Orbán Viktor nem vette észre, hogy ez már nem az ő homokozója. Nem vette észre Navracsics sem, és Martonyi sem. Az azeri–örmény konfliktus, a várható hatásai annak, hogy otrombán belerondítanak, láthatóan meghaladták a három említett kormánytag politikai IQ-jának a summáját. Pedig az egyik miniszterelnök, a másik a helyettese, a harmadik külügyminiszter, akinek a leginkább kellene az ilyesmihez konyítania. Már az sem kevés kárt okoz, ahogy a kormány hercigeskedik az EU-val, húzogatja az IMF bajszát, ahogy a fél világot kioktatja az unortodox gazdaságpolitika nagyszerűségéről, de ezzel még mindig békés vizeken hajózunk, nem pedig az azeri–örmény háborús övezetben, szó szerint értve a háborút. Ez az ügy merőben más. Ez már nem a békés térfél. Egy olyan konfliktusba hívatlanul belekeveredni, amelytől minden politikai erő igyekszik távol tartani magát, több mint hiba. Nem számolni a következményekkel, a világ értelmesebb részének, de különösen az örmények reakcióival, a legnagyobb felelőtlenség. Arra hivatkozni, hogy az azeri kegyelem meglepte a magyar kormányt, totális tájékozatlanság. A kiadatás jogszerűségét hangoztatni és az 1983-as nemzetközi kiadatási egyezményre hivatkozni maga a politikai analfabetizmus.
A nemzetre hivatkozva. Magyar zászlót égetnek Jerevánban
A kiadatásról szóló döntés legalább három dolgot bizonyít.
Az első a politikai ismeretek teljes, de legalábbis részleges hiánya. Ha a kormány a döntését kizárólag jogi szempontok alapján hozza meg, akkor azt akár egy kistelepülés jegyzője is megtehetné, hiszen ő is jogász. De még egy jogásztól is elvárható, hogy számoljon a lehetséges következményekkel.
Egy kormánynak pedig kötelező hatástanulmányt készítenie. Pláne konfliktushelyzetben, amikor számos figyelmeztetést kap a várható következményekről. Nem tűnt fel a kormányban senkinek az azeri diplomáciai offenzíva? Nem volt több mint érdekes az azeri gyilkos nemzeti hősként ünneplése? Nem lett volna érdemes legalább meghallgatni az örmény önkormányzat vezetőit? Ne adj’ isten, az örmény kormánnyal – már csak puhatolózásképpen is – előzetesen ismertetni a kiadatás szándékát? Sajnos csupa idejétmúlt kérdés.
A második a diplomáciai ismeretek sokadik alkalommal bizonyított teljes hiánya. Legyen elég a könnyített honosítás hatályba léptetésének időpontjára emlékeztetni, ami a felvidéki magyar párt szlovák parlamentből történő kiesését eredményezte, nem beszélve a kétoldalú egyeztetések teljes – a diplomáciában szokatlan – mellőzéséről. Milyen mélységű és milyen alaposságú diplomáciai ismeretekkel rendelkezik az a kormány, amely a hazájában hősként ünnepelt, a szomszéd, velük háborús konfliktusban álló országban baltás gyilkosnak titulált, életfogytiglanra ítélt ember kiadatásában ilyen döntést hoz? Valószínűleg semmilyennel.
A harmadik dolog Orbán és kormánya mérhetetlen önteltsége, önnön tévedhetetlenségének mély hite. Most köszön vissza az „oszt’ akkor jó napot” határtalan cinizmusa vagy Budai még cinikusabb kijelentése: „mit tud velem csinálni az EU?” Az önteltség és a cinizmus a legváratlanabb időben és helyen üt vissza.
De mi is volt a tragikusan rossz döntés okozója? A tárgyi, ténybeli tudás hiánya vagy egyszerűen a slamposság, a figyelmetlenség, a politikai slendriánság?
Sajnos az eredmény szempontjából teljesen mindegy, a tudatosságot pedig jóhiszeműen zárjuk ki.
Bajban vagyunk, az egész ország viseli a rossz döntés minden hatását. Most nem Orbánt szidják, hanem minden magyart. Mint nemzet lettünk leértékelve a világ szemében. Már nem hülyének, hanem bűnpártolónak, bűntársnak néznek minket. Az állampapírok szándékolt eladását szégyellem még említeni is.
Mi a kiút? Mi mossa le a nemzetről a gyalázatot? Csak az, ha a kollektív felelősséget egy ember veszi magára, a döntéshozó. Ha Orbán valóban a nemzet érdekeit – ahogyan erre lépten-nyomon hivatkozik – tartja elsődlegesnek, nem tehet mást.
