"
A remélt vizsgálatból persze nem lett semmi. Ezt sejteni lehetett már akkor is. A hatalmi helyzetben lévõk rettegnek az efféle tényfeltárástól. Mindenütt, nem csak Oroszországban. Csakhogy vannak országok, ahol nem az érintettek, vagyis az esetleges felelõsök döntenek arról, legyen-e vizsgálat. Oroszországban egyelõre nem ez a helyzet. A hatóságok itt mintha soha és semmiért nem lennének felelõsek. Az elmúlt évek tragédiáiról legfeljebb csak sejtéseink, gyanúink és kétségeink lehetnek. Lilia Sevcova, az egyik legtekintélyesebb moszkvai politikai elemzõ a beszláni túszdráma után írott cikkében arra szólítja fel a hatóságokat, hogy legalább a féligazságot tárják a nyilvánosság elé. A teljes igazság súlya alatt ugyanis alig-hanem összeroppanna a rendszer - sejteti az elemzõ.
Sevcova sok mindenre gondolhatott.
Arra például, hogy máig tele van homályos elemekkel az 1999. szeptemberi moszkvai lakóház-robbantások hivatalos változata. Hiába alakul tekintélyes közéleti szereplõkbõl, duma-képviselõkbõl és újságírókból civil tanács a robbantások körüli rejtélyek tisztázására, a hatóságok, élükön a szövetségi fõügyészséggel, rendre kitérnek e testület kérései és kérdései elõl. Hiába van joguk a képviselõknek tájékozódni az ügyészségnél, kérdéseket föltenni és anyagokat kikérni, ezeket folyamatosan visszautasítják. A kiváló elemzõ arra is gondolhatott, hogy máig nincs komolyan vehetõ magyarázat a moszkvai robbantásokat követõ rjazanyi incidensre. Arra a különös esetre, amit a titkosszolgálatok - nem túl meggyõzõen - éberségi gyakorlatként próbáltak beállítani, miközben a helyi rendõrség készülõ robbantásos merényletként leplezte le. Az orosz társadalom máig nem kapott választ arra a kérdésre sem: kinek a hibájából kellett meghalnia több mint 120 embernek a dubrovkai túszszabadítás során? És igazak-e azok az állítások, melyek szerint legalább 10-12 percük volt a színházi túszejtõknek arra, hogy mûködésbe hozzák pokolgépeiket - ám ezt valami miatt mégsem tették meg?
Tévedés ne essék: ezek valóban kérdések. Senki nem állíthatja meggyõzõen, hogy a sorozatos borzalmak mögött rendre az orosz titkosszolgálatok állnak. Erre nincsenek komoly bizonyítékok. Ha pedig ilyenek nincsenek, és a hatóságok joggal bízhatnak önmagukban - önnön feddhetetlenségükben -, akkor miért nincsenek független vizsgálatok? Miért zárt ajtók mögött folyik a '99-es moszkvai lakóházrobbantások állítólagos elkövetõinek pere? Mit kell titkolni ezen?
H
Hamis lenne a kép, ha azt állítanánk, hogy Oroszországban mára felszámolták a sajtó szabadságát, és nem maradt helye a szabad közbeszédnek. Ez nincs így, még ha tavaly õsztõl egyre drámaibb is a romlás. Ám e romlás nem áll közvetlen összefüggésben az elmúlt évek merényleteivel - nem azért szûkül a sajtószabadság és a nyilvánosság, mert a közelmúlt tragikus fejleményei, illetve azok médiabeli bemutatása a sajtó szigorú és méltatlan megfegyelmezését hozta volna magával. A dubrovkai túszdráma után születtek ugyan korlátozó szabályok, ám ezek jó része teljes mértékben indokolt. Válsághelyzetekben vannak olyan érzékeny adatok és információk, amelyek kiszivárogtatása a túszok életét vagy a túszszabadítás sikerét kockáztathatja. A sajtónak azt is tudomásul kell vennie, hogy a méltósághoz való jog halálukban is megilleti a túszokat vagy a robbantásos merényletek áldozatait. Nem kell, nem szabad kiszolgálni a véres részletek iránti nyárspolgári érdeklõdést. Én még azt is elfogadom, hogy a hatóságok a beszláni túszdráma borzalmas végkifejletekor órákon át visszatartották a veszteségekrõl szóló tényleges adatokat. A sokkoló képek után nyilván nem akartak azonnal a még sokkolóbb tényekkel elõállni. Ez emberileg és politikailag egyaránt érthetõ. Az azonban már távolról sem, hogy immár több mint két héttel az iskolai tragédia után miért nem tudni a túszok, a halottak és a sebesültek pontos számát? Mi teszi lehetetlenné, hogy legalább ezeket az alapvetõ tényeket tisztázzák?
H
Ezek kiderítése nyilvánvalóan nem a sajtó dolga. Ám a jelekbõl ítélve ez és még jó néhány kényes kérdés nem is nagyon foglalkoztatja a sajtót, leszámítva néhány internetes honlapot, és a függetlenségüket jórészt még mindig õrzõ politikai napilapokat. Ezek olvasóköre azonban rendkívül szûk. A minõségi napilapok piacán ma már jószerével csak négy újságot jegyeznek: a Kommerszantot, az Izvesztyiját, a Nyezaviszimaja Gazetát és a Vedomosztyit. Összpéldányszámuk azonban nem éri el a 300 ezret. Ehhez jön még a rendszerrel szemben rendkívül kritikus két hetilap, a Novaja Gazeta és a Moszkovszkije Novosztyi pár tíz ezres vásárlóközönsége. Az oroszországi választópolgárok száma azonban eléri a 109 milliót. Az õ mindennapi tájékoztatásukban e lapok szerepe elenyészõ. Az ország lakossága szinte kizárólag a központi és helyi televíziókból szerzi információit. Ezek az információk azonban tavaly õsz óta rendkívül szûrtek. A decemberi duma-választások kampánya már világosan jelezte, hogy a sajtócézároktól megszabadított televíziós mûsorszolgáltatás és hírpolitika semmivel sem lett elfogulatlanabb, mint volt korábban, csak éppen más irányba kezdett húzni. Nehéz lenne ugyanis kiegyensúlyozott és tárgyszerû tájékoztatásnak nevezni azt a fajta hírszolgáltatást, amelyet az ORT, az ország egész területén fogható, elsõ számú televíziós csatorna képvisel. A legnézettebb televíziós társaság fõmûsoridõben sugárzott hírmûsora, a Vremja tavaly december 18-án, a duma-választások hivatalos végeredményének bejelentési napján képes volt arra, hogy egyetlen mondat erejéig se térjen ki az alsóház legnagyobb ellenzéki frakciójának a választások tisztaságával kapcsolatos aggályaira. Hiába jelentette be a végeredmény ismertetésekor a kommunista párt vezetése, hogy jogi útra tereli a választásokon tapasztaltak kivizsgálását - ennek még egy lakonikus mondat formájában sem volt helye a csaknem negyvenperces esti híradóban. Ha valaki nem olvas minõségi politikai napilapot, vagy nem tájékozódik az internetrõl, minderrõl fogalma sem lehetett.
H
A beszláni túszdráma azonban nem várt következménnyel járt. Ezúttal a politikai osztályon belül is akadtak olyan, egyébként Putyin iránt messzemenõen lojális csoportok, amelyek parlamenti vizsgálatot követeltek. Az elnök közvetlenül a tragikus események után bejelentette, hogy belsõ vizsgálatot rendel el az ügy minden részletének feltárására. Ugyanakkor hangot adott ama aggodalmának is, hogy nem örülne a parlamenti oknyomozásnak, különösen, ha az politikai csetepaték ürügyévé válna. A döbbenet azonban oly nagy volt, hogy nem lehetett egy mozdulattal félresöpörni a képviselõk kezdeményezését. Az azonban továbbra sem világos, hogy végül megalakul-e és milyen összetételben a törvényhozási testület. Az elnök zsebében lévõ, teljesen eljelentéktelenített felsõház, avagy a még némi autonómiát õrzõ alsóház delegálhat majd képviselõket a bizottságba? Többen azt is megpendítették, hogy a belsõ, bürokratikus vizsgálaton kívül egy olyan bizottság is fölállhatna - akár még azon az áron is, hogy az ügymenete titkos lesz -, ahová nagy erkölcsi tekintéllyel bíró, független közéleti szereplõk is meghívást kapnának. E javaslat megvalósulásának azonban pillanatnyilag nincs esélye.
Már csak azért sem, mert a Putyint támogató politikai osztály nagy része rendkívül érzékenyen reagál minden - külföldi és hazai - kritikus észrevételre. Ez érzelmileg részben érthetõ is. A holland külügyminiszter - egyébként valószínûleg teljesen jóhiszemû - kérdése valóban nem a legszerencsésebb pillanatban hangzott el. Még ezzel az ártatlan, a túszdráma részletei iránt érdeklõdõ megnyilvánulással is jobb lett volna néhány napot várni. Ugyanakkor a moszkvai politika gyengeségének és bizonytalanságának jele, hogy a beszláni események után azonnal és teljes mértékben elzárkózott attól, hogy önnön felelõsségét a kialakult helyzetért bármilyen formában is elfogadja, netán maga említse föl. Különösen érthetetlennek tûnt a hivatalos álláspont ama igyekezete, amellyel megpróbálta a történteket csak és kizárólag külsõ hatások és fenyegetések következményeként beállítani. A külvilág - ha máskor nem, hát 2001 szeptemberét követõen biztosan - elfogadta, hogy Moszkva észak-kaukázusi nehézségei jelentõs részben az ott megjelenõ külsõ, közép-keleti szereplõk és tényezõk aktivizálódásával függenek össze. Ezt a körülményt aligha vonhatja kétségbe bárki is. Ugyanakkor ez csak részben ad magyarázatot a válságra. Az ugyanis nyilvánvalóan összefügg a csecsen probléma megoldatlanságával. Senki sem vitatja, hogy Moszkva valóban megpróbálta politikai keretek közé terelni a rendezési folyamatot. Az egyébként feltehetõen helyes "csecsenizációt", vagyis a közhatalom fokozatos csecsen kézbe adását azonban Moszkva durván, jelentõs, ugyanakkor a békés rendezésben érdekelt csecsen csoportok kihagyásával kísérelte megoldani. Ráadásul a térségben állomásozó szövetségi erõk fellépése, a tisztogatásokkal összefüggõ, a civil lakosságot gyakorta érõ atrocitások nyilvánvalóan tovább súlyosbították a helyzetet. A csecsenek kétségbevonhatatlan brutalitása sem adhat felhatalmazást arra, hogy a közhatalom képviseletében bárki is hasonlóan erõszakosan járjon el.
H
Több moszkvai elemzõ a tragédiát követõ hetekben megpróbálta a hivatalos álláspont - különösen kezdetben feltûnõ - önfelmentõ megközelítését némiképp önkritikus irányba terelni, ám a hatalom iránt lojális médiumok minden korábbinál elutasítóbban reagáltak minderre. Valóságos szellemi hajtóvadászat indult azokkal szemben, akik a hivatalostól némiképp eltérõ, a hatóságok felelõsségét is firtató álláspontot képviseltek. Alekszej Arbatov, a kiváló biztonságpolitikai szakértõ, a moszkvai Carnegie Alapítvány tudományos tanácsának tagja, az elõzõ duma honvédelmi bizottságának elnökhelyettese az Eho Moszkvi rádió adásában volt kénytelen az alapítvány munkatársainak védelmére kelni, s megemlítette, hogy a kiegyensúlyozottságáért méltán elismert kutatóhely ellenfelei még attól se riadtak vissza, hogy az egyik vezetõ brit napilapban közölt, "megrendelt" cikkel próbálják lejáratni, a csecsen radikálisok iránti szimpátiával hírbe hozni az alapítvány munkatársait. Ilyen politikai és közéleti közhangulatban aligha számíthatunk arra, hogy elfogulatlan elemzés deríti fel a beszláni dráma hátterét. És ami talán még ennél is nyugtalanítóbb: Oroszország megint egy újabb lépéssel kerül közelebb ahhoz, hogy önmagát ismét tartósan elszigetelje.
