Emil és a Professzor beszélgetnek fővárosról és vidékről, szülői szigorról és engedékenységről meg persze a pénzről:
„– No, ide figyelj. Nektek sok pénzetek van?
– Azt nem tudom. Odahaza ritkán esik szó pénzről.
– Az a gyanúm – mondta Emil –, hogy ha valahol ritkán esik szó pénzről, akkor ott pénze van a családnak.”
Nem tudom, hogy 1929-ben Erich Kästner mennyire látta ezt jól, de a hétköznapi tapasztalat jó eséllyel ráerősít erre a sejtésre. Hiszen akinek a pénz nem probléma, ott nem mindennap esik meg az, ami szűkösebb körülmények között élőknél természetes, hogy például a bolti bevásárlásnál nem a kézre eső, hanem az olcsóbb terméket veszik meg. A gyerek rákérdez, a magyarázat pedig óhatatlanul tematizálja a pénzt.
Magyarországon hatalmas a társadalmi szakadék. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szakmai okokra hivatkozva, de társadalmi szempontból felfoghatatlan módon 2015 óta nem közli a hazai létminimumadatokat, a Policy Agenda (PA) kiszámította, hogy egy aktív felnőtt esetében havi 28–29 ezer forintra (mely egy kétgyerekes, kétkeresős családnál havi 101 ezer forintot jelent) van szükség ahhoz, hogy egy háztartás „biztosíthassa tagjai számára a folyamatos életvitellel kapcsolatos szerény (…) szükségletek kielégítését”. Tehát ennyi pénz kell ahhoz, hogy egy család ne haljon éhen.
Azt is tudjuk, bár szintén nem a KSH-tól, hogy az ország harmada e szint alatt él. Bő 3 millió ember. És ez még csak a létminimum. De van egy másik mutató is, a társadalmi minimum, amelynek összege valamivel magasabb, mert itt már nem csak az alapvető szükségletek kielégítéséről van szó. A társadalmi minimum a PA meghatározása szerint „racionális gazdálkodás mellett olyan javak és szolgáltatások fogyasztására nyújt lehetőséget, amelyek a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlettség adott szintjén már tömegigénnyé váltak. Ez a minimum némi átcsoportosítási, tartalék lehetőséget is ad rendkívüli esetekre”. Ez a szint az országban 5,5 millió ember számára nem elérhető. Ekkora különbségek még akkor is érzékelhetők a gyerekek számára, ha a hazánkban rögzült súlyos lakóhelyi szegregáció miatt szegény és gazdag családok nem is nagyon találkoznak egymással. Nem csoda, hogy nem alakul ki a társadalmi érzékenység és szolidaritás. Már egy középosztálybeli gyerek számára is érthetetlen, hogy milyen lehet az élet egy bútorok vagy padló nélküli lakásban. Egy nélkülöző gyerek pedig elképzelni sem tudja, milyen lehet csak úgy vásárolgatni. Hogy milyen lehet egy olyan élet, ahol semmi gond nincs abból, ha esik az eső, hiszen mindenkinek van több cipője is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
