Szerbia Európát választotta, Sz. egy kis kódorgás után végre rálépett az európai útra, Sz.-ban győzött a demokrácia, ésatöbbi - talán az téveszthette meg a külföldi vezércikk- és főcímíró szakelemeket, hogy vasárnap éjjel pár ezer fős tömeg ünnepelte a belgrádi utcán a Demokrata Párt győzelmét, a radikálisok meg (a tudósítások szerint) szomorúan hazasomfordáltak székházukból. Biztos mindenki úgy gondolta, hogy csak tudják, mit és miért csinálnak.
Pedig a múlt vasárnap Szerbiában nem történt semmi: és ez még mindig a jobbik eset lenne. Rosszabbik eshetőségből van egy pár.
Az adatok közismertek, de ismételjük át őket. A mérsékelt, polgári, hazafias
- Demokrata Párt (DS) 39 százalékkal 102 mandátumra tett szert a 250 fős belgrádi törvényhozásban, a Skupstinában; második helyen 10 százalék hátránnyal
- a Szerb Radikális Párt futott be (SRS, 28,5 százalék, 77 képviselő).
Játszik még a volt kormányfő, Vojislav Kostunica erősen nacionalista
- Szerbiai Demokrata Pártja (DSS, 11,3 százalék, 30 képviselő),
- a Liberális Demokrata Párt (LDP, 5,3 százalék, 14 képviselő),
- a halott Slobodan Milosevic pártja, a Szerbiai Szocialista Párt (SPS, 7,6 százalék, 20 képviselő),
- és a Magyar Koalíció 4 képviselővel.
A tíz gombóc, amit Tadicék a radikálisokkal megetettek, akár imponálónak is tűnhet, talán innen adódik a félreértés a győzelmükről. De az adatok és a környülállások további szemlézése, illetve a korszerű matematika legfrissebb eredményeinek bevonása vizsgálódásainkba aligha ad okot a lelkesedésre.
A DSS, a radikálisok és a szocialisták simán alakíthatnak kormányt, ha elfogadjuk azt a tudományos hipotézist, hogy 77+30+20=127, és hogy 127 kettővel több 125-nél. Ebben az esetben még nagyvonalúan el is tekintünk attól a két szandzsáki képviselőtől, akiket Sulejman Ugljanin, Vojislav Kostunica helyi kirendeltsége jutatott a parlamentbe. De inkább ne tekintsünk el. Ez nem nagy többség, de többség. (A szandzsáki muzulmánok másik pártja, a Tadicékhoz húzó formáció nem szerzett mandátumot.)
E koalíció elvi, ideológiai feltételei adottak. Lenne benne két olyan párt, amelynek a vezetőjével hosszasan bajlódott, illetve bajlódik a Hágai Nemzetközi Törvényszék, és egy olyan párt, amelyik ugyan részt vett az egyik ilyen, időközben elhalálozott pártvezető, Slobodan Milosevic hatalmának megdöntésében, de azóta az ő politikáját folytatná, kicsit más eszközökkel. A radikálisok és a szocialisták már kormányoztak együtt, ismerik egymást, jól elvannak, és örülnek majd Kostunicának. E három pártnak persze nem lesz könnyű megegyezni a miniszterelnök személyében, de hát az élet néha nehéz helyzeteket produkál. A radikálisok a hét elején már jelezték, ők nyitottak, Kostunica ezt éppen nem mondta még, de azt a DSS-ből már többen, hogy Tadic demokratáival elképzelhetetlennek tartják az együttműködést.
Mielőtt belenyugodnánk az ilyen-olyan színezetű nacionalisták, félfasiszták és exbolsevikok koalíciójába, tegyünk egy ellenpróbát.
A DS-nek és a liberálisoknak együtt nincs parlamenti többségük, hiszen 103+14 mindössze 117, és a 117 még akkor is kevesebb 126-nál, ha hozzáadjuk a 4 magyar mandátumot. A hecc kedvéért a 121-hez hozzáadhatjuk még a szocialisták 20 képviselőjét: ez biztos többség lenne, de az elképzelhetetlen, hogy a liberálisok összeálljanak Milosevic örököseivel, úgyhogy ne adjunk hozzá a 121-hez semmit.
Ha viszont a DS nem a liberálisokkal kezdeményez koalíciós tárgyalásokat (mivel velük úgysem megy semmire), és nem is Kostunicáékkal (mert azok erről hallani sem akarnak, és különben is, épp a DS-DSS-kormány tarthatatlansága miatt kellett előre hozott választásokat kiírni), akkor csak a szocialisták maradnak neki. A két párt együtt is csak majdnem kormányképes (102+20=125-3); viszont a kormánytöbbséghez szükséges négy főt épp szervírozhatja neki a Magyar Koalíció is. Vagy össze is vásárolhatják őket valami parlamenti Sonderangeboton.
Ez utóbbi kombináció nem csak abszurd lenne - az európai orientációjú demokraták, a Milosevic-rezsim egykori üldözöttei és kárvallottjai és fő polgári ellenzéke együtt az egykori Jugoszláv Néphadsereg nyugdíjasaival, az 1992-95 közti háborúk veteránjaival, meg a háborús nyerészkedőkkel: és ezt az ördögi szövetséget épp a magyar kisebbségi párt áldja meg! -, de instabil és kormányzóképtelen is. És már középtávon is mérhetetlenül káros: Szerbia demokratikusan gondolkodó, európai felének elárulása, ami a következő választáson nyilván nem maradna következmények nélkül. Ha ebbe Tadic belemegy, sokan és joggal gondolhatják majd hataloméhes, elvek nélküli pojácának.
Akkor már inkább jöjjenek a radikálisok. Próbálják meg, és bukjanak bele minél hamarabb. Ha már a demokratikus erők kormányzása idején semmi nem változott Szerbiában. Az előző, 2007. januári választáson szinte darabra ugyanennyien szavaztak, és majdnem ugyanígy - a parlament összetétele lényegében alig különbözik a márciusban feloszlatottétól. Az előre hozott választás csak arra volt jó, hogy Vojislav Kostunica megpróbálhassa lenyúlni a radikálisok szavazóit, annyira, hogy ő diktálhasson majd a jövendő DSS-SRS-koalícióban; és hogy a pálfordulását ilyen látványos színielőadással igazolhassa. Ez volt a terve, és ez nem sikerült neki; sőt, még vesztett is pár százalékot, vélhetően Tadicék javára. Ezért nem nyert. De nem is vesztett: hisz talpon maradt.
A radikális kormánytól persze nem lesz jobb senkinek. Nyilván megpróbálnak majd smúzolni az Európai Unióval, levenni kisebb-nagyobb összegekre, engedményekre bírni vízumügyekben, miközben igyekeznek majd megfelelni legfőbb választási ígéretüknek is, hogy tudniillik Kosovót nem adják, sőt visszaveszik. Ez ugyan nem fog megtörténni, de ne is gondoljuk, hogy mindez pusztán üres fenyegetés lenne, kellemetlen, de alapvetően ártalmatlan hepciáskodás. Szerbia Észak-Kosovót lényegében megszállás alatt tartja, az új albán állam közigazgatásának egy percre sem volt esélye, hogy birtokba vegye az Ibar folyótól északra fekvő pár megyét, ami pedig a rendezés blueprintje szerint járna neki. E területeket csak az unió és a NATO utalhatná vissza jogos tulajdonosának, de ehhez egyiknek sem fűlik a foga. Ha a kosovói albánok elvesztik eddig gondosan karbantartott türelmüket, hamar a Kosovo más részein élő szerb kisebbség ellen fordulhat haragjuk (ez utóbbiak vagy nyolcvanezren vannak, míg Mitrovica környékén jó, ha negyvenezer szerb él). A következmények beláthatatlanok. Sőt, a pár éve viszonylag békés Macedóniában is kinyílhat az ottani albánok pofonládája: a 2001-ben kitört majdnem-polgárháborút úgy sikerült elfojtani, és megvásárolni a macedóniai albán kisebbség lojalitását Szkopjéhez, hogy Kosovo függetlenségét és Macedónia uniós tagságát lengették be nekik. A radikálisok belgrádi kormányzása destabilizálhatja a boszniai Szerb Köztársaságot is.
Az unió a radikálisok kormányát le nem válthatja, hisz nem ő választotta. De az eddigi Szerbia-politikáján változtatnia kell; nem tehet úgy, mintha mi sem történt volna, nem folytathatja az udvarlást Belgrádnak. Határozottnak kell lennie, és várnia kell - addig, amíg a radikálisok és szövetségeseik végképp ki nem kompromittálják magukat a kormányzásból. Talán nem fog sokáig tartani.
