajzolják fel a kulisszák mögött, mely Líbiában konszolidálná a helyzetet, ott is létrehozva egy erőskezű, de működő rendszert. Ha ez sikerül, úgy az Európára nehezedő migrációs nyomás alól megint csak az oroszok mentik fel a kontinenst.
Nem lesz egyszerű az európai demokráciáknak ezzel a tudattal együtt élniük.
A szerző a DK elnökségi tagja.
