Életútjáról az egyházi vezetés és az állam meleg hangon emlékezett meg. „Nehéz időkben állt a Magyar Katolikus Egyház élén, megbízatását elkötelezetten, bölcsen és jó diplomáciai érzékkel teljesítette” – áll a magyar katolikus püspöki kar közleményében. Erdő Péter szerint „alázattal viselte a kritikákat és a nemegyszer igazságtalan támadásokat is” – ez egyébként az egyetlen áttételes utalás arra, hogy Paskai életútja nem mentes a vitatott pontoktól. Zatykó László ferences rendfőnök rendkívüli hősiességét emelte ki. Példája sokatmondó, mert Paskainak arra a rendszerváltás utáni, tehát teljesen kockázatmentes kárpátaljai tárgyalására hivatkozott, amelynek során orosz partnereinek szóba merte hozni a kárpátaljai katolikusok sanyarú sorsát. Az egyház minden épületére gyászlobogót tűzetett ki, minden templomában ünnepélyes rekviemet rendelt el, és mindezt negyedórás harangozás tette emlékezetesebbé. Paskai temetésén megjelent Orbán Viktor miniszterelnök is.
Minden jel arra mutat tehát, hogy az elhunyt életútját az egyházi és a politikai vezetés példamutatónak tartja. Van ebben valami szimptomatikusan konzekvens.
| ||
Nem kívánok a „Tanár” fedőnevű Paskai ügynöki szerepének részleteivel foglalkozni. Teljesen érdektelen, hogy miről is tárgyalt tartótisztjeivel a „Palotás” fedőnevű K-lakásban és más helyeken ahhoz képest, amit egyházfőként a nyilvánosság előtt tett. Más kérdés, hogy ez nyilvánvalóan összefüggött azzal a viszonnyal is, ami az állambiztonsághoz fűzte.
A magyar katolikus egyház politikai értelemben nagyon sokáig önálló entitás volt. Vezetői többször szembekerültek a hatalommal.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere által manapság ikonikus figuraként kezelt Prohászka Ottokárról sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy a mindenkori hatalom lelkes kiszolgálója lett volna. A leghatározottabban ellenezte az I. világháborút, fel akarta osztani az egyházi földeket, és konfliktusba került a Vatikánnal is. Az egyház önállósága a kommunista hatalomátvétel után is sokáig megmaradt: vezetőit börtönbe zárták, de Rákosi Mátyás nem tudta elérni azt, hogy a magyar katolikus egyház teljesen betagozódjon a pártállam struktúráiba.
1964 után ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A II. vatikáni zsinattal párhuzamosan a Vatikán Magyarországon (de csak itt) egy sajátos politikai kísérletet tett. Hozzájárult ahhoz, hogy csak azokat a személyeket nevezi ki püspöknek, akiket a magyar kormány is elfogad. Ez egyet jelentett a kormányzat előszentesítési jogával, ami 1918 előtt is létező politikai tradíció volt – jelentős különbségnek bizonyult viszont, hogy szemben az egyházra épülő feudális állammal, itt egy egyházellenes rendszer gyakorolta. Ennek következtében gyakorlatilag csak az állambiztonság ügynökeit nevezték ki püspöknek. Az 1989 előtti püspökszentelések 64 százalékáról biztosan lehet tudni, kb. 20 százalékáról pedig valószínűsíteni lehet, hogy a kinevezett az állambiztonság ügynöke is volt. Az állam csak akkor járult hozzá nem besúgók kinevezéséhez, ha tudni lehetett, hogy az illető beteg és feltehetően korán meghal, vagy ha személyét más ügynökökkel teljesen marginalizálni tudta. Az egyház kulcspozícióiban a hálózati személyek penetrációja feltehetően 100 százalékos volt. Nem véletlen, hogy 1988 nyarán a politikai erjedést tapasztalva Bogye János vezérőrnagy, a hírszerzés vezetője a Vatikán elleni munkát értékelő miniszterhelyettesi értekezleten kijelenthette, hogy minden gond dacára „egyházpolitikánk (…) az egyik legszilárdabb pontja szövetségi politikánknak”. Nem sokkal később Horváth József, a III/III. csoportfőnökség vezetője az állambiztonság egyik osztályértekezletén arról beszélt, hogy az addigi „jó, hatékony stílust és módszert” meg kell őrizni, de ezzel kapcsolatban az egyházi ügynökökkel való viszonyt még inkább partnerivé kell átalakítani: „természetesen nem valószínű, hogy a következő években bíboros SZT-tisztünk lesz, de ezen a területen sem kell elvetnünk ezt a lehetőséget” – mondta erről.
Szimptomatikus, hogy az általános földcsuszamlásban csak egyetlen terület volt, ahol az állambiztonságiak nyugodtan várták az eseményeket. 1988. november 28–30. között az egyházi reakció elhárításával foglalkozó NDK-s és magyar felelősök megtartották szokásos munkatalálkozójukat, ezúttal Budapesten. Egyikük sem tudhatta, hogy ebben a funkcióban utoljára látják egymást. A magyar fél képviselői kimerítő tájékoztatást adtak a belpolitikai helyzetről, amit aggasztónak ítéltek. Csupán az állam és egyház viszonyát említették teljesen feszültségmentesnek: „Az egyházak támogatják a kormányt és ennek megfelelően befolyásolják híveiket. (…) A Magyar Katolikus Püspöki Kar nem fog engedélyt adni tagjainak arra, hogy politikai aktivitást fejtsenek ki az új szervezetekben. Arra hívja fel a fiatalokat, hogy fogják vissza magukat és tevékenykedjenek a vallásos szervezetekben. Az egyházi vezetés befolyása lehetővé teszi, hogy az állambiztonság a fontos területekre koncentrálja tevékenységét.”
Hogy mit is jelentett ez a gyakorlatban, azt a leginkább találóan Giczy György, a Kereszténydemokrata Néppárt azóta sajnálatosan elfeledett első meghatározó politikusa fejezte ki 1989. május 2-án a Jurta Színházban: „Tudomásul kell vennünk, hogy sajnos mi, katolikusok vagyunk, úgy látszik, a Kádár-rezsim utolsó támaszai. És azt se higgyék, hogy a katolikus egyházban nincs Münnich Ferenc-társaság, legfeljebb másképp hívják. Az egyházak legfontosabb feladata a szocialista embertípus előállítása volt. Az egyház, közreműködéséért cserébe, megkapta a közreműködés lehetőségét.”
*
Ebben Paskai Lászlónak kulcsszerep jutott. Regnálása alatt a kommunista hatalom biztos lehetett abban, hogy a katolikus egyházi vezetésre bízhatja a bázisközösségek és a renitens papok üldözését. A Paskai által vezetett egyház megtagadta a szolidaritást azokkal is, akik a kommunista rendszerben lelkiismereti okokra hivatkozva nem vállaltak katonai szolgálatot. A magyar katolikus püspöki kar lelkesen hirdette, hogy az ország 1945-ben felszabadult és a vallásos emberek teljesen egyenrangúak a párttagokkal, a hittankönyvek szerint a KISZ-tagság és a vallásosság teljesen összeegyeztethető. Ez nem volt szükségszerű: az NDK-ban, ahol a kommunista elnyomás végig gyakorlatilag a posztsztálinista modellt követte, az egyházak kiálltak a szolgálatmegtagadók mellett, és nem voltak hajlandók a pártállam nyílt tömjénezésére.
Paskai mellett mentő körülmény, hogy szervilizmusa nem kivételnek, hanem szabálynak számított a magyar katolikus egyház vezetésén belül, és ezt a szervilizmust sokáig a Vatikán várta el tőle és püspök társaitól. Az is igaz azonban, hogy II. János Pál pápa már egyáltalán nem támogatta ezt a szervilizmust, de minden jel szerint a Vatikánba beépített ügynökökkel szemben ő is tehetetlen volt. Az egyház színvonalának ismeretében nem meglepő, hogy Paskai még 1987-ben is a „megegyezést kereső” Rákosit dicsérte a szerinte túl konok egyházi vezetéssel szemben. Az azonban rejtély, hogy mi kényszerítette arra, hogy minden követ megmozgasson Mindszenty József rehabilitálásának megakadályozása érdekében, és ezt az igyekezetét a rendszerváltás után sem adta fel – persze úgy, hogy nyíltan egy kritikus szót sem szólt. (Magánbeszélgetésekben viszont élete legnagyobb keresztjének nevezte azt, hogy mégis rákényszerült Mindszenty rehabilitálására.)
Paskai a püspöki karon belül is a leginkább pártállami személyek közé tartozott, amit az is bizonyít, hogy 1989 szeptemberében egyedüliként szavazott a pártállammal kollaboráns papokat tömörítő „békepapi” mozgalom fenntartása mellett. Ez annál is furcsább volt tőle, hogy püspöktársa, a szintén beszervezett, de karakánabb Szendi József már hónapokkal előbb nyílt levélben kérte, hogy a pártállamnak ezt a fiókszervezetét szüntessék meg.
Paskai 2014. január 20-án a Mandinernek adott interjút. A szerkesztőség meglehetősen tartózkodónak bizonyult, mert még csak rá sem kérdezett arra, hogy miért is vállalta el az állambiztonság ügynökének szerepét. A vatikáni politika kapcsán Paskai szemérmesen csak ennyit mondott: „Mindig mondják, hogy a politika nem más, mint a kompromisszumok tudománya. Erre az útra lépett rá a Szentszék. Hogy ennek milyen hatása volt, azt később lehet elemezni; persze azt nem tudjuk, mi történt volna, ha nem ezt az utat járja a Vatikán. Én hozzátenném, hogy a hívekben megmutatkozott egy kis felszabadulás, hogy nem kell annyira félni, ha vallásosak. A pápai útmutatást pedig én a magam részéről elfogadom. Nem az a dolgom, hogy kritizáljam, hanem az, hogy teljesítsem.”
Sajnos, nem tudjuk, hogy miért gondolta Paskai vatikáni útmutatásnak a folyamatos túlteljesítést. Az érintett nyilvánosság előtt politikai szerepéről gyakorlatilag sohasem nyilatkozott. Bár lemondásakor formálisan bocsánatot kért azoktól, akiknek működésével nehézségeket okozott, minden jel arra mutat, hogy haláláig úgy gondolta, semmi rosszat sem követett el. Temetésének lebonyolítása arra utal, hogy ezt a véleményt osztja a ma regnáló katolikus egyház és a magyar kormány is, amelynek képviselői szintén megjelentek. Utóbbiak hálája bizonyos szempontból teljesen érthető: Paskai testesítette meg azt az egyházat, amely a mindenkori államhatalom hű kiszolgálójává vált, illő tehát, ha ennek legnagyobb haszonélvezői leróják kegyeletüket. A püspöktársak lojalitása szintén nem meglepő: ma sem tudjuk, hogy „Tanárhoz” hasonlóan hány kettős nevű egyházférfiú tagja a legfelsőbb papi grémiumnak, de bizonyos állambiztonsági iratokból, valamint abból, hogy a katolikus egyház az átvilágítástól mereven elzárkózik, arra következtethetünk, hogy a többségük ma is érintett.
A temetésről csak az 1989 előtti Magyarország képviselői hiányoztak. Szimbolikus értelemben pedig Pozsgay Imrének és Biszku Bélának küldhettek volna egy meghívót. A cikkemben említett konzekvencia így lett volna teljes, mert leginkább nekik kellene hálát érezniük a volt bíboros iránt.
