A diplomáciai küszködések eddig kudarcot kudarcra halmoztak – az ún. Ábrahám-megállapodások kivételével. Ez a megállapodássorozat (és annak tervbe vett továbbvitele) reményt keltő, mert dupla gordiuszi csomót próbál átvágni: egyrészt az ún. oslói – zsákutcás – „békefolyamat”, másrészt a palesztin intranzigencia és az iszlám (palesztin és nem palesztin) radikalizálódás csomóját. A diplomácia új irányba indult el ezzel, amennyiben reálisan figyelembe vette a Közel-Kelet egyes lassú, de jelentős geopolitikai változásait: az Egyesült Államok stratégiai kivonulását a térségből, a síita Irán és síita csatlósainak katonai és politikai megerősödését, Izrael katonai és gazdasági megerősödését – és mindezek következtében a stratégiai kalkulációk és prioritások megváltozását a térség számos szunnita többségű államában.
Ugyanakkor a nyugati diplomácia hagyományos térségbeli béketörekvései sem tűnnek el – és ezek fiaskói sem, mindaddig, amíg ezek a törekvések bizonyos illúziókra, hamis prekoncepciókra és szemforgatásokra épülnek. Illúzió például, hogy a térség radikalizálódott (és nem radikalizálódott) iszlám tömegei és potens szponzorai számára a béke (különösen Izraellel, a „kis Sátánnal” és az Egyesült Államokkal, a „nagy Sátánnal”) cél és önérték lenne – ahogyan a Nyugat számára az. Hamis prekoncepció például, hogy „a palesztinok is csak jobb életre vágynak, mint bárki más” – ahol a „jobb életet” természetesen a nyugati fogalmak szerint kellene elképzelni. És szemforgatás például a nyugati békediplomácia magasan szárnyaló, valójában gyakran gazdasági, politikai és bürokratikus érdekeken széllovagoló retorikája a palesztin kérdést illetően. Két apró példa az ENSZ háza tájáról. „Nem tudtam; kivizsgáljuk” – motyogja maga elé az ENSZ palesztin segélyszervezetének (UNRWA) vezetője, akit az utóbbi évben számos alkalommal szembesítettek azzal a ténnyel, hogy szervezetének gázai és libanoni alegységeibe tömegesen épültek be Hamász-terroristák, és hogy gyakorlatilag nincs olyan UNRWA-intézmény, ami ne lenne a Hamász katonai infrastruktúrájának és élő pajzsának a része. Az ENSZ-nek az sem tűnt föl, hogy libanoni „békefenntartó” szervezete (UNIFIL), amely egy 2006-os biztonsági tanácsi határozat nyomán körülbelül tízezer katonát állomásoztat Dél-Libanonban, évi közel félmilliárd dolláros költségvetéssel és azzal a céllal, hogy távol tartsák a fegyvereket és a milíciákat Dél-Libanontól – hogy tehát ez a szervezet 18 éven át gyakorlatilag nem csinált mást, mint falazott a Hezbollahnak, a világ legerősebbnek tartott milíciájának, hogy az kiépítse ott (nagyrészt síiták által lakott területeken) az Izrael ellen irányuló, 150 ezresre becsült rakétaarzenáljának jelentős részét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
