H
Barak, bár úgy indult Camp Davidbe, hogy egyszer s mindenkorra lezárja a térség palesztin-zsidó konfliktusát, dolgavégezetlenül tért haza. Teljesítette volna Arafat minden területi követelését, ám erre amaz "hazatelepülési jogot" is kért az összes, erről a területről elszármazott nagypapa unokájának meg azok családjának. Ha megkapja, Izraelben máról holnapra kisebbséggé válnak a zsidók, s mivel az arab országok közül ez lenne az egyetlen, ahol demokratikus választásokon dől el a hatalom, a zsidó állam gyakorlatilag megszűnne létezni. Barak nemet mondott, s Arafat azóta is tartó intifádába kezdett. Maximalista nullizmus, mondaná egykori gimnáziumi töritanárom. Ma az izraeli politikában a kevés konszenzus egyike, hogy Arafattal képtelenség tárgyalni. Másfél éve él bezárva a Mukáta néhány helyiségébe, a legújabb felvételek tanúsága szerint csont és bőr, remeg a szája; még ránézni is rossz. Izrael kivár.
H
Saron azt jött bebizonyítani, hogy az arabok csak az erőszakot értik. Vagyis az ő nyelvét. Valóban értik, s úgy is válaszolnak rá. Erőszakkal. Harminc évvel a Jom Kippur-i háború után vannak, akiknek még mindig nem világos, hogy csakis politikai s nem fegyveres megoldás tehet pontot a helyi háborús viszonyokra. Mindkét oldalon akadnak ilyenek. És mindkét oldalon ők alkotják a kormányzó hatalmat.
Közben Izraelben egyre erősebb az alulról jövő nyomás a megszállt területeket elkülönítő határfalrendszer építése érdekében. A Likud vezette koalíciós kormány többé-kevésbé szabotálja ezt - csak falból épít. Az építményt pár hónap alatt be lehetne fejezni, ha megfelelő forrásokat irányítanának erre a célra. A nyilvános beszéd egyre fontosabb tárgya a fal, a Saron-kormányt minden oldalról támadják miatta. Meglehet, egyszer ebbe a kérdésbe fog belebukni. De tömegnyomás ide, közbeszéd oda, az építkezések tempója korántsem látványos. A fal évek múlva készül el, ha egyáltalán.
H
A terroristáktól védő fal ötlete már a Munkapárt kormányzása idején fölmerült, csakhogy a ma a felépítését harsányan sürgető munkapárti nómenklatúra akkoriban ellenezte. Peresz "Új Közel-Kelet" koncepciójába nem illett bele a két, épp megszülető közigazgatási egység brutális elkülönítésének gondolata. Akkoriban afféle mediterrán Belgiumban, esetleg a svájci kantonrendszerben gondolkoztak, ahol nem fontosak a határok, és ahol a zsidó géniusz az olcsó arab munkaerővel majd maga alá gyűri Hongkong és Dél-Korea gazdaságát együtt és külön-külön. A Jordán menti konföderáció. Komolyan is gondolták. Álmodoztak - mondanánk ma, bár meglehet, inkább vakok voltak. Mindenesetre már akkor feltűnt, hogy a tárgyalásokon az izraeli fél mindig a békés kapcsolatok hogyanjáról és mikéntjéről akart beszélni, az esetleges vámokról és gazdasági kérdésekről, míg a palesztin delegáció a palesztin erőszakszervezetek létszámáról, fegyverzetének minőségéről és mennyiségéről.
H
A lakosság többsége ma falat szeretne, hogy legalább a `67-es határokon belül biztonságban érezhesse magát. Azon a viszonylag rövid szakaszon, ahol már kész a fal - Netanya és Kfar Saba környékén -, és ahol korábban mindennaposak voltak a támadások, ma nincsenek merényletek, mivel gyakorlatilag lehetetlen az átjutás. A Gázai övezetet már évtizedek óta fal zárja el, s a jelenlegi intifáda alatt egy merénylet sem indult ki területéről. (Más kérdés, hogy olykor rakétákkal lövik a környező izraeli településeket.) A fal egy részének elkészülte óta a merényletek délebbre és északabbra húzódtak - nem véletlenül Haifában zajlott a minapi akció. Örök áldozat még Jeruzsálem, ahol fal nélkül szinte lehetetlen ellenőrizni a bejutást. Falból tehát jók a tapasztalatok, s errefelé inkább kínai elődje jut róla az emberek eszébe, mely évszázadokig védett a nomádoktól, nem pedig a Berlint megosztó traumatikus történelmi tapasztalatok.
A fal egyrészt elodázza a végleges béketárgyalásos megoldást, másrészt előre hozza annak valamikori területi felosztásait. A munkapárti Barak, aki annak idején a tárgyalások reményének föladásával kihozta az izraeli hadsereget Libanonból, hasonló megoldást lát a falban is. Azóta - bár a túloldalon magát befészkelő Hizballah nemrég elrabolt és valószínűleg meggyilkolt három izraeli katonát, s olykor katyusákkal lövi Izraelt, aminek már több halálos áldozata is volt - a helyi viszonyokhoz képest csendes az északi határ. Nagyobb harcok nincsenek - míg Dél-Libanonban izraeli katonák állomásoztak, hetente, naponta haltak meg közülük. A fal felépítése is egyfajta egyoldalú kivonulás lenne a megszállt területekről, s ugyanúgy a tárgyalásos megoldás reménytelensége vezetne hozzá. Dél-Libanonban majdnem húsz év vérontása és a baloldal elszánása kellett ehhez a "megoldáshoz". Elvárható-e valami hasonló Sarontól?
A Dél-Libanonból történő kivonuláshoz a "négy anya" mozgalma vezetett. A fiát elvesztett négy édesanya csendes tüntetései tömegmozgalommá váltak, amely pár év alatt kierőszakolta a merész politikai döntést. A fal ügyében is egyre nagyobb a társadalmi nyomás, talán csak a szervezet hiányzik, amely megfogalmazná és megjelenítené ezt az igényt.
Miért nem szerveződtek meg máig az Izraelben a fal építését sürgető erők? Ha ennyire hatásos, akkor miért nem építik gőzerővel? - kérdezhetné bárki a józan ész nevében. Azért, mert a fal léte sok érdekbe ütközik mindkét oldalon, s ezek egyelőre többet nyomnak a latban az inflálódó emberéletnél.
H
Az arab oldalon világos, hogy miért nem kell a fal. A statisztikák szerint nagyjából 150 ezer illegális palesztin munkás tartózkodik Izraelben, akik helyi szinten éhbérnek számító keresetükből a megszállt területeken terebélyes családokat tartanak el. A Palesztin Hatóság munkahelyek teremtésében és a gazdaság építésében korántsem olyan sikeres, mint a - többé-kevésbé reménytelen - fegyveres harcban. Az illegális keresetek nélkül a megszállt területek lakossága még a jelenleginél is lehetetlenebb gazdasági helyzetbe kerülne. A terror hatására egyre kevesebb az Európából és Amerikából származó segély is, aminek - a fegyvervásárlást preferáló palesztin politika és a korrupció miatt - eleve csekély része jut el a rászorulókhoz.
Ellenkezésük másik oka, hogy - nem véletlenül - attól tartanak: a fal a `67-es határoknál jóval kisebb területet hagy majd meg nekik, s a de facto helyzet megváltoztatása az esetleges jövőbeli tárgyalásokon igen nehéz lesz. A cinikusok szerint a terroristák helyzetét sem szeretnék feltétlenül mindenféle falakkal megnehezíteni. Ezért aztán a Palesztin Hatóság a fal ellen harcol; elsősorban a diplomácia eszközeivel.
A helyzet a megszállt területeken élő több mint 200 ezer zsidó telepes miatt az izraeli oldalon sem kedvezőbb. A betelepítést még a 70-es évek baloldali kormányai kezdték, azóta mind a bal-, mind a jobboldali kabinetek jelentős öszszegeket költöttek infrastrukturális beruházásokra, adókedvezményekre, telepítésre. A telepesek nagy része gazdasági megfontolásokból él a megszállt területeken; az itteni ingatlanárak jóval alacsonyabbak a belső részeken kialakultaknál. Egy háromszobás, jó környéken lévő jeruzsálemi lakás árából fényűző, sokszobás villát lehet venni arrafelé. Az ott lakók nagy része megfelelő kártérítés esetén azonnal elköltözne, ez azonban a határokon belül élők ellenkezését is maga után vonja. Nyilván az ott megszokott lakhatási körülményeket követelnék Izraelben is, de igényeiket miért támogassa adójával az izraeli polgár? Mindkét oldalon kompromisszumra lenne szükség, ám a Saron-kormány hallgat a beköltözők kárpótlásáról. Naponta jelennek meg cikkek arról, hogy a telepesek jelentős része, ha segítséget kapna, beköltözne Izraelbe. Erre még nem találtak fedezetet a költségvetésben, inkább a katonai kiadások szinten tartását szorgalmazzák. Ezért aztán inkább a falról és nem a telepesek tulajdonképpen megoldhatatlan gondjairól beszél mindenki. Maradjanak vagy jöjjenek, de a kormány legalább a határokon belül élő többséget védje meg. Akkora a nyomás, hogy építik a falat, de az ellenérdekek és a pontos hely definiálásának problémája miatt lassan és vontatottan. Hoznak is meg nem is, visznek is meg nem is, mint a mesében.
H
Ha a fal a `67-es határokon épülne, akkor a lakosság jelentős része egyszer csak valamiféle de facto országhatár túloldalán találná magát. Ha lesz fal, de továbbra sem lesz politikai megoldás - és a jelenlegi kormány politikája ezt valószínűsíti -, a terroristáknak szinte lehetetlen lesz bejutni Izraelbe, és a megszállt területek válnak a terror jóformán kizárólagos célpontjává. Az ott élők túlnyomó többsége jobboldali elkötelezettségű: márpedig a Saron-kormány nyilván nem hozza lehetetlen helyzetbe saját szavazótáborát. Inkább két tűz között halogat.
Jelenleg amolyan áthidaló megoldásként elszórt falrészletek épültek ott, ahol a `67-es határ túloldalán nem voltak nagyobb települések. Ez a fal(acska) azonban hamar elért Ariel városáig, ami ugyan a `67-es határ másik oldalán van, de szinte teljesen egybeépült az innenső agglomerációs részekkel. A fal Arielt "nagylelkűen" beemelte Izraelbe, és ez a Palesztin Hatóság és Amerika rosszallását vonta maga után. De az igazán problémás területek még csak eztán jönnének. Jeruzsálem több lakónegyede és agglomerációjának jelentős része a "virtuális" határ túloldalán fekszik. A város arab lakossága `67 után izraeli állampolgárságot kapott, amit ma Izrael akkor sem tudna visszavonni, ha akarná. Főleg a palesztinok tiltakoznának, hiszen jogaikat és életszínvonalukat - munkanélküli-segély, szociális juttatások, izraeli egészségügyi ellátás, demokratikus választójog - össze sem lehet hasonlítani a Palesztin Autonómia területein élőkével. A Saron-kormány számára - bármennyire kitágítja is az új határok vonalát, hogy minél több települést magába foglaljon - a fal azt is jelenti, hogy bizonyos területekről végleg lemond. Föladja a Nagy Izraelről álmodott álmot. És ha kormányszinten ez meg is történik, a telepesek elszánt, fanatikus töredéke számára ez az ügy elárulását jelenti. Az ideológia feladását - és akkor mi lesz a különbség a Munkapárt és a Likud közt?
A fal építését most elsősorban a baloldal szorgalmazza. Nehéz szívvel, hiszen Dél-Libanon esetében az egyoldalú kivonulás pusztán biztonsági döntés volt, zsidó telepesek akkor és ott nem voltak részei az egyenletnek. Most viszont épp a megszállt területeken élő több száz ezer zsidó lakos sorsa a tét; legnagyobb részük éppen a baloldali kormányzatok alatt, egy jobb élet reményében költözött oda. Kihozásuk nagyon sokba fog kerülni; s még azután is marad csekély számú elszánt fanatikus, akik életük árán sem hajlandók elhagyni a Szentírásban őseiknek ígért földet. Lehet, hogy pár száz zsidó emberélet, esetleg polgárháború lenne bizonyos területek föladásának az ára. Egyelőre sem jobb-, sem baloldali kormány nem hajlandó ennyit fizetni. Izrael kis ország, itt mindenki mindenkinek rokona, boldog őse. Másrészt a falnál hatékonyabb válasz pillanatnyilag nincs a terrorra. Saron fő módszere, a terroristaszervezetek vezetőivel való leszámolás csak egyre vadabb tempóban forgatja tovább az erőszak mókuskerekét. A szíriai kiképzőtábor bombázása sem fogja megakadályozni a következő öngyilkos merénylőt tette végrehajtásában.
Mégis csoda lenne, ha a kormány különösebben sürgetné a fal munkálatait. A nagyobb merényletek után mindig sok szó esik róla, de komolyabb pénzösszegek átutalása többet jelentene a szándéknyilatkozatoknál. Mindaddig így lesz, míg az alulról jövő nyomás ki nem kényszeríti. De ehhez az kell, hogy egyre nagyobb tömegek belássák, hogy a biztonságos életet a megszállt területeken uralkodó állapotok s maga a megszállás akadályozza. S ha a kivonulás nem megy szerződéses megegyezéssel, hát történjen meg anélkül. A fallal.
A szerző Izraelben élő szociológus.
