(A vita korábbi cikkei a Narancsban: Polyák Gábor: A tökéletes tökéletesítése,2012. május 17., Koltay András: Korlátok és garanciák, 2012. május 24., Polyák Gábor: Egyhangúlag, és Hanák András: A látható sapka, 2012. május 31.)
*
Polyák Gábor szerint csúsztatok, mert összemosom "a vélemény és a sajtó szabadságának korlátozhatóságát azoknak a médiajogi előírásoknak az indokolhatóságával, amelyek kifejezetten a média működését korlátozzák, közigazgatási bírsággal és sajátos médiahatósági eljárásokkal fenyegetnek".
Úgy gondolom, hogy a médiaszabályozásban meghatározott tartalmi kötelezettségek olyanok, amilyeneket ebben a formájukban más jogág vagy jogterület szabályai nem írnak elő. Az emberi méltóság megsértését a büntetőjog önálló bűncselekményként nem ismeri, a büntetőbírósági döntések általában a becsületsértés tényállása által védett becsület egyik elemeként értelmezik. A polgári jogi ítélkezés - bár az emberi méltóság önálló személyiségi jogként szerepel a polgári törvénykönyben - szintén alig, legfeljebb a becsülethez való jog szinonimájaként hivatkozik rá; arról nem is beszélve, hogy az emberi méltóság polgári jogi és alkotmányjogi fogalma, a polgári és büntetőjog, valamint a médiaszabályozás nézőpontja, az általuk védett érdekek jelentős mértékben eltérnek egymástól. A magánélet ilyen általános érvénnyel szintén nem védett a jogrendszer által, mint ahogy a gyűlöletbeszéd tilalma alapján is egészen más mércét határoznak meg a büntetőjogi, mint a médiahatósági gyakorlatban. Az alkotmányos rend védelme a véleményszabadság korlátjaként más jogszabályban nem szerepel. Nem igaz tehát azon állítás, miszerint e tényállások feleslegesen duplikálják a jogrendszerben már egyébként is létező szabályokat. (Más kérdés, hogy az emberi méltóság védelme már nem vonatkozik a sajtóra, a magánélethez való jog védelmét pedig teljes egészében kihúzták a törvényből.)
Ha Polyák Gábor szerint az a kérdés, hogy "jobb lett-e a médiakínálat az új fenyegetések hatására? Vagy inkább: rosszabb volt-e ez a kínálat a korábbi jogi környezetben?", akkor arra a válasz (szerintem) igen és igen.
Ha az a kérdés, hogy szankció nélkül maradhatna-e ma a haldokló Fehér Miklós válogatott futballista meggyötört arcának címlapra helyezése a legnépszerűbb napilap által, arra a válasz: nem. Ha az a kérdés, hogy szankció nélkül maradhatna-e ma a tényői családirtás áldozatai fényképének címlapon való bemutatása (stílszerűen egy, a meggyilkolt kislányok nyakához photoshopolt láncfűrésszel), arra az a válasz: nem. Ha az a kérdés, hogy a korábbi jogszabályi környezet alkalmas volt-e ezek megnyugtató kezelésére, arra az a válasz: nem. Ha az a kérdés, hogy történt-e ilyen otromba jogsértés 2011. január 1. (a szabályozás hatálybalépése) óta, arra az a válasz: nem. Ha az a kérdés, hogy egy ilyen szerkesztői magatartás szankcionálása veszélyeztetné-e a sajtószabadságot, arra is az a válasz: nem.
Örvendetes, hogy Polyák Gábor is elismeri, a Médiatanács "a törvény szövegének legszűkebb értelmezését követi". Kissé rontja a bók értékét, hogy utána arról ír, mindez "olyan abszurdnak látszó jogértelmezéshez vezet, mely szerint a Cohn-Bendit- vagy a Lomnici-ügy médiajogi eszközökkel nem kezelhető". De én ezt a mondatot úgy szeretném érteni, hogy az "abszurdnak látszó" azt jelenti, hogy nem abszurd. Sokszor, sok helyen megjelent és elhangzott már: a Cohn-Bendit és a Lomnici-ügyek legfeljebb klasszikus személyiségi jogi sérelmek lehettek, az Alkotmánybíróság döntései alapján az emberi méltóság "intézményes oldalát" védő médiaszabályozás nem a jogaiban sértett egyén, hanem a közönség szempontjából ír elő korlátozásokat a médiatartalmak számára.
Az újságírói forrásvédelemről írottakkal is vitatkoznék. Polyák Gábor erről azt írja, hogy "az új szabályozás (...) teljesen kiszámíthatatlan feltételeket teremtett". Hogyan teremthet a korábbihoz képest kiszámíthatatlan feltételeket egy szabályozás, amely az addig (büntetőeljárásokban) nem létező jogot általános érvénnyel megteremti? Egyszerű a képlet: korábban nem volt, most pedig van. Ez a helyzet azért nem fájt a sajtónak eddig, mert egyszerűen nem voltak olyan hatósági vagy bírósági eljárások, amelyben a forrás felfedésére kötelezték volna az újságírót (ez persze önmagában is a "tényfeltáró újságírás" hiányára és így a sajtó - belső - működési zavaraira utalhat).
Nem kívánnám lesöpörni az Európa Tanács szakértői anyagát sem, de azt kollégám is elismeri, hogy "vannak súlyos pontatlanságok" benne. Mégis azt állítja, hogy az észrevételeknek "megfelelő módosítás semmit nem hagyna a médiatörvényekből". E kérdésről így, általánosságban nemigen lehet vitatkozni, ahhoz a jelentés állításait egyesével kellene mérlegre tenni. Ám az anyagban nem "pontatlanságok" szerepelnek, hanem megdöbbentő tévedések, illetve egyoldalú vélemények, amelyek nem csupán a magyar szabályozás pontos ismeretének hiányáról, de a nagyobb európai médiaszabályozási trendek, sőt az uniós és az Európa tanácsi szabályozás félreértéséről is árulkodnak. Ez talán túlzó és bántó megállapításnak tűnhet, de az anyag olvasása lesújtó élmény volt, és nem a pörölycsapásként záporozó szakmai érvek mennyisége, hanem súlyos tévedései, valamint a nem is leplezett kettős mérce alkalmazása miatt. Polyák Gábor reméli, hogy "európai szinten van elég politikai akarat a javaslatok számonkéréséhez"; nos, én pedig remélem, hogy egyetlen honfitársam sem fog tapsolni ahhoz, ha országával szemben kettős mércét alkalmazva - holmi, senki által nem hitelesített best practice nevében - olyat is számon kérnek rajta, amit más vígan megtehet.
*
Polyák Gábor ír a "Klubrádiót ellehetetlenítő törvényhozási kísérletekről" is. Ezen ügy megértése sem lehetséges az előzmények bemutatása nélkül, ami a cikkből sajnálatosan kimaradt. Nem árt emlékezni arra, hogy milyen körülmények között nyerte el 2010 áprilisában, a két választási forduló között, az utolsókat rúgó ORTT leplezetlen politikai döntésével a(z egyik) vitatott frekvenciát - a Katolikus Rádió előtt - a Klubrádió. Aztán az ORTT soros elnöke mégis visszatáncolt e döntéstől, és megtagadta a szerződés aláírását - kis túlzással beismerő vallomásként is értelmezhető módon. Nos, erről a frekvenciáról (is) folyik most a bírósági eljárás.
Ha már a frekvenciapályázatoknál tartunk, a hatóságot a pályázatok elbírálása kapcsán folyamatosan éri a politikai elfogultság vádja. Pedig csak meg kellene nézni az egyes pályázati anyagokat; könnyű általánosságban kijelenteni, hogy a Lánchíd Rádió mindenhol nyer, ahol elindul (ami nem igaz), de kérdés, hogy mit tegyen a hatóság, ha ők adják be a legjobb pályázati anyagot? Nyerjen más? Egyébként nem igaz azon állítás, miszerint "a Lánchíd Rádió a helyi tartalmak magas arányára tett vállalásokkal elnyert frekvenciáit ún. vételkörzet-bővítéssel hozzácsapta a budapesti adóhoz, és ezzel egész Északnyugat-Magyarországon egységesíti a rádióműsorát". Ezzel szemben a szerződésekbe foglalt tartalmi feltételeket nem módosították, a médiaszolgáltató továbbra is köteles olyan helyi tartalmakat, olyan időtartamban sugározni, amelyeket pályázati ajánlatában vállalt, és amelyeket a Médiatanács az eljárásban értékelt.
Erőteljes inszinuáció arra utalni, hogy a kereskedelmi médiumok a kormánnyal kötött valamiféle paktum nyomán kerülik a közéleti tartalmakat ("a konfliktust a kormányzattal"). Az elbulvárosodás általános jelenség, e médiumok jellegéből fakad, és ez kétségtelenül a médiapiac egyik legnagyobb megoldatlan problémája, amely súlyosan káros következményekkel jár a teljes társadalomra, mi több, a demokráciára nézve. De mit csináljon a Médiatanács: lehetetlenítse-e el e tévéket magas szolgáltatási díjakkal, vagy írja elő nekik, hogy egy adott napon miről kötelesek beszámolni a híradójukban?
A cikkben arról is szó van, hogy "a hatóság teljes titokban módosította - érdemben, a fizetendő díjakra is kiterjedően - az országos televíziók és rádiók szerződéseit. A televíziók esetében ez a nyomásgyakorlás látszatát kelti, a rádiók esetében pedig különösen felháborító." Ez az állítás annak fényében érdekes, hogy korábban, hosszú évek óta az volt a panasz a magyar médiaszabályozással szemben, hogy túl magasak a szolgáltatási díjak, ezért a szolgáltatók jelentős része elhagyta az országot, és máshol telepedett le (miközben természetesen továbbra is Magyarországra sugározta a műsorát). Amikor érdemi lépés történik e probléma megoldása felé, és a szolgáltatók 80 százalékának csökken a díja, és amikor Magyarország jóval vonzóbb a televíziók és a rádiók számára (a reklámszabályok és a tulajdoni koncentrációra vonatkozó korlátok lazítása miatt is), akkor ez is a Médiatanács bűneként tűnik fel. Holott nem kizárólag a nagy tévék és rádiók díja csökkent, hanem szinte mindenkié, a két nagy kereskedelmi rádió esetében pedig szintén az új szabályozás determinálta a díjcsökkentést, ami nemigen hozható összefüggésbe a 2009-es botránnyal. Az új díjszámítási rendszer egyébként (a vételkörzettel) arányos, egyenlőséget biztosító, kiszámítható, és szakít az ORTT korábbi önkényes díjszabási módszereivel.
Ha valami csúsztatás, akkor az az, hogy Polyák Gábor idézi egy mondatomat, de eközben lehagyja annak első felét: nem arra utaltam ugyanis, hogy "a kormány ostoba, mert alkalmatlan eszközt választ céljai elérésére", hanem azt írtam, hogy "ez [mármint, hogy a kormány annak ellenére akarja uralma alá hajtani a médiát, hogy az a technikai sajátosságok miatt nem lehetséges] csak akkor lenne egyszerre igaz, ha feltételeznénk, hogy a kormány ostoba, mert alkalmatlan eszközt választ céljai elérésére".
Ezzel szemben az ellenzéki média valamennyi orgánuma ugyanúgy - sőt, jóval vérmesebben - működik, mint korábban, az internet szabadsága burjánzik, még csak nagy nyilvánosságot kapó polgári perek sem igen indulnak újságírók és szerkesztők ellen, mindenki azt ír és mond, amit akar.
*
Hanák András cikkével is vitatkoznék, ha lennének benne erre alkalmas érvek. Ehelyett azonban csak kinyilatkoztatásokat, illetve szimpla becsmérlést tartalmaz, és a cikkből nem derül fény a szerző médiajogi felfogásának egyetlen elemére sem. Felrója az ÉS-ben 2011 januárjában tett ígéretem - miszerint "hosszabb tudományos cikkben" gondoltam vitázni vele - megszegését. Ez ténybeli tévedés: ezeket megírtam, meg is jelentek, és még készülnek továbbiak is. (Igény szerint örömmel megküldöm ezeket Hanák Andrásnak, de egyébként olvashatóak az interneten is.) Leginkább a cikk vége kijózanító. Azt írja: "Koltay két ízben is a Médiatanács bírálóinak a szemére veti, hogy bírálatuk a 'van rajta sapka, nincs rajta sapka' vád kettősségét testesíti meg. Hol alacsony a bírság, hol fenyegetően sok. Hol hibás, ha a Médiahatóság védi az emberi méltóságot, hol szükséges fellépés lenne. De Koltay bírálata téves. Nem igazán ilyen dilemmákról vagy kettős mércéről van szó az általa említett esetekben. Nagyon is jól látni, mikor van és mikor nincs sapka a médiaszabályozó nyuszin. Egy dolog azonban bizonyosnak tűnik: Koltay András szeretne két sapkát viselni. Az elemző szakértőét és a Médiatanács tagjáét. Cikkéből viszont az derül ki, hogy csak az egyik látszik."
Nagy megtiszteltetés egy független értelmiségivel vitatkozni. Kevésbé örömteli általa megítéltetni akkor, ha - régi, de azért kissé átlátszó technikával élve - ítélete nem az általam felhozott érvekre vonatkozik. A személyemet érintő címkézésben a szólásszabadság legalattomosabb, bármely médiaszabályozásnál pusztítóbb korlátozása nyilvánul meg, amikor nem vitapartnere érveire reagál, hanem - könnyed stíllel és áradó mondatokkal - személyét igyekszik diszkreditálni, az olvasó szemében eleve hiteltelenné tenni, szinte a szájába rágva azt, hogy ki, mikor és miről nyilváníthat véleményt.
