György Péter

Nem ússzuk meg

Gerő Andrásról, Romsics Ignácról és a Horthy-korszakról

  • György Péter
  • 2012. augusztus 12.

Publicisztika

Gerő András történész, egyetemi tanár június 30-án a galamus.hu portálon közzétette Akadémikus antiszemitizmus c. publicisztikáját, amelyben élesen bírálja Romsics Ignác elmúlt évekbeli munkásságát. Gerő nemcsak a "honi antiszemita szellemi hagyomány rehabilitálásának" folyamatába illesztette a történész-akadémikus némely "értelmezési konstrukcióit", de volt egyetemi kollégáját antiszemitának is nevezte. Július 2-án a Rubicon c. folyóirat online felületén rövid, a szerkesztőség által írott nyilatkozat jelent meg, amely szerint Gerő András Romsicsot megrágalmazta. A felháborodott tiltakozást, amelynek aláírói elhatárolják magukat Gerő "durva inszinuációjától", 86 történész, nyelvész, művészettörténész, könyvtáros, levéltáros, esztéta jegyzi, jeles itthoni és külhoni értelmiségiek, akik távolról sem ugyanazon a világképen, politikai hitvalláson osztoznak. Utóbb 150, ugyancsak kiváló tudós, tanár, újságíró csatlakozott hozzájuk. A Rubicon közzétett négy "nyitó hozzászólást" is - Tamás Gáspár Miklós, Gyáni Gábor, Székely Gábor és Ungváry Krisztián tollából -, mely írások eltérő érvekkel, de egyaránt elítélték Gerő Andrást.

Az alábbiakban azt próbálom meg kifejteni, miért tartom szerencsétlennek, hogy egy különösen fontos vita helyett történt mindez. Nem tekintem magam kívülállónak, nem a megfigyelő, a szenvtelen antropológus távolságtartó pozíciójából - hanem épp ellenkezőleg, a nyílt viták melletti szenvedélyes elkötelezettségem miatt szólalok meg. Nem kevesebb fenyeget most ugyanis, mint a magyar történészvita lehetőségének az elszalasztása, a Német Szövetségi Köztársaság történetében oly fontos Historikerstreithez hasonló nyilvános diskurzus elvétése.

Nem tudományos kérdés

Nem kétséges, hogy Gerő átlépett egy sor határt, tabukat sértett, traumákat okozott. Nekem úgy tűnik, írása retorikája ügyetlen is volt - de úgy érvelt és írt, ahogyan a hozzá hasonló public intellectuelek teszik szerte a világon, amikor világnézeti kérdésekről szólva kilépnek a szakmájuk szűk nyilvánosságából, és elhagyják az akadémiai érvelés nyelvjátékát. Írásom elsődleges célja nem az, hogy eldöntsem, állításai mennyiben helytállók vagy tévesek: mindennek ama vitában kellene világossá válnia, amelynek lezajlása a demokratikus politikai közösség létét, elmaradása viszont a hiányát bizonyítaná. Amúgy megítélésem szerint Gerőnek nem volt igaza: Romsics nem antiszemita, ellenben gyakran komoly történészi érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot. Magyar sorsfordulók 1920-1989 c. könyvében például Trianontól 1989-ig 10, évszámhoz kötött példát elemez, melyek között sem a zsidótörvények, sem az 1944-es, sem az 1945-ös év, tehát sem a holokauszt magyar fejezete, sem az ország felszabadulása nem szerepel. Ezt én például vitára érdemes állításnak vélem - nem pusztán "szaktudományos kérdésnek", hanem a politikai, társadalmi fantázia és önismeret problémájának. Vajon miért nem magától értetődő, hogy a magyar zsidóság kiirtása, illetve a háború elvesztése és a felszabadulás - akárminek is nevezzük az eseményt, és akármit is jelentsen ez a szó - "magyar sorsforduló" volt?

Annak, hogy a traumatikus vitákat aláírásgyűjtéssel helyettesítjük, 1989 óta komoly hagyománya van a magyar közéletben. Ez történt Szabó István ügynökmúltjának felfedése után is, amikor 140 értelmiségi kérte ki magának, hogy Gervai András közzétette a filmrendező jelentéseit. Holott épp a politikai közösség egészét, létét érintő - tehát a szakmai nyilvánosságon túli - vitákban, a fájdalmas érvek, viszontválaszok sorából rajzolódhat ki a katartikus közös tudás tapasztalata. Ennek a hiányát nem pótolhatja az aláírók közös élménye: e demonstratív rituális aktus, az aláírásokkal való tiltakozás azt jelenti, hogy az aláírók úgy gondolják: semmiféle nyílt dialógusnak helye nincs.

E fellépésnek olyan esetekben lehet jó indoka, mint amikor a Jobbik parlamenti képviselője a tiszaeszlári vérvád "tisztázásának" szükségességéről beszélt. Velük azért nem szabad vitatkozni, mert nem ismerik el a résztvevők egyenlőségét, és "érveik" az ellenfél puszta létének a kétségbevonásában merülnek ki. A Jobbik kívül kíván lenni és kívül is van a demokratikus közösségen. Ám Gerő nem csak azért (lett volna) vitaképes, mert céhbeli, hanem mert nem indulatból, gyűlöletből, felvilágosulatlanságból eredő ostobaságokat beszélt; mert racionálisan és kérlelhetetlenül érvelt. Ezt - gondolom - azok is belátják, akiket mélyen megsértett, felháborított a gondolatmenete, következtetéseit hamisnak tartják, s úgy vélték, hogy meg kell védeniük kollégájukat. Valóban: az antiszemitizmus vádja nem pusztán tudományos kérdés. Igazolódása Romsics emberi és szakmai becsületét ásná alá, megkérdőjelezné pozícióját a tudományos és a demokratikus politikai közösségben egyaránt. Emiatt talán érthető, ami történt - mégis mindenkinek többet ártott, mint amennyit használt. Az aláírók ugyanis Gerővel számoltak le ahelyett, hogy a nyilvánosság előtt, tételesen elszámoltatták volna minden állításával - amihez természetesen Romsics állításainak a mérlegelése is hozzátartozott volna.

Vajon miért történhetett meg mindez, s miért rossz az, ami megtörtént - nem csak a tudományos közösségnek, de a közjónak is?

A hallgatás

Az antiszemitizmus pecsétjét az elmúlt évtizedek során, mióta alkalom nyílt a szabad beszédre, nagyon rosszul használtuk. Számtalan alkalmat idézhetünk fel, amikor valaki túlreagálta vagy félreértette a másik fél álláspontját. Számtalan sérelmet őrzünk mindannyian: sebeket kaptunk és adtunk. Ennek eredményeképp ma, lassan negyed századdal a rendszerváltás után, konszenzusnak nyoma sincs.

Az antiszemitizmusnak csak ahistorikus, a kulturális relativizmus és konstruktivizmus modern világában üres és gonosz faji érvei vannak. Az antiszemita társadalom- és politikatörténet számára a zsidó - az "örök zsidó", der ewige Jude - konstans, mozdulatlan, az idők kezdete óta egylényegű. A "zsidókérdés" szóösszetétel is azért felette szerencsétlen, a társadalomtudományi képzettségen inneni fogalom, mert az önmagával azonos, immanens zsidóság létét magától értetődőnek tekinti. Holott "a zsidók" történetileg folyamatosan alakuló csoport - volt történeti korszak, amikor a "magyarországi zsidók", egy másikban, az 1867 utániban a "magyar zsidók" fordulat volt magától értetődő. De az "örök magyar" hipotézise ugyanolyan ostobaság, és nem mellékesen sértés, mint az antiszemitizmus eme ahistorikus szemlélete, az "örök zsidó" feltételezése. Gondolom, egyikünk sem véli úgy, hogy vannak ezeréves mentális örökségek, kortól, társadalmi osztálytól, nyelvtől, régiótól, vallásos meggyőződéstől illetve mindezek eseti összeállásától, az egyedi, személyes mintázatoktól független, "ősi" habitusok. Magyarnak, zsidónak lenni nem "történelmi sors", hanem konkrét, dinamikusan változtatható identitáskonstrukciók használata az én felépítésének folyamatában. E dinamikus identitáskonstrukciók adnak tartalmat a szabadság fogalmának.

Mindannyiunknak el kell fogadni azt a tényt, hogy ebben a vitában nincsenek automatikusan ismételhető érvek, evidensen követhető minták és magatartásmodellek. A jelentés, annak az eldöntése tehát, hogy egy megszólalás, akár egy mondat valamely kulturális különbség leírása-e, vagy antiszemita beszéd, a kontextus kérdése. A zsidó származás - nyílt vagy kódolt - említése vagy figyelmen kívül hagyása a megszólaló szándékával, fellengzősebben: az adott diskurzus intenciójával áll összefüggésben. A történeti demográfusok, az eszmetörténészek, esetenként a művészettörténészek aligha dolgozhatnak ennek említése nélkül. Jászi Oszkár recepciótörténetét valószínűleg lehetetlen megírni a nagyszerű tudós származásának kérdése nélkül. Lesznai Anna Kezdetben volt a kert c. regényének olvasásakor nem árt, ha tudjuk, hogy a szerző Moskovitz Amáliának született - hiszen ez a remekmű az asszimilációról szól. És hasonlóképpen: Márai Sándor 1943-44-es naplóiban a Horthy-korszak jobboldali elitjének eltűnését tekinti a nemzetté válás feltételének, s arról ír, hogy a zsidók kulturális teljesítménye legyen jobb. Antiszemitizmus lenne ez? Én nem annak olvasom, és a kontextus félreértésének vélem, ha valaki igen - de azt nem állíthatom, hogy bármelyikünknek egyszer s mindenkorra ez ügyben igaza lehetne. Nyilván egy dolog idegenkedni a zsidóktól, másik megvetni őket, és harmadik az ellenük való erőszakra biztatni; mint ahogy az sem mindegy, hogy egy-egy megszólalás mikor és miként történt. (Tagadhatatlan, hogy a holokauszt után az erről szóló beszédnek megváltozott a tétje és a jelentése is - nyilván ezért is tekintették számosan Gerő András álláspontját vádnak, s nem kritikának.) De épp erről kéne beszélnünk, ezt kéne elvégeznünk: a magyar antiszemitizmus társadalom- és kultúrtörténetének mikrohistóriai esetelemzéseit. Mert az nyilvánvaló, hogy az elhallgatás a lehető legrosszabb stratégia. A magyar irodalomtörténet olyan alapvető íróiról van szó, mint például Kosztolányi Dezső, akinek a 20-as évek elején írott cikkei, levelei bizony épp az örök zsidó másságot, faji eltérést tárgyalják. A kérdés az, hogy miként és miben látjuk mégis másnak Kosztolányi szövegeit, mint Erdélyi József vagy Sinka István írásait.

Tragédia

A magyar antiszemita hagyományról szóló vita fókuszába tehát a kontextusok interpretációja kívánkozik. Vajon a származás felemlegetése valódi érv volt-e, amely hozzátett az adott probléma magyarázatához, vagy épp ellenkezőleg: az érvelést és a magyarázatot helyettesítette? (És ha valaki úgy véli, hogy e helyt azért írom azt, amit írok, mert egyszerűen zsidó vagyok, akkor nem sokkal járul hozzá a vitához, körülbelül annyival, mintha felmenőim bármelyikét prostituáltként említené.) Gerő a származás feltüntetését a Romsics Ignác munkáiban szereplő kontextusokban számos esetben rosszalja, tévesnek vagy fölöslegesnek véli.

De Gerő írásának mégsem az a fő kérdése, hogy ettől Romsics interpretációi vajon antiszemitává válnak-e, vagy sem. Azt hiszem, ennek az elmaradt vitának, ami talán mégsem marad el, a Horthy-korról kell(ett volna) szólnia - miként Gerő is ide futtatja ki gondolatmenetét, és azt hányja Romsics szemére, hogy csendestársként a Horthy-korszak rehabilitációján ügyködik. Márpedig ennél ma nincs égetőbb kérdés. Annál tudniillik, hogy nem tűrhetetlen-e bármiféle magyar hagyományközösség alapjának tekinteni a Horthy-korszakot, miközben - függetlenül minden egyébtől - a magyar zsidóknak már 1938 előtt is az otthonukban való száműzetés volt az osztályrészük; 1938-tól pedig értelmetlen bármiféle, hagyományként továbbvihető politikai közösségről beszélni. A zsidók - azok, akik túlélték 1944-45-öt - utóbb, 1945 után, a kommunista diktatúra évtizedei alatt élhettek végre nem zsidóként, ha azt tartották kívánatosnak. Abszurd vagy sem: de a kíméletlen elnyomásra épülő, a polgári szabadságjogokat radikálisan korlátozó rendszerben emancipálódhattak. Ez a folyamat önellentmondásos, fájdalmas, részben reménytelen - és mégis modern volt. Márpedig ha a Kádár-kor mérlegének megvonásakor figyelembe kell vennünk azt is, hogy a nyílt antiszemita politika eltűnése a mindennapokból minden felvilágosult magyar ember számára jó volt, akkor a Horthy-korszakot aligha tekinthetjük normális állapotnak, vagy egyenesen normának. Gerő ezért a Horthy-korszak lappangó rehabilitációját már önmagában antiszemita gesztusnak tartja - és ezt az álláspontot nem lehet egyszerűen aláírásokkal megsemmisíteni.

Ha a kortárs, számtalan identitással rendelkező, zsidó származásukkal megannyi módon élő magyarok azt fogják, azt fogjuk látni, hogy a zsidóság ismét ahistorikus fogalommá lesz, akkor számu(n)kra a modernitás véget ért. A szabad identitásválasztás vagy magától értetődő good practice, bevált gyakorlat, vagy a modern politikai közösségről kiejtett minden szó kiüresedik. A Horthy-korszak premodern volt, mert hallomásból sem ismerte ezt - a születéstől a halálig mindenki az volt, aminek született. Az úr megmaradt úrnak, a paraszt parasztnak, zsidó zsidónak, s ezzel - másként, mint a kommunista korszak, de éppoly végzetesen - korlátozta az emberi lények szabadságát. Értelmetlennek, reménytelennek, képtelennek tartom azt a vitát, hogy a Horthy- vagy a Kádár-rendszer kinek mennyi jogát sértette és mikor. Ha ma nem evidens, hogy a Horthy-rendszer azzal, hogy a zsidók jogát sértette, mindenkiét megsértette, ha ez a belátás nem magától értetődő, és ha az iskolateremtő akadémikus tudományos-népszerűsítő munkája a 20. századi magyar sorsfordulók közül kihagyja az 1944-es évet - akkor valóban baj van.

Dacosan, szándékosan nem megérteni Gerő András érveit, elvi alapon meg sem hallani őket - ez traumatikus hisztéria, semmi más. Ugyanis Gerőnek egy dologban bizonyosan igaza volt. A Horthy-rendszer tisztára mosása a modern politikai közösség ellehetetlenítéséhez vezet. Tragédiához. Egy olyan korszakot tesz normatív modellé, amelynek az emberi szabadságról alkotott képzetei és az azokra alapuló politikai gyakorlata ma anakronisztikus, nevetséges, s amelynek mindennapi, magától értetődő része az antiszemitizmus.

Súlyos hibát vét az, aki nem érti meg, hogy a Horthy-korszak mentális antiszemitizmusának rekonstrukciója épp úgy, mint az attól való megszabadulás, a magyar sorsforduló maga. Ha történész, ha nem, semmit sem értett meg a magyar történelemből. Csak rajtunk múlik, hogy mit teszünk.

Neked ajánljuk