Publicisztika

Az Európai Központi Bank dilemmája, és ami mögötte van.

A magyar jogszolgáltatás a legtöbb esetben nem nyújt igazságot a szexuális erőszak áldozatainak.

Szeptember végén Orbán Viktor Baán Lászlót, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját kormánybiztossá nevezte ki.

Dúlnak az indulatok, nagy a zűrzavar a Kossuth téri József Attila-szobor tervbe vett eltávolítása körül.

Tarlós István alighanem megháborodott.

A múlt szerdán még derűsen festettek a dolgok. Angela Merkel ügyesen lezárta - vagy azt hittük, hogy lezárta - azt a hosszú, ádáz vitát arról, hogy a veszteséget, amit egyes uniós tagállamok kezelhetetlen adóssága okoz, milyen arányban osszák meg maguk közt az eladósodott országok adófizetői, az euróövezeti országok adófizetői, a nem euróövezeti tagországok adófizetői, meg a hitelezők. Vagy ha nem is zárta le, de legalább a csapásirányt kijelölte. Kijelölte volna. A következők szerint.

A modern kori magyar alkotmányozás, illetve - most már - alkotmányozások adósságai között apróságnak tűnhet, hogy a köztársaság az értelmi, szellemi vagy pszichoszociális fogyatékkal élőket alapvetően nem tartja érdemesnek a választójog gyakorlására. (Erről korábban lásd: Túl a peremen, Magyar Narancs, 2009. szeptember 24.) Ez a tény egyrészt azért szégyenletes, mert a magyar jogrendszer nem veszi emberszámba a népességnek egy közepes méretű város lakosságát kitevő hányadát. A gyakorlatban pedig azért probléma, mert - amint ezt a nemzetközi emberi jogi gyakorlat a közelmúltban újra igazolta - sérti Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalásait. Az alábbiakban az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága legújabb észrevételei alapján sorra vesszük a magyar történet fordulatait. Elöljáróban annyit: elfogadhatatlan, hogy az állam maga váljon a fogyatékos emberek politikai jogérvényesítésének kerékkötőjévé. A szövegközi idézetek a helyzet abszurditásának méltó emlékművei.

A parlament hétfő este elfogadta a 2001. évi kulturális örökségvédelmi törvény módosítását. Az L. Simon László által benyújtott indítvány felső határokat szab a nagyberuházásokhoz köthető régészeti feltárásoknak: a rájuk fordítható időt összesen 30+30 napban, az összeget egyenként legfeljebb 200 millió forintban szabja meg. Emiatt sokan a régészet elértéktelenedését és a kulturális örökség visszavonhatatlan károsodását vizionálják. Milyen út vezetett el a régészszakma ground zerójához?

Orbán Viktor politikája megbukott. Kormánya jórészt fölélte a magánnyugdíjpénztáraktól elszedett vagyont, az államadósság mégis meglódult (és egyszerre ennyi pénz többé nem áll rendelkezésére). Meghirdetett "programjaiból" semmi nem valósult meg - azért volt szükség újabb és újabb látványos bejelentésekre, hogy feledtessék az előző "terv" csődjét (pont úgy, ahogy a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányok idején megszokhattuk).

"...ami igaz, nem teszi a kort, ha nem jóváteszi." (Ingeborg Bachmann: Ami igaz) Mindenekelőtt arról, ami - szándékaim szerint, s számomra - nem (a) vita tárgya. Kertész Ákos elhíresült megállapítása, miszerint a magyar "genetikusan alattvaló" bizony tarthatatlan, sértő és értelmetlen. Ha nem lenne nyegleség, óvatosan azt írnám (meg is kockáztatom): igazi butaság. Erről nincs mit és nincs kivel vitatkozni, lévén ebben az egyben, ha semmi másban nem is, minden megszólaló egyetért. Amint azt is beláthatónak vélem, hogy volt ennek a vita helyett lefolytatott nyilvános megalázásnak egy olyan, korai szakasza, amikor Kertész még nem formálisan, hanem valóban visszavonhatta volna mindezt. Ha nem tette, az az ő dolga, nékem nem tisztem, hogy kioktassam.

Emlékeznek a régi viccre? Valaki felírta egy közfalra krétával, hogy: hüje Kádár. Elkapták. S kapott hat évet: egyet azért, mert pontos jével írta, kettőt azért, mert gyalázta pártunk vezetőjét, hármat meg azért, mert államtitkot adott ki. Nincs új a nap alatt! Gőzerővel nyomoz a Központi Nyomozó Főügyészség egy magát Semjén Zsoltnak kiadó pernahajder után.