Retrotér - A Kossuth tér átrendezéséről

  • Gerő András
  • 2011. október 27.

Publicisztika

A magyar Országgyűlés határozata nyomán úgy tűnik, hogy végre elindul az Országházat övező Kossuth tér rekonstrukciója. A 2012-es költségvetés 2,5 milliárd forintot irányoz a célra. Az összegből a felszín alatti parkoló építésének első szakaszára 530 millió, az új látogatóközpontra 845 millió, a tér - úgymond - történelmi rekonstrukciójára 1025 millió forint jut. A határozat azt is tartalmazza - a több mint egymilliárdos összeg nyomatékosítja is a szándékot -, hogy vissza kell állítani a tér 1944 előtti képzőművészeti arculatát.

Őszintén örülök, hogy a Kossuth tér ügye mozdulni látszik. A térről szóló, három évvel ezelőtt megjelent könyvemben (Térerő. A Kossuth tér története, Új Mandátum Könyvkiadó, 2008) már szóvá tettem a tér civilizációs megújításának szükségességét. A mélygarázs és a látogatóközpont pedig éppen erről szól, hiszen látvány tekintetében is abszurd, hogy jelenleg a tér közepe felszíni parkoló, s az sem megengedhető, hogy a Parlament épületének látogatói hóban, szélben, esőben a szabad téren várakozzanak. A 21. század elején az is civilizációs szükséglet, hogy a téren sétálgató édesanyák - adott esetben - valahol tisztába tudják tenni kisbabáikat. A civilizációs intenció tehát rendben van, mi több, dicséretes.

false

 

Fotó: MTI

Ami a tér esztétikai arculatát illeti, annak megújítására már 2007-ben kiírtak egy pályázatot, s nyertest is hirdettek: a Stúdió 73 Kft. ízléses, elegáns tervet dolgozott ki a tér felszíni megújítására. Többek között lett volna egy olyan vízfelület, amelyben az Országház épülete visszatükröződik, s mivel a téren eredetileg szökőkutak is voltak, valami visszajött volna az 1910-20-as évek térépítészeti elképzeléséből.A nyertes pályázattal aztán - az előző kormányzat sajátos impotenciája miatt - semmi sem történt.

A mostani országgyűlési határozat azon része viszont, mely szerint vissza kell állítani a tér 1944 előtti képzőművészeti arculatát, aggályos. Első kérdésként felmerül: miért pont 1944? Megítélésem szerint a legvalószínűbb választ a 2012. január 1-jétől életbe lépő új alkotmány Nemzeti hitvallás című részében lelhetjük fel. A szöveg névtelen alkotói és politikai jóváhagyói közlik: "Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május 2-ától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk." Köznapi olvasatban az Alkotmány ezen passzusa deklarálja, hogy 1944 márciusa és 1990 májusa között szakadás van a magyar történelemben, s demokratikus országunk jogfolytonossága az 1944. március 19. előtti állapothoz kötődik.

A közjoginak szánt mondandó nem történeti mondandó. A történelemnek a közjog csak az egyik dimenziója. Most úgy tűnik, hogy az országgyűlési határozat megalkotói a Kossuth térnél mintegy gyakorlati szintre kívánják lefordítani a kitételt, s úgy vélik, hogy ami 1944 előtt volt, az a mértékadó, s minden, ami azóta történt, csak "rút folt" nagyszerű történelmünk szép arcán. Így aztán - a Nemzeti hitvallás idézett mondatához logikusan illeszkedve - 1944-et tekintik a képzőművészeti arculat szempontjából is határpontnak.

A közjogi értelmezés még nem a történelem, s legkevésbé nem a történelmi emlékezet. 1944 nem ért véget március 19-ével, a történelem felülírja az alkotmányírók közjogias világképét. Azt is mondhatnám, hogy a magyar históriában, ha az emberellenességet évszámhoz akarjuk kötni, akkor 1944-nek csúfosan kiemelt szerepe van. De nem csak 1944 vonatkozásában terhelt a nemzeti emlékezet. Lényegében az 1930-as évek végétől a háború befejezéséig tartó időszakot lehet emberellenesnek tartani. A második világháború pokla - fronttal, holokauszttal, hadifogsággal, bombázással, éhezéssel, málenykij robottal, tömeggyilkossággal, etnikai tisztogatással - történészi számítások szerint Magyarország akkori területén minimum 800 ezer, maximum egymillió ember életét követelte. Emberellenes korszakról beszélhetünk tehát.

Ettől persze a 2010-es "forradalom" kormánytöbbsége még gondolkozhat úgy, hogy 1944 és a megelőző évek a mértékadók az 1990 után létrejött demokratikus Magyarország számára. De ha az adott forradalmi gondolkodás tartalma ez, akkor a Kossuth tér vonatkozásában ezt - alappal - "retroforradalomnak" lehet nevezni. Nézzük meg, hogy ha komolyan vesszük az országgyűlési határozatnak az 1944 előtti képzőművészeti arculat visszaállításáról szóló passzusát, akkor a Kossuth térről ma mit kell eltüntetni.

El kell tüntetni az 1952-ben felavatott, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Kocsis András és Ungvári Lajos által készített Kossuth-emlékművet.

El kell tüntetni az 1965-ben felavatott és 2006-ban felújított Országzászlót.

El kell tüntetni az 1975-ben átadott Károlyi Mihály-szobrot, amelyet Varga Imre készített.

El kell tüntetni az 1980-ban felavatott József Attila-szobrot, ami Marton László alkotása. (A talapzat Vadász György nevéhez fűződik.)

El kell tüntetni az 1956-os forradalomhoz, illetve az 1956. október 25-i Kossuth téri tömeggyilkossághoz kötődő emlékpontokat. A szimbolikus sírfedőlap 1991-ben készült, Makovecz Imre tervezésében, a fejkő 1996-ban, Gömbös László alkotásaként.

El kell tüntetni a forradalom 40. évfordulójára 1996-ban felavatott "Forradalom Lángja" műalkotást, ami Lugossy Mária munkája.

El kell tüntetni az Agrárminisztérium faláról az '56-os vérengzés becsapódó lövedékeit stilizáló golyókkal jelölő műalkotást. Az alkotók: Kampfl József, Callmeyer Ferenc.

S végül el kell tüntetni Kovács Béla 2002-ben átadott szobrát, amely Kligl Sándor alkotása.

Most nézzük meg azt, hogy ha megint csak szó szerinti komolysággal vesszük az Országgyűlés határozatát, akkor mit kell a téren visszaállítani.

Vissza kell állítani Andrássy Gyula gróf 1906-ban felavatott lovas szobrát, amelyet Zala György készített. A szobor a II. világháborúban helyrehozhatatlan sérüléseket szenvedett, ami maradt belőle, azt részben ellopták, részben beolvasztották a Sztálinba. Megjegyzem, hogy a lovas Andrássy komoly műértők körében elég jelentős elutasítást váltott ki. Lyka Károly, a kor vezető művészettörténésze és kritikusa 1906-ban írta: "Nem tudjuk, miért kell a bronz Andrássynak éppen lóháton ülnie, holott mindazt, amiért hírneves lett, nem lóháton végezte. Nyugodjunk meg a szobor megrendelőinek e szeszélyében és juttassuk emlékezetünkbe, hogy Velázqueznek is lovas szobrot állítottak, hol-ott ő különbet is tudott a csikósmesterségnél. Épp ennyi joggal lóhátra ültethették volna dr. Semmelweist is." Az Andrássy-szobor nagyjából a mai József Attila-szobor helyén állt.

Vissza kell állítani az 1927-ben felavatott Kossuth-szoborcsoportot, amely Horvay János alkotása, s jelenleg Dombóváron található. Tersánszky Józsi Jenő a Nyugatban a felavatás után azt írta a szoborcsoportól: "Így együtt az egész alkotás jó, hogyha megüti a közepes szobrok mértékét. Az a rezignáció, a csoportozat alakjainak mozdulatain, maga a komikumig menő egyhangúság. Síremléknek is túlzott volna." Lyka Károly a Horvay-féle szoborcsoportot egyenesen "szobrászati katasztrófának" tartotta. A Kossuth-szoborcsoport a mai Kossuth-szobor helyén állt.

Vissza kell állítani az 1932-ben felavatott, s 1990-ben a térre viszszahelyezett Nagyatádi Szabó István-szobor domborművét, ami Nagyatádi Szabó István és Bethlen István gróf 1922. február 22-i kézfogását ábrázolja - szimbolikusan e kézfogással jött létre a korszak uralkodó pártja, az Egységes Párt. Már 1990-ben sem tették vissza a szoborra, mert már akkor is teljesen érdektelen volt.

S végül vissza kell állítani Tisza István gróf 1934-ben felavatott emlékművét, amely Zala György és Orbán Antal munkája. A 17 méter magas emlékművön (ez nagyjából öt és fél emelet) Tisza ötméteres szobra mellett a mellékalakok is majd' ekkorák voltak. Az emlékmű tetején 36 m3 kőből kifaragott oroszlán trónolt - 1934-ben azonban még volt távlata a szobornak, hiszen az egykori Biarritz kávéháznak is otthont adó, a teret jelentősen leszűkítő épületet csak 1938-ban adták át. A kor műkritikusai nagyjából egyöntetűen lesújtó véleményt nyilvánítottak az emlékműről. A Tisza-szobor a mai Károlyi-szobor helyén állt.

Ha tehát komolyan vesszük az 1944-es képzőművészeti arculat visszaállításáról szóló határozatot, akkor a téren - ahol a három magyar köztársaságból éppen hármat kiáltottak ki - megszűnne a köztársaságot is szimbolizáló Károlyi-féle emlékpont; eltűnne a magyar kultúra állócsillagának, József Attilának az emlékműve; megszűnne a ma nemzeti ünnepként nyilvántartott 1956-os forradalom és a Kossuth téri tömeggyilkosság emlékezete; kiiktatódna az a Kovács Béla, akit a Kisgazda Párt főtitkáraként a szovjetek elhurcoltak, és elhurcolásának napja ma a kommunizmus áldozatainak emléknapja.

Ezzel szemben nyernénk egy, a 20. század elejét idéző lovas szobrot (miközben egyébként éppen ideje lenne Andrássy Gyulának ismét emlékművet állítani); nyernénk egy búval bélelt Kossuthot, levert hangulatú kormányával együtt; s végül nyernénk egy 17 méter magasban trónoló oroszlánt, alján Tiszával, egy napjainkra már kicsivé vált térfelületen. Mindezek alapján úgy gondolom, hogy akik erről döntöttek, azok - a politikai önhittség okán, régi szokás szerint - nem gondolkodtak, hanem határoztak.

A retroforradalmároknak szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy egyetlen forradalom sem tudja kiiktatni az időt - azaz a történelmet. Úgy is fogalmazhatnék: a múltat nem lehet végképp eltörölni; volt, aki próbálta, és nem sikerült neki.

Ráadásul értelmes vitákat is lehetne folytatni: arról például, hogy '56 szórt Kossuth téri emlékezetét nem lehetne-e sűríteni; arról, hogy Budapesten hol lenne méltó helye egy régóta hiányzó Andrássy-szobornak; arról, hogy Károlyinak épp úgy helye lehetne a saját palotája melletti szépen ápolt parkban, s a mostani helyére nem kerülhetne-e egy, a három magyar köztársaságnak emléket állító, a kortárs képzőművészeknek is kihívást jelentő, a respublikát kifejező allegorikus alkotás. Sok mindenről lehetne tehát értelmesen vitatkozni.

Nem megerőszakolni kell a múltat, hanem együtt élni vele. Pont úgy, ahogy ezt József Attila is gondolta. A Dunánál, a rakodópart alsó kövén. Ülve.

A szerző történész.

Neked ajánljuk