Marx és Lukács koncepciója némileg bonyolultabb: a proletariátus ugyanis úgy, azáltal és annak révén reprezentálja és prezentálja az Egészet, hogy kívül áll rajta, úgyszólván az ellentéte. A proletariátusban mint a legradikálisabban elidegenedett osztályban testesül meg a Rossz, amelyet csak a proletariátus szüntethet meg avval, hogy forradalmi úton fölszámolja önmagát. A proletariátus itt egyszerre univerzális osztály és ellentársadalom. (Ebből is kiviláglik, hogy a hajnalhasadás felé tekintő izmos, félmeztelen, diadalmas munkásosztály a hivatalos szociáldemokrata és bolsevik giccsben mélységesen antimarxista.)
A nemzet egyik meghatározás-típusa szintén hegeliánus: "a népek Krisztusa", a "krisztushordozó nép" (ez a lengyel/orosz típus, Mickiewicz/Dosztojevszkij) az emberiséget testesíti meg mint tiszta forma: az orosz vagy lengyel nép mindenkiért szenved, és mindenkit megvált, ennek folytán az emberiséget reprezentálja a maga egészében, csak történetesen épp jobban, mint mások. Első az erkölcsi versenyben.
Nemesi nemzet, etnikai nemzet
Olyan, lényegileg államtalan és vallástalan nép esetében, mint a magyar, az önmeghatározás föltűnően nehéz. Hiszen amikor megszűnt az idegen (nemzetek fölöttien, univerzálisan "osztrák", amúgy olasz és francia eredetű) szupremácia, ezt nálunk nem függetlenségnek nevezték (mint mindenütt másutt), hanem Trianonnak. A függetlenség egyben a nem etnikai nemzet elvesztését jelentette - azonnal. Az első világháború előtti, ún. politikai nemzetnek, amelynek alapelve az egyenjogúsággal kombinált erőszakos asszimiláció lett volna (mellesleg teljes kudarc), azt kellett volna jelentenie, hogy a Monarchia keleti felének lakói (a magyar Szent Korona országai, a magyar király alattvalói) "nemzetiségüktől", azaz etnicitásuktól függetlenül "magyarok", mert a nemzeteszmére való vonatkoztatottságuk szimmetrikus. A közös a történeti alkotmányosság volt, a szabadságküzdelmek kontinuitása: az államszerkezettől függetlenül az önrendelkezés, önállóság, önkormányzat (ezt értették "szabadságon", és a szabadság politikai fogalma csakugyan valami ilyesféle) megtartása, védelme, kivívása a cél és egyben a történeti szubsztancia.
A reformkortól 1956-ig súlyos és leküzdhetetlen kihívás érte ezt a nemzeteszmét, és ez a kihívás része lett a nemzeteszmének.
A "nemzet" a reformkor előtt egyszerűen a nemességet jelentette. Amikor fölvetődött a parasztok jogainak lehetősége (és persze a polgárokéinak és munkásokéinak, de ezek apró kisebbségek voltak a XIX. század elején), akkor az autonóm, a hadviselésen kívül más kötelezettségeket el nem ismerő, a közügyek intézésére azonban egyedül hivatott nemesség harci erényei - a vitéz magyar nemzet, a nemes és vitéz székely nemzet és így tovább - irrelevánssá váltak, hiszen a parasztok nem viseltek hadat (csak kényszerítve: verbunk) és el voltak tiltva a közügyektől, őket uraik képviselték, akik egyúttal elöljáróik és (részben) gazdáik is voltak. Ha a nemesség (bár ez a kifejezés verhunzt) reprezentálja "a nemzeti lényeget", akkor a paraszt nem magyar, ha magyarrá válik, akkor nemessé is válik, tehát egyenlővé, nem paraszttá; s ha mindenki "nemes", akkor senki nem nemes, és a nemzeteszménynek befellegzett.
Mivel az egyenlőséget a liberális nemesi forradalom (1848/49) nem valósította meg - a jobbágyokat de facto a Bach-huszárok szabadították föl, nem Kossuth -, és a politikai egyenlőségre egészen 1989-ig kellett várni, a kérdés megmaradt: ki jeleníti meg a magyart? Babits, Horváth János, Szerb Antal, Halász Gábor szerint kultúránk nemesi kultúra, Jászi, Szabó Dezső, Illyés, Bartók szerint "a magyar" szubsztanciája a paraszt. (Igaz, Bartóknál a "paraszt" az egyetemes kultúra elnyomott szubsztrátuma is.) Akárhogy is, ezt a kettőt nem lehetett összeegyeztetni. A magyarországi kommunisták - mindenekelőtt Révai József - a népi koncepciót vették át. Bár Révai engedékenyebb a nemességgel, Kossuth-tal, mint Illyés. Ő összehozta a nemesi függetlenségi gondolatot a parasztlázadásokkal (ez történetileg problematikus), s így végleges alakot adott a mainstream jobboldalnak, amely - Révai nyomán - a függetlenség és az etnikai mélység (la Hongrie profonde) szintézisében hisz.
Fotó: Narancs
Munkás, paraszt, nemzetiség
Révai József éppúgy kívül tartotta a munkásmozgalmat (amelyből jött) a nemzeti narratíván, mint, mondjuk, Szekfű, nem egyeztette össze a nemzeti fölszabadulási/függetlenségi sztorival: egymás mellett futott a kettő. A mai magyarországi amnézia miatt már kevesen tudják, hogy "a létező szocializmus" mélységesen nacionalista volt: a Rákosi-korszak inkább, a Kádár-korszak kevésbé. Patrióta dobrokolás és patkócsattogás a filmekben; kossuthozás, petőfizés; vasfüggöny az ún. szocialista országok között. Az internacionalizmus elhajlásnak számított, és nem is volt semmi jelentősége. (Gyarmati országok, tehát szovjet csatlósok is lehetnek nacionalisták: szoktak is lenni.)
A magyar nemzet kérdése az egyenlőség, az egység és a függetlenség kérdése volt. Amikor területileg egyben volt az ország, 1848-ig a fegyver- és hivatalviselés, a törvényhozás joga a nemességé volt, adómentességgel; a parasztságnak úgyszólván csak kötelezettségei voltak és semmi méltósága. A többség a nemzeten kívül volt és maradt 1918-ig. Ám 1918-ban elveszett az ország, miközben - titokban! - létrejött a politikailag reaktivált, egynyelvű, modern nemzet a csonka országban. Ezt a fejleményt senki nem óhajtotta, máig röstelkednek miatta, bár tény. A magyar nemzet régen elvileg sem volt egységes: "a két haza" (így nevezték ünnepélyesen az 1867-ig különálló Erdélyt és Magyarországot évszázadokig) aztán "a magyar nemzet" és "a nemzetiségek" különbségévé éleződött. Ez utóbbiak nem voltak politikai szubjektumok, nem volt reprezentációjuk - akárcsak a nemtelen parasztnépnek -, ezért máig kiesnek a magyar emlékezetből. De nemcsak "a két hazáról" van itt szó, hanem Ciszlajtánia és Transzlajtánia kettősségéről is. Elfelejtik, hogy a tizenhatodik századtól 1867-ig "a két hazát" harmadik helyről, Bécsből kormányozták, a magyar udvari arisztokrácia palotái Bécsben álltak, a magaskultúra a nemzetközi-birodalmi barokk volt (a spanyoltól az osztrákig). Így aztán "a magyar" el van vágva a történelmétől - több benne a gátlás és elfojtás, mint az élvezet.
Az egyenlőség, az önkormányzás, a függetlenség: ezek szerint változott "a magyar" fogalma. Most van - elvileg - politikai és jogegyenlőség, a független ország népe önmagát kormányozza (van általános, egyenlő és titkos szavazati jog, van törvény előtti egyenlőség, nincsenek törvényben lefektetett kiváltságok), de ebben nem hisz senki.
"A magyart" mint olyant tehát vagy történelmen kívüli naturalizálással ("a magyar" nem cigány és nem zsidó, de a horvát Navracsics, a szlovén Rogán, a német Mádl, Schmitt és Áder, a szlovák Lezsák és Novák: "magyar"), vagy mitologizálással (turanizmussal és hasonló életveszélyes csacsiságokkal) kellene megkonstruálni. De ez nem hatékony, bár jelentős szubkultúra sajátja, amellyel az "államhordozó" (staatstragend) eliteknek számolniuk kell.
Állam kérdez, művész válaszol
A legeredményesebb rekonstrukció, egyben az állami-kormányzati-kincstári posztmodernizmus diadala az a pluralizmust negélyező eklektika, amelyet a műcsarnoki kiállításon láthatnak. Ha valaki - bármilyen szubverzíven - válaszol az állam által dörgedelmesen föltett kérdésre ("Mi a magyar?"), akkor besorolhatóvá válik a teljesen üres nemzeti diskurzusba. Nem a válasz a lényeg - ez a válasz pedig: "a magyar hol ez, hol az, nekem ez, neked az, rengeteg történet van, nagyon színes, sokrétű és izgi" -, hanem az, hogy a művészek, a hátrafelé nyilazva rovásíró agrárromantikus tréfálkozóktól az ultrabaloldali fölforgatókig egytől egyig az állam kérdésére válaszolnak.
A reakció kevés géniusza közül az egyik, De Bonald márki írta: "A kormányzott individuumnak nincs egyéb erényre szüksége, csak a türelemre és az alárendelődésre; szellem, tehetség, tudomány a kormányzat oldalához tartozik."
A szellem, tehetség, tudás a Műcsarnokban is "a kormányzat oldalához tartozik". Nem mintha a kiállító művészek többsége egyetértene a kormányzat explicit ideológiájával: legtöbbjük alkalmasint hahotázik rajta. De mindannyian belesétáltak a hivatalos kultúrpolitika pátoszos csapdájába, amely Jankovics Marcell Csodaszarvasával kezdődik, és Mátrai Erik Himnuszával zárul, a kettő között pedig százhúsz mű manipulált interakciója folyik "a kortárs" fogalmának teljes (szakmai) félreértése és a Műcsarnok álnaiv kulturális semlegességének megkonstruálása mellett. Ebben a térben - ezt értette meg kissé kései reakciójában a Société Réaliste, amely egyedüliként visszavonta művét a kiállításról - nem lehetséges, hogy valamely mű megőrizze eredeti intencióját, a kritikai karakterét, sőt még az esztétikai autonómiáját sem, mert Gulyás Gábor igazgató tudatosan vagy öntudatlanul egy kultúrpolitikai legitimációs játék elemeivé tette őket.
Ennek a legitimációs kísérletnek több aspektusa is van. Gulyás Gábor nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy kinevezésének körülményei folytán a kortárs képzőművészeti közeg egy jelentős része nem tekinti őt és vállalkozását legitimnek. A legitimitást csak úgy nyerheti el, ha a Műcsarnok státuszából fakadó hatalmi pozícióval és a képzőművészek egyre növekvő piaci kiszolgáltatottságával (ami csak növeli a műcsarnoki fölkérés értékét) visszaélve úgy tesz, mintha maga sem volna tisztában azzal, hogy szimbolikus végrehajtója a kormányzat kulturális apparátusának. (Az aktuális kultúrpolitika elképesztő zavarosságát és agresszivitását jól tükrözi a pillanatnyi múzeumi körkép: hivatalos kínai kiállítás a Szépművészetiben, Aj Vej-Vej az Ernst Múzeumban, Hősök, királyok, szentek a Nemzeti Galériában és Mi a magyar? a Műcsarnokban.) Ha sikerül bevinnie a legitim szereplőket (mintegy ötvenet) a Műcsarnokba, máris feloldotta az intézménnyel szembeni maradék ellenállást, és integrálta a helyet abba az imaginárius közösségbe, amelytől amúgy idegen. Ezért törekszik semleges kommunikációra (semleges konzervatívként, aki unja már a jobb-bal csörtét, viszont Bibó és Szekfű Gyula mondatait egyaránt kivonatolja egy nemzetdefinícióknak kialakított teremben) és a Műcsarnok semlegességének kollektív szuggerálására, ami történetileg sem hiteles, hiszen Magyarországon nem a Nemzeti Galéria és nem a Szépművészeti Múzeum, hanem a Műcsarnok volt mindig is a kultúrpolitikai reprezentáció stratégiai helyszíne.
Ebből a hagyományból kiindulva a Műcsarnok "elfoglalása" nem kulturális, hanem politikai aktus, amivel a szájukat összeszorító művészekkel ellentétben tökéletesen tisztában van a "nemzeti" középosztály, miközben földeríti a Helyet, amely korábban nem volt az övé. Amit ott tapasztal, az részben fedi az elvárásait (közérthető figurális giccsek a nemzeti múltról), másrészt tematikusan elborzasztja (összedőlő Parlament és vizelő Szombathy Bálint) - éppúgy, mint a kortárs művészet nyelvezetében és eszközrendszerében otthonos nézőt, aki érzi, hogy ami itt történik, annak semmi köze a művészet fogalomrendszeréhez. A kurátor brutálisan negligálja a művészet saját belső narratíváit és művészetelméleti kívánalmait, sőt még a kiállításrendezés szabályait is, és mindent egy erőszakos ideologikus konstrukciónak rendel alá. A sustorgó elégedetlenség kódolva van (ezt tekinti az intézményvezető pozitív eredménynek, hiszen a "mindkét oldalról" érkező bírálat az ő semlegességteóriáját igazolja vissza), nem létezik ugyanis az a nemzeti diskurzus, amelyet Gulyás vizionál, és amelynek közös narratívájába beilleszthető volna Gerhes Gábor és Jankovics Marcell. A Műcsarnok kiállítása torz, aszimmetrikus és félelemben született. Nehéz lesz kiheverni.
