Szakmailag nem ördögtől való egy vízerőmű, ahogy az elektromos autókba való akkuk gyártása sem. Még zöld projektként is eladható bármelyik. Dézsi Csaba András győri fideszes polgármester szavai logikusan csengenek, mikor úgy érvel: „amikor azt mondják, elektromos autóval járjanak az emberek, akkor azt mégis, hogy gondolják, hogy az akkumulátor ennek nem a része?”
Ahogy azonban a jelenlegi hatalom viselkedik a győrszentivániakkal (az önkormányzat és a kormány távol marad a témában összehívott lakossági fórumtól; a helyettük odaküldött tisztviselők semmi érdemit nem mondanak; a kormánypárti városvezető provokátorok által szított politikai kampányt sejt a háttérben; a polgármester által „celebrált” közmeghallgatáson kiderül: a fideszes önkormányzat hiába kérte a kormánytól, hogy ne legyen Gipz-besorolású 〈jelentős mértékben zavaró hatású〉 a terület), hasonló légkört generálhat, mint Bős-Nagymaros idején, s ez politikai aknamezővé is válhat. De kik is tiltakoznak? Messze nem a helyi ellenzék viszi a prímet. Van egy olyan narratíva, hogy akik ellenzik, politikai okból teszik, vagy ideológiailag, mert balos zöldek, akik zsigerből szembemennek minden ilyennel (lásd Dézsi Csaba András kormánypárti városvezető szavait a „sötétzöld lobbiról”). Pedig egyáltalán nem kell radikális zöldnek vagy balosnak lenni ahhoz, hogy az ember bele tudjon kötni ebbe a projektbe.
Itt ugyanis nagyon nem arról van szó, hogy egy magáncég akar valamit egy területen, odamegy, elmondja, mit akar, megegyezik a helyiekkel, felvásárolja a telkeket, az állam pedig mindkét féltől függetlenül és pártatlanul ellenőrzi, hogy törvényesen, szabályosan, a környezet- és egészségvédelmi jog betartásával zajlik-e a történet.
A gyanú itt az, hogy a NER a keleti típusú államkapitalizmus jegyében a háttérben már rég leboltolt egy nagyvállalattal az akkugyár odatelepítéséről, csak ezt nem hozza nyilvánosságra.
Tehát a kiemelt beruházás lényege már rég eldőlt a színfalak mögött. Vagyis az állam megegyezik bizonyos cégekkel, ezután az állam sajátítaná ki erővel, törvénnyel a földeket (mint itt kiderült tizedáron, bagóért) anélkül, illetve azelőtt, hogy az emberek bármit tudnának arról, konkrétan mi épül oda. S ebbe nemhogy a lakosság, de még a fideszes városvezetés se szólhat bele.
Van egy multi, amelyik a saját profitját, hasznát nézi? Semmi gond, ez a dolga. De akkor a győrszentiváni földtulajdonosoktól, gazdáktól se vitassuk már el és ne sértődjünk meg rajta, hogy „önző” módon ragaszkodnak a saját üzleti érdekeikhez, meg a helyi lakókat, ingatlantulajdonosokat illetően se tartsuk rossznak, hogy ők is a saját érdekeiket (vagy éppenséggel az egészségüket) nézik. Nem is az a kérdés pusztán, lesz-e akkugyár. Hanem, hogy ha mégis lesz, akkor milyen feltételekkel, milyen messze a lakóövezettől, mit tudunk kicsikarni a magunk érdekében, milyen plusz védő- és szűrőberendezéseket, zaj-és bűzfogó falakat, erdőtelepítést, mennyi mérést, orvosi vizsgálatot hajlandó a cég fizetni, mivel kompenzáják a helyi lakosságot.
Van egy, helyileg is tetten érhető hatásmechanizmus, amely jól modelleződött még a győri szeszgyár ügyében. Az üzem bűzét évtizedekig szagolta a helyi polgár. Mikor ezt a Győrben is működő Ugytudjuk hírportálon felvetettük, nagyjából ilyen reakciók jöttek: „hát ez már száz éve így van”, „ezzel nem lehet mit tenni”. Mivel a győri szeszgyártás még a dualizmus idején jött létre, rögtön arra hivatkoztak, hogy ez régóta így van, nem lehet mit csinálni, sőt. A gyár vezérigazgatója arról nyilatkozott: kormányzati szándék van, hogy „jogszabályba foglalják a bevett ipari terület fogalmát. Ami azt jelenti, hogy ahol már 1984 előtt is ipari tevékenység folyt, ott meg fogják változtatni konkrétan a zajra vonatkozó határértékeket.” Van tehát, amikor egyszerűen a hagyománnyal, a szokásjoggal próbálják indokolni egy gyár jelenben való működését, illetve jövőbeni idetelepülését.
A Győri Ipari Park jelenlegi bővítésénél is játszik ez az érv: Győr mindig ipari város volt, elődeink megszokták, alkalmazkodtak hozzá, elfogadták, hogy zajos, büdös, akkor fogadják el az utódok is. Csakhogy a győri szeszgyár működésének 138 évéből több mint százban olyan rendszerek voltak Magyarországon, amikor az állampolgári jogokat, a sajtónyilvánosságot, az érdekvédelmet, a környezetvédelmi, életminőségi szempontokat jóval kevésbé lehetett érvényesíteni, mint a rendszerváltás utáni évtizedekben. Vagyis a '70-es (vagy akár a '30-as) évek átlagpolgára nem azért nem tiltakozott olyan hevesen a gyárak bűze, zaja , illetve más környezet- vagy egészségkárosító hatása ellen, mert nem zavarta. Hanem mert a tiltakozásnak jóval kevesebb pozitív eredménye, de annál több kockázata volt akkoriban.
A szeszgyár bűzével kapcsolatban Kolos Gábor vezérigazgató egyébként arra hivatkozott „a szagnak nincs olyan mértékegysége, mint a zajnál a decibel. Igazából nem mérhető, nincs is rá előírás vagy szabály.” Az akkori jegyző is azt állította: „a bűzhatásra határértéki előírás jelenleg nincs és szabvány sincs.” Ám a helyi sajtó kiderítette: a szagok igenis mérhetőek, bemutatva az erre vonatkozó, 2020. január 1-én hatályba lépett rendeletet, illetve a korábbi, 2010-es szabályozást, valamint a szagmérés módját. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy az akkugyár, valamint a Győri Ipari Park ilyetén bővítése ellen tiltakozó civilek saját levegőszennyezettségi-méréseket akarnak csinálni.
Ha oda akarnak tenni a szomszédomba egy hatalmas gyárat, akkor talán kíváncsi vagyok, nekem mi ebben a bót, és mekkora a kockázat.
S nem fogadom el rögtön a hivatalos, megnyugtatónak szánt nyilatkozatokat, főleg ha azt sejtem, a színfalak mögött lezsírozták az egészet. Mert miért ne cáfolnák a gyanút, ha minden más jön a bővített Győri Ipari Parkba, csak pont akkugyár nem?
