"Részünkről ez csak egy technikai kérdés" - jelentette ki határozottan Nagy Krisztina, az Európai Bizottság bővítési ügyekben illetékes szóvivője, amikor arról faggattam, hogy az EU bővítésében előállt-e új helyzet a Balkánon azzal, hogy Montenegró néhány héttel ezelőtt a Szerbiától való elszakadásra szavazott. Méghozzá egy olyan népszavazáson, amelybe az Európai Unió igencsak nyögvenyelősen ment bele, és amelynek a szabályait Javier Solana uniós külpolitikai főképviselő közbenjárására úgy szabták meg, hogy a voksok legalább 55 százaléka legyen szükséges az "igen" tábor győzelméhez.
Kell a fenének még egy állam a Balkánon, a kupleráj közepébe - ez tetszett ki Solana sürgés-forgásából annak idején. Az aggodalom nem csak azért volt érthető, mert így 2006-ra kicsit tényleg sok lett már abból a környékből a folytonos "nemzeti törekvéseikkel" meg nonstop születő-elbukó államalakulataikkal. De azért is, mert az Európai Unió az egész régiónak, minden egyes lepukkant államával együtt - igen, még Albániának is - megígérte a csatlakozást. A bővítéshez pedig nyugalom kell, mert a csatlakozáshoz szükséges relatív gazdasági fellendülésnek és a mérhetetlenül sok közigazgatási, jogi és politikai reformnak a nyugalom az alapvetése. És ennyiben persze igaz a bővítési szóvivő lakonikus válasza: abban a stratégiai master planben, ami az 1990-es évek elején megkezdődött - és még évekig tartó - uniós bővítési politika, majdnem jelentéktelen kérdés az, hogy a Balkánról n vagy n + 1 kis-államot kell felvenni. (Például még az sem dőlt el, hogy Kosovo Szerbia részeként vagy független államként lép be - majd valamikor - az EU-ba.)
Montenegrónál maradva: a "technikai kérdés" annyit tesz, hogy amikorra a Narancs az utcára kerül, addigra elvileg az Európai Unió mind a 25 állama elismeri Montenegrót (ezt a cikk írásakor még csak a nem EU-tag Izland tette meg), a külügyminiszteri tanács június 12-i döntését követően. A következő lépésben az Európai Bizottság mandátumot kér a huszonötöktől az ún. stabilizációs és társulási megállapodásról szóló tárgyalások megkezdésére Montenegróval. Pontosabban a folytatására: az európai integráció legelső lépcsőfokának tekintett megállapodásról már tavaly elkezdtünk tárgyalni a crnagorácokkal, csak akkor még a szerb- montenegrói államközösség keretein belül. S mivel a témák jelentős részét már akkor sem az államszövetség, hanem a két állami kormányzat kezelte, a tárgyalások a gyakorlatban két ágon folytak Brüszszel és Belgrád, illetve Brüsszel és Podgorica közt. Az EU-nak most nincs más tennivalója, mint ezt folytatni - külön Montenegróval. Pusztán technikai kérdés.
*
Bár az lenne a legnagyobb baja Olli Rehn bővítési uniós biztosnak, hogy Montenegró a függetlenséget választotta. Európai bizottsági illetékesek rutinszerűen azzal hárítják el a Balkán jövőjét részletesebben firtató kérdéseket, hogy a sorban várakozó országoknak - Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Albánia és Macedónia - kismillió reformot kell még végrehajtaniuk, mielőtt azon kezdenénk el filozofálni, hogy pontosan mikor és hogyan is csatlakozhatnak az EU-hoz. Ebben persze igazuk van: Horvátországot leszámítva ezek az államok még a tárgyalást sem kezdték meg, Bosznia-Hercegovinában és Szerbiában pedig még az állam jövője sem teljesen lefutott. Másrészt viszont a kelet-európai térség uniós csatlakozásának történetében - talán először - sokkal kérdésesebb nem a felvételre várók, hanem az unió alkalmassága a bővítésre.
A Brüsszelben könnyedén csak "bővítésparaként" (enlargement blues) emlegetett jelenségnek az a lényege, hogy a 2004-es bővítés és az uniós alkotmány franciaországi és hollandiai bukása óta, valamint a 2001-től tartó gazdasági és politikai stagnálás miatt az EU-ban nemcsak a további bővítéshez nincs túl sok kedve senkinek, de tulajdonképpen szinte semmi máshoz sem. Különösen, ha az bármiféle áldozattal vagy reformmal jár. Ahogy Olli Rehn egy májusi beszédében fogalmazott, Európában nemcsak bővítéspara, de munkanélküliség-, globalizáció- és jólétiállam-para is van már egy ideje. Ezek a kedvenc témái az európai kancelláriák és a sajtó szinte állandó nyafogásának (a kínaiak lenyomnak mindenkit, egyre csak nő a munkanélküliség, hamarosan mindenki vagy nyugdíjas lesz, vagy muszlim bevándorló, a politikusok meg csak ülnek a seggükön, és nem csinálnak semmit - hanyatlunk keményen, és még bővítsünk is?).
Az alkotmány bukása objektív oka az enlargement bluesnak: az érvényes szerződések csak 27 tagúra hitelesítik az uniót, a klub tehát Románia és Bulgária 2007-es csatlakozásával formálisan megtelik. Az alkotmányt azért hozták össze két évvel ezelőtt, hogy az egyre nagyobb és bonyolultabb EU-nak modernebb és működőképesebb keretei legyenek; a kihívások közt csak egy volt a bővítés. Még hátrébb állítva a fókuszt: a népszavazási bukták, a 2004-es bővítés elmélyítette politikai ellentétek és az egyre gyorsuló globalizáció mellett Európa intézményeinek és államainak egyre látványosabb gyengesége és kopottassága olyan hangulatot eredményezett, amiben a "további bővítés" szópár felér a nyers, rosszízű provokációval. Hogy még több szegény országot vegyünk fel? Na, álljon meg a menet!
*
Ez persze retorikai túlzás, de a lényeg az, hogy a bővítés hagyományos hívei (Nagy-Britannia és a kelet-európai országok - köztük Magyarország - és persze az Európai Bizottság) mellett a többség ma már nem annyira lelkes. Szerintük az EU túl nagyra nőtt, túl sokat vállalt. Ideje megpihenni. Átgondolni, mit akar, hova tart, hol húzódnak végső határai. Addig pedig keményen bevágni a sarkakat a földbe. Olyannyira, hogy alapproblémává vált például, hogy az uniós nagyköveti tanácsban lassan képtelenség lesz értelmes vitát folytatni a bővítés bármilyen aspektusáról, mert a franciák és a hollandok - a két legidegesebb delegáció - minden vesszőt és gondolatjelet arra használnak fel, hogy húzzák az időt, és akadályozzanak bár-milyen, a bővítéssel kapcsolatos ügyet, legyen az akár a horvátokkal való tárgyalások legjelentéktelenebb fejezete is. "Tavaly az integráció szót akarták kigyomlálni minden szövegből, ezen ment itt az őrület" - sopánkodik egy bennfentes. A választások óta az új német kormány is ezen a vonalon mozog, noha kevésbé lendületesen, mint Párizs vagy Hága, és kisebb mértékben gáncsolja a folyamatot Dánia és Ausztria is.
De mi is ez a folyamat? Az elkötelezett bővítéspárti Európai Bizottság és Olli Rehn, a bővítési biztos valószínűleg csak azért nem dobta be még a törülközőt, mert per pillanat igazából nincsen semmiféle folyamat. A románokat és a bolgárokat biztosan felveszik, legkésőbb 2008-ban, ez már le van zsírozva. Az EU-nak további három hivatalos tagjelöltje van jelenleg, de közülük csak kettő, Horvátország és Törökország az "igazi", mert Macedónia annyira lemaradt a felkészülésben, hogy még azt sem tudni, mikor kezdheti meg a csatlakozási tárgyalásokat. A két tárgyaló közül Horvátországgal aligha lesz különösebb probléma, de még neki is eltart minimum öt évig, míg lezárja mind a 35 doszsziét (az egyetlen gond, hogy 28. államként Horvátország felvételéhez alapszerződés-módosításra lesz szükség, de azt amúgy is meg kell csinálni). Törökország értelemszerűen iszonyú nagy falat, a tárgyalások ezért itt minimum tíz, de lehet, hogy tizenöt évig eltartanak. A többi balkáni állam egytől egyig rémes állapotban van. Az Európai Bizottság és barátai (elsősorban London és Budapest) nyugodtan nyomathatják tehát a bővítés ügyét a többi tagállamnál, az most nem aktuális, és nem is lesz az még vagy tíz évig. A bővítéspara igazából tehát némileg hiszti; hiszen a már bekalkulált Romániát, Bulgáriát és Horvátországot nem számítva, nincs a láthatáron további bővítés.
*
Ahol azonban nem hiszti a tagállamokat gyötrő enlargement blues, hanem valódi és komoly aggodalom, az maga az EU-horvát határtól Irakig nyújtózkodó, a Nyugat és a harmadik világ közt egyensúlyozó térség, amit a következő húsz év folyamán valószínűleg mégiscsak bekebelez az EU. Lényegében ugyanis az egyetlen dolog, ami ezeket a gazdaságilag és politikailag még mindig igen in-stabil országokat a reform útján tartja, az az uniós tagság ígérete. Magyarország, Lengyelország és a többiek számára is a '89 utáni átalakulások, a modernizáció, az intézményépítés EU által megszabott feltételrendszere volt a legfőbb hajtóerő, és igaz ez Törökországra, Albániára, Boszniára is. Tanulságos figyelni, miként csügg ezen országok diplomáciája és közvéleménye a fontosabb uniós politikusok szinte minden szaván, melyekből ezt vagy azt vélnek kiolvasni a csatlakozás kilátásairól. A potenciális tagjelölt országokban újságcikkek tömkelege jelenik meg minden alkalommal, amikor valaki az EU-ban kiejti a száján, hogy "felvételi kapacitás" (a legújabb divatos kódszó arra, hogy a közösség megtelt). Érzik ők is pontosan, hogy az EU bizonytalankodik, és ez hatással is van a felkészülésükre; ha nincs a csatlakozás lehetősége és ígérete, akkor minek feszüljenek a politikailag és gazdaságilag költséges reformokkal? Az EU legfontosabb, sőt talán egyetlen igazi külpolitikai fegyvere ez: a bővítés ígérete. Ha ezt eljátssza, akkor az egyetlen eszközt játssza el arra, hogy a Balkánt és Törökországot a stabil Nyugathoz láncolja, és a modernizáció pályáján tartsa. És akkor könnyen lehet, hogy igen hamar nem csak a montenegrói népszavazáshoz hasonló "technikai kérdésekkel" kell megbirkóznia a Balkánon.
A szerző brüsszeli újságíró.
