Dénes Ferenc

Tisztító szerek - Röpirat a dopping felszabadításáért

  • Dénes Ferenc
  • 2015. december 19.

Publicisztika

Újra és újra a doppingról szólnak a sport- és a bűnügyi hírek. A lebukásokat immár nehéz elszigetelt jelenségek halmazaként értelmezni, jól érzékelhetően széles körű, iparosított folyamatokról van szó. Véleményem szerint a baj gyökerét nem a tiltott teljesítményfokozók használatában, hanem a szabályozásban és a probléma kezelésében kell keresni. Amellett érvelek, hogy újra kell gondolni a dopping és a dopping-ellenes küzdelem intézményrendszerét. Jelentős liberalizálásra van szükség.

Az egyes teljesítményfokozók használatát tiltó rendelkezések érvrendszere három vágányon halad.

1. A rendszeres doppingolás súlyos egészségkárosodást idézhet elő, sőt, jelentősen megnöveli a sportolók korai halálának kockázatát.

2. A „koksz” esélyegyenlőtlenséget szül, az a sportoló, aki használja, jogtalan előnyt szerez azzal szemben, aki nem.

3. Ennek a következménye nemcsak az egyenlőtlen küzdelem a pályán, hanem a sportoláshoz kapcsolt értékek (igazságosság, természetes tehetség ethosza, győzzön a jobbik! stb.) romlása is a pályán kívül, a közvélemény gondolkozásában. A tömeges doppingolással sérül a sportról alkotott ideális kép, ami elidegeníti az embereket a sportpályáktól.

Az egészségérv

A doppinggal foglalkozó szakirodalom és a témában szakorvosokkal folytatott beszélgetéseim is egyértelművé teszik számomra, hogy a sportban meg nem engedett kemikáliák alkalmazásával kapcsolatos orvosi aggályok nem túlzók. A tiltott teljesítményfokozók valóban komoly egészségügyi károkat okozhatnak, a számok és a felsejlő tapasztalatok azt mutatják, hogy számos esetben akár a sportoló halálához is vezetnek. Márpedig az emberi élet védelme még a legelvhűbb liberális számára is elfogadható érv arra, hogy a közösség szabályokkal és intézményei útján gátolja meg polgárainak tévedésből vagy tudatlanságból hozott rossz döntéseit. Tankönyvi példa erre az orvosi gyakorlat folytatásához megszerzendő képzettségek előírása, amit törvénnyel szabályoznak, és szigorúan ellenőriznek az erre hivatott szervezetek.

Szeretünk, Nagyezsda!

Szeretünk, Nagyezsda!

 

A doppingszereket, illetve azok hatóanya­gait ismeri és használja az általános gyógyászat. Ezeket a „drogokat” évtizedig tartó, szigorúan ellenőrzött fejlesztési folyamat során állítják elő, és megfelelő vizsgálatok után, szabott adagolásban írják fel az orvosok.

A dopping egészségügyi kockázatai nagymértékben abból adódnak, hogy akik a vegyszereket beszedetik a sportolókkal, kevéssé vannak tisztában a szerek emberi szervezetre gyakorolt hatásaival, és még kevésbé azzal, hogy a gyógyszerek hatására milyen konkrét folyamatok zajlanak le a konkrét versenyző szervezetében.

A sportban az csökkentené a kockázatokat, ha erre szakosodott specialisták végeznék ezt a fajta teljesítményfokozást. Ahogy az orvoslásban ez általános, itt is pontos mérésekre, laboratóriumi elemzésekkel kialakított adagolásra és kontrollra lenne szükség. De ez most a legszigorúbban tilos. Az általános, elvileg nulla­toleranciájú tiltás nagyban megnehezíti, ha éppen nem ellehetetleníti, hogy kezelhető kockázatú legyen a vegyszeres teljesítményfokozás.

Fontos szempont az is, hogy hol vannak a közösségi szabályozás határai. A képzettség nélküli orvoslást megtilthatja a közösség, de a Google-alapú „öngyógyítást”, azaz azt, hogy a beteg innen-onnan összeszedett félinformá­ciók alapján saját magát kúrálja, aligha. Bár vannak kísérletek arra, hogy a szabályozó büntetéssel szorítsa vissza a túlsúlyosság mérhető egészségügyi kockázatait (például a chips-adó), az egészségkárosító életmód (dohányzás, túlzott alkoholfogyasztás, mozgásszegény életmód stb.) minden egyes elemének egészségrendőri ellenőrzése és büntetése lehetetlen. Emlékeztetnék arra is, hogy a nyugati világ értékrendjében van olyan önkéntes egészségkárosítás, ami nemhogy nem tiltott, nem büntetett, de kifejezetten elvárt és ünnepelt: a túlzásba vitt munka. Dolgozz még többet, még keményebben, még intenzívebben! A társadalom nem kérdezi, mi módon sikerül növelni vagy szinten tartani a teljesítményt – az már legyen a munkavállaló gondja, hogy napi hány kávéval, energiaitallal, milyen gyógyszerekkel éri el a többletteljesítményt. A munkahelyeken nincs doppingellenőrzés.

A sportban pedig már dopping nélkül is az emberi teljesítőképesség határait feszegetik a teljesítmények – ne legyenek illúzióink, a kiélezett sport- és gazdasági verseny nem csak a rövid távú sérülésekben jelentkezik; a hosszú távú, maradandó egészségkárosodások kockázatát is jelentősen megnöveli.

Az esélyegyenlőtlenség terén éppenséggel a tiltás a legnagyobb gond. Most azok a sportolók, csoportok, országok szereznek előnyt, akik politikai, gazdasági erejüket kihasználva a tiltott teljesítményfokozást leplezni tudják. Az innovációk és a dopping elleplezéséhez szükséges erőforrások jelentősen megnövelik a doppingolás költségeit, s ez a piac sok szereplője számára korlátot jelent. A sportpolitikai nagyhatalmak versenyzői számára könnyebben és kisebb lebukási kockázattal elérhetők a zárt, megközelíthetetlen laborok – talán nem véletlen, hogy pont az újra ki­éleződő orosz–atlanti szembenállás közepette robbant az orosz atléták doppingbotránya.

A sportközgazdasági logika szerint a dopping legalizálása jelentősen csökkentené a doppingolás költségeit, a felkészítő laborok szolgáltatási versenye pedig lejjebb szorítaná az árakat: a szerek széles körben, egyenlő feltételekkel válnának hozzáférhetővé.

Álszenteskedés

Az alapkérdésre – hogy tudniillik miért doppingolnak a sportolók – a válasz rém egyszerű és prózai: személyes előnyök érdekében. A szabadidős sportban a dopping megtérülését a jobb alak, a csinosság jelentheti, s az ebből fakadó előny a párválasztásban és munkaerőpiacon. (Kimutatható, hogy a fizikailag jobban teljesítők és ettől nem függetlenül jobb mentális állapotúak könnyebben találnak párt és munkát, és gyorsabban haladnak a társadalmi ranglétrán.) A hivatásos sportban mindez még nyilvánvalóbb: a nyertes mindent visz.

Romantikus elképzeléseink vannak a modern sportról. Ünnepeljük Eddie-t, a sast (Michael Edwards), aki az 1988-as, Calgaryban rendezett téli olimpián ugrott életében először nagysáncról (és törte össze magát alaposan), vagy Ericet, az angolnát (Eric Moussambani Malonga), aki a 2000-es nyári olimpián fulladt majdnem vízbe, mert alig tudott úszni. Mégis, úgy vagyunk velük, mint Petőfi a Kárpátokkal: csodáljuk, de nézni nem szeretjük őket. Mert ki kíváncsi valójában arra az úszóra (azaz ki hajlandó fizetni is érte), aki 1:52,72 alatt küzdi le a 100 métert, miközben a leggyorsabb 46,91-gyel teljesíti a távot? Ha 40 fontot szurkolunk le azért, hogy a kedvenceinket láthassuk, azt várjuk tőlük, hogy a „zoknijukból kiszaladjanak”, küzdjenek és meg ne álljanak. Látványosságot, teljesítményt akarunk a pénzünkért. És nem érdekel minket, hogy a futballisták két napja egy másik meccsen kihajtották a belüket, az előtt meg lenyomtak két válogatottmeccset. Fütyülünk és fújolunk, ha a sztár poroszkál: ne legyél fáradt, ha egy rakás pénzt fizetek érted!

Lance Armstrongért, aki a rákból felépülve hétszer nyerte meg a Tour de France-t, a fél világ rajongott. Csodáltuk a hőst, és úgy tettünk, mintha elhinnénk, hogy kizárólag fantasztikus munkabírásának, elszántságának és tehetségének köszönheti sikereit. Azért is bukott akkorát és lett a csalók királya, mert megsértődtünk rá: egy csalónak szurkoltunk, egy csalóért rajongtunk. Pedig Armstrong hirtelen jött megvetésével, megbélyegzésével valószínűleg csak a saját magunkban keletkezett feszültséget akarjuk oldani. Hiszen valójában mi sem hittünk komolyan abban, hogy mindössze heti két többletedzéssel a hétfői 200 kilométer és a keddi időfutam után szerdán laza könnyedséggel és szédítő sebességgel fel lehet kerékpározni a soros hófödte csúcsra.

A modern szórakoztatóipari sport nem lehet meg teljesítményfokozó szerek nélkül. Ezt mi, szurkolók, mérkőzéslátogatók, a sportközvetítések nézői kényszerítjük ki. Ha valaki képes csillogni, képes megragadni a figyelmünket, akár 250 ezer fontot is kereshet hetente – az érdeklődésünk díjaiból. A kísértés túl nagy, az előnyök közvetlenek és jól érzékelhetőek – míg a hátrányok megfoghatatlanok és hosszabb távon jelentkeznek. Az pedig már késői és keserű tapasztalat, hogy a „hosszabb táv” milyen közel is van az időben.

A dopping elleni háború ma már legalább olyan illúzióromboló, mint a kiábrándulás a múlt századforduló „tiszta sportjából”. Rendszeres a sportolók vegzálása, üldözése – ugyanakkor rendszerszerűnek tűnik a doppingellenes harc romlottsága is. A korrupció. Mérgezett a sportközélet: mindenki csal, csak a mi klubunk, csapatunk, országunk sportolója nem.

Mindezen sokat javítana, ha jelentősen la­zítanánk a mostani doppingszabályozáson. Nem tiltani kell a teljesítményfokozó szerek szedését, hanem ellenőrzötté tenni – valahogy úgy, mint a betegellátást. Doppingszakorvosokat kell képezni, akik tudással és fele­lős­séggel alkalmaznák az egyénre szabott felkészítést. A sportorvosi igazolások is értelmet nyerhetnének, ha az alkalmazott gyógyászati szereket, eljárásokat is fel kellene tüntetni, így ezek követhetővé és ellenőrzötté válnának. A doppingliberalizálás fontos feltétele, hogy a sportolóknak tisztában kell lenniük a személyes kockázatokkal, és ennek tudatában kell önkéntes döntést hozniuk. Ez csak felelős döntéshozók dolga lehet – a gyerekeket 18 éves korig nem sorolom ide. A gyerekdoppingot súlyosan büntetném.

A szórakoztatóipari sportolók is csak munkavállalók. Segítsük őket, hadd végezzék önként vállalt, de jól menedzselt kockázatokkal munkájukat! Mindenkinek jobb lenne így.

Neked ajánljuk

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

Így is szép

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.

Elszáradt arcok

Felhajtás, a kínált holmi értékéhez képest túl nagy reklám: ezt jelenti a szerző negyedik regényének címe. A neonzöld szmájli és a betűk neonzöldje a borítón a könyvben felbukkanó árura, egy drogra utal. Az egyenmosoly a grafikai megoldásnak köszönhetően vibrál. Ez a látvány meg is alapozza az olvasmány­élményt, amelynek meghatározó vonulata a bizonytalanság.

Valóra vált álom

Az utókor korántsem elfogulatlan emlékezetében Horthy Miklós zömmel Magyarország kormányzójaként él, aki többnyire fess altengernagyi egyenruhában feszít, esetleg fehér lován léptet. Tette is mindezt 24 és fél éven keresztül, egy tengerrel nem bíró ország („király nélküli királyság”) államfőjeként.

Papás-mamás

Egy játszóházban, pontosabban egy játszóház előterében vagyunk, ahol egy egyedülálló apa és egy válófélben lévő anya várakozik a foglalkozáson lévő gyerekére. Bár kapcsolatuk kissé viharosan indul (gyermekeik összevesznek bent, és természetesen felelőst kell találni egy ilyen komoly helyzetben), de a hosszú közös várakozások alkalmával – mi sem természetesebb – összemelegednek. Eddig ideálisnak tűnik a helyzet, ugye?

Megalázva

Kedden ért véget a PDSZ meghirdette egyhetes országos, ún. gördülő pedagógussztrájk. A záróaktus a Szolidaritás Napja volt, amelyen a közoktatás szereplői mellett a szakképzési centrumok néhány intézményéből, valamint egyházi iskolákból is demonstráltak tanárok. 

Kezek az asztal felett

Jednou budem dál, jednou budem dál, jednou budem dál, já vím… – énekelte szombaton este kicsivel nyolc előtt a Vencel téren a spontán módon, mindenféle közösségi meghirdetés nélkül összeverődött sok száz fős tömeg. A megválasztott elnökként első televíziós interjújára a nemzeti múzeumba siető Petr Pavelt üdvözölték így.

Szégyen nélkül

Miközben a hajléktalan nők körében kifejezetten gyakoriak a nőgyógyászati problémák, az állami ellátáshoz való hozzáférésük finoman szólva is nehezített. A tavaly október óta működő traumatudatos nőgyógyászati rendelőben az egyszeri ellátásokon túl tartós segítséget és sokszor lelki támaszt is nyújtanak a nehéz helyzetű nőknek.