Melcher de Wind

Törött tükrök

Auschwitz felszabadításának évfordulójára

Publicisztika

Auschwitz, 2019 októbere. A nemzetközi emlékmű előtti kő peremén ülök. Behunyom a szemem, sütkérezem, átjár a nap melege.

Belém villan, hogy talán kegyeletsértés, ha itt bármi jólesik. Zavartan nézek körül. Jobb felől a gázkamrák romjai. Egy újságírónő ül mellettem. Tetten ért vajon?

– Milyen érzés önnek itt lenni? – kérdezi enyhe csodálkozással a hangjában.

Vagyis tetten ért.

– Valószerűtlen. Szinte az egész családomat valahol ott gyilkolták meg.

Az újságírónő indulna a romokhoz, de én a legkevésbé sem érzem szükségét, hogy közelebb menjek. Hosszú évekig dolgoztam a félelmeim elemzésén, leküzdésén, nem hagyhatom, hogy éppen itt törjenek fel bennem, mert még odavész minden erőfeszítésem.

– A hatása alatt vagyok – közlöm biztos távolból. De olyan, mintha egy oda nem illő viccet sütöttem volna el.

Mindenhol csak írás

Számomra Auschwitz volt mindig is az abszolút no-go zóna. Az egyetlen hely az egész világon, ahová biztosan nem teszem be a lábamat. A hely, ahová elhurcolták a családomat és gázzal megölték, akár a fertőzött álla­to­kat. A hely, ahol hajszál híján apám is ott veszett, és ahol kiheverhetetlenül mély sebeket kapott, amelyek arra ítéltek minket, a gyerekeit, hogy a félelem és a bűntudat légkörében nőjünk fel. És Auschwitz volt az a hely, ahol az SS raktárában talált jegyzetfüzetbe megírta azt a könyvet, amely sok év elteltével engem is elvezetett oda.

Odahaza a könyvespolcunkon ott volt ez a jegyzetfüzet. Kiskoromban nem különösebben érdekelt. Emlékszem, egyszer belelapoztam. Mindenhol csak írás. Még nem tudtam olvasni, sejtelmem sem volt, miről szól, arról főként nem, hogy milyen jelentős dokumentum. Látszólag apám maga sem volt ezzel tisztában, hiszen különben miért dugta volna be csak úgy a könyvek közé?

Pedig az, hogy leírta a történetét abba a jegyzetfüzetbe, valószínűleg apám egész éle­té­nek legfontosabb tette. Ezt jelölte ki magának feladatul, miután Auschwitzot felszabadította a Vörös Hadsereg, és ez a vállalás lett az élete értelme. Elkeserítő gondolatok fogságában, rettegés és gyász kínjai közepette a halál feloldozással csábított. Őt a tanúságtétel parancsa tartotta életben. „Élnem kell, hogy minderről számot adjak, elbeszéljem mindenkinek, és meggyőzzem az embereket, hogy színigazság.” Ő maga írta ezt.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!

Neked ajánljuk