A volt Jugoszlávia területén a 90-es évek első felében elkövetett háborús bűnöket üldöző ENSZ-intézmény, a Hágai Nemzetközi Büntető Törvényszék a múlt csütörtökön első fokon ítéletet hirdetett hét olyan vádlott ügyében, akik ellen az 1995 júliusában Srebrenica környékén elkövetett tömeggyilkosságok miatt indult - még 2006-ban - eljárás.
A vádlottak a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének magas rangú tisztjei voltak. A bírói tanács kettőre közülük - Vujadin Popovicra és Ljubisa Bearára életfogytiglani, egyre, Drago Nikolicra 35 év börtönbüntetést mért; a többiek 5 és 19 év között kaptak.
| ||
Ám az ítéletnek nem a börtönévekben mérhető súlyossága adja a legnagyobb jelentőségét.
A majd 900 oldalas indoklásból ismét, minden eddigi tudásunknál pontosabban kirajzolódik a srebrenicai öldöklés története. Legelsősorban az a tény, hogy korántsem valamiféle "túlkapás" történt, nem az indulatok szabadultak el, nem véletlenül, a főszereplők akaratától és korábbi megfontolásaitól függetlenül vettek az események oly visszavonhatatlanul tragikus fordulatot; s még csak nem is valamely "betegnek" minősíthető elme magányos víziója és mesterkedése áll a bűntény végső forrásaként. (A betegségmetaforánál amúgy is kevés magyarázat gátolja jobban a gondolkodást az ilyen eseményekről.) A boszniai Szerb Köztársaság vezetése már 1995 tavaszán titkos direktívában fogalmazta meg fő háborús célját: azt, hogy a három, akkor még bosnyák kézen lévő kelet-boszniai enklávéból, azaz Gorazdéből, Zepából és Srebrenicából valamilyen úton-módon el kell űzni az oda menekült tízezreket, hogy így megvalósíthassák az irredenta háborúk eminens célját, a nem szerb elemektől megtisztított Kelet-Bosznia és Szerbia egyesülését. Nagy-Szerbiát. A boszniai szerbek minden katonai, politikai, diplomáciai lépése 1995-ben, a háború utolsó évében erre irányult. S ha arról, hogy ezt az enklávék lakosságának kiirtása árán kell egyszer majd megtenni, ekkor még nem is esett szó, mindenki, aki részt vett e tervben, tudta, hogy ez megtörténhet. Hogy jobb lenne, ha megtörténne. A nyolcezer fiú, férfi és öregember meggyilkolása tudatos, előre megfontolt, racionális politikai számításból történt. Azért, hogy a helyi közösség - azok, akik a háború után netán visszatérnének oda - soha többé ne legyen képes reprodukálni magát, s hogy az ő haláluk híre menekülésre kényszerítse a meghódítandó területek minden bosnyák lakóját. Így járhattok ti is!
Az ítélet, bár az általa felállított kronológiai, logikai láncból ezek az elemek sem hiányoznak, mégsem erre, a politikai aspektusra koncentrál elsősorban. (A politikai összefüggések végső feltárását Radovan Karadzic perének kell majd elvégeznie.) Hiszen a vádlottak katonák voltak, s az eljárás elsődleges célja az ő személyes felelősségük bizonyítása volt. Ennek megfelelően minél közelebb kerülünk az 1995. július 6-ával, a Srebrenica elleni támadás első napjával kezdődő borzalmas két héthez, s a műveletek konkrét irányítóihoz, úgy válik a dokumentum egyre precízebbé. Napról napra, óráról órára rekonstruálja a vádlottak mozgását, azt, hogy merre jártak, mely kivégzések helyszínén és mikor, kivel érintkeztek, kitől fogadtak el és kinek adtak parancsot szóban és írásban, és mire. Az ügyészség munkatársai és szakértő tanúi elképzelhetetlen mennyiségű és elképzelhetetlenül aprólékos munkát fektettek a nyomozásba, az események, az egyes gyilkosságok rekonstruálásába, az áldozatok azonosításába. Mindezen bizonyítékokból nem csupán ők, de az ítélethozók is arra a következtetésre jutottak, hogy Popovic, Beara és részben Nikolic esetében fennállt a mens rea, a bűncselekménynek nemcsak a tárgyi, hanem az alanyi oldala is. Azaz fennállt a bűnös szándék - a három főtiszt célja és szándéka nem volt kevesebb, mint a bosnyák népcsoport részleges megsemmisítése.
Azaz megáll a népirtás - illetve Nikolic esetében a népirtásban való bűnrészesség - vádja.
A népirtás, a genocídium - "valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítése" - minden emberi bűn közül a legborzalmasabb. A hágai törvényszék mind ez ideig egyetlen vádlottat marasztalt el benne, Radislav Krstic tábornokot (ugyancsak a srebrenicai események miatt), igaz, őt csak népirtásban való bűnrészességért - a múlt pénteki ítélet tehát egyedülálló a II. világháború utáni európai történelemben. Hogy ez vajon hozhat-e megnyugvást a mészárlás túlélőinek, a meggyilkoltak szeretteinek, nem merjük állítani. Az is szinte biztos, hogy a vádlottak a népirtás minősítés nélkül is hasonlóan súlyos ítéletet kaptak volna.
Ám a szó súlya, politikai jelentősége, s az általa keltett közkeletű képzetek mégiscsak megmentik Srebrenicát, s vele a boszniai háború áldozatait, bűnöseit, okait és következményeit a feledéstől, az elhazudástól, az eljelentéktelenítéstől. Elsődleg Bosznia szerblakta részein, meg Szerbiában - hiszen ha nincs Hága, ezek a tisztek, ezek a hidegvérű gyilkosok ma ünnepelt hősök lennének szűkebb hazájukban, Kelet-Bosznia "felszabadítói".
De nem csak ott. Az az eszme, amelynek nevében e gaztetteket elkövették, csak a végletekig vitt helyi variációja a minden kelet-európai országban megtalálható és mindenütt többé-kevésbé egyforma, posztromantikus-nacionalista ideológiának. Srebrenicáról ezért kell tudnunk mindent, amit csak lehet, s ezért kell, hogy mindig, minden pillanatban, amikor politikáról gondolkodunk és döntünk, velünk legyen a róla való tudás.
Azért, mert a miénk.
