A Macedóniai Szociáldemokrata Unió (SDSM) eme sikere valóban egyedülálló a Balkánon. Szűk két héttel korábban, július 5-én a horvátországi választáson a jobboldali nacionalista HDZ vitte el a pálmát, Szerbiában június végén Aleksandar Vučić jobboldali populistái söpörték ki a politikai színpadot, s jutottak korlátlan hatalomhoz. Márciusban Szlovéniában megbukott Marjan Šarec liberális koalíciós kormánya, s visszatért Janez Janša, akinek a nézetei manapság jóval radikálisabbak és jobboldaliak, mint eredeti választási programja volt. Bulgáriában az elmúlt hetek tüntetései dacára Bojko Boriszov és pártja, az ugyancsak jobbos GERB továbbra is erősen fogja a kormányzati gyeplőt. Görögországban – főként a preszpai egyezmény következményeképp – Alekszisz Ciprasz Szirizája tavaly elbukta a választást, nyert és azóta is kormányoz a – nem fogják elhinni – jobboldali Új Demokrácia párt.
E jobboldali-populista áradatban Zaev esete véletlen balesetnek tűnhet. Koalíciója – amelyben a macedón függetlenség 1991-es kikiáltása óta először vett részt egy albán párt is, a Besa – minimális fölénnyel, csupán 12 ezer szavazattal győzött, de a választási matematika (a hat választókerület és a D’Hondt-modell) jóvoltából végül két képviselővel többet küldhet a Szobranijébe, mint legfőbb vetélytársa, a Belső Macedón Forradalmi Szervezet (VMRO-DPMNE). Szoros győzelem, de mégiscsak győzelem.
Zaev becsülete
A leghallgatottabb francia közszolgálati rádióállomás, a France Inter „Churchill végzete Észak-Macedóniában” címmel tette közzé értékelését a választásról. Az összehasonlítás a nácikat a háborúban legyőző, majd az 1945. nyári választást elveszítő Churchill-lel sem nem magától értetődő, sem nem légből kapott. Miután Zoran Zaev minden lehetséges nemzetközi elismerést bezsebelt a bátorságért és határozottságért, amellyel pontot tett az ország neve körül folytatott évtizedes vita végére, és aláírta a preszpai egyezményt, most azzal kell szembenéznie, hogy elveszíti a kormányzás lehetőségét.
Azok, akik korábban teli szájjal dicsérték Zaevet és az egyezményt, kulcsszerepet játszottak a nacionalista erők mostani felemelkedésében. E lista első helyén Emmanuel Macron francia elnök szerepel, aki tavaly októberben megvétózta, hogy az Európai Unió megindítsa a csatlakozási tárgyalásokat Macedóniával, s ezt a tárgyalások új szabályainak a bevezetésével indokolta. Macron vétója miatt Zaev január elején lemondott a kormányfői posztról; az előre hozott választást április 12-re írták ki, majd a koronavírus-járvány miatt július 15-re halasztották. Márciusban az EU végül zöld utat adott a csatlakozási tárgyalásoknak – időközben úgymond kidolgozták az új módszertant –, ám a demokratikus erők ekkorra már komoly károkat szenvedtek el.
A választáson az uniós csatlakozás és az európai értékek hívei sorakoztak fel azokkal szemben, akik a csatlakozást és ezeket az értékeket nyílt színen ugyan nem ellenzik, de megértéssel viszonyulnak Moszkva érdekei iránt a régióban. És meglehet, Párizs amúgy nem szívesen áll sorompóba nacionalisták, populisták és kemény jobboldaliak mellett, önző érdekeinek követése mégiscsak ezeket a struktúrákat tüzelte fel. Zaev mindennek, és a számos kapott seb dacára, nyerni tudott. Méghozzá abban az időszakban, amikor a koronavírus-járvány miatt súlyos gazdasági megpróbáltatások elé néz az ország, s a fertőzöttek és az áldozatok száma sem csökken.
De van-e Zaev krédójában és a politikájában valami nagy titok? Nem hinném. Mégis, a polgárok becsülik őt – függetlenül attól, hogy eddigi pályafutása során milyen politikai körökben mozgott, s függetlenül attól a lenézéstől is, amellyel a macedón politika megannyi nagy játékosa kezelte, s így súlyosan alábecsülte őt. Zaev 45 éves, az ország déli vidékéről származik; 32 éves korában a mezőgazdasági kisváros, Sztrumica polgármesterévé választották, s ezt a posztot 11 évig töltötte be – egészen 2017-ig, amikor az ország kormányfője lett. Családi cége a régió egyik leggazdagabb vállalata, amely Jugoszlávia felbomlása óta működik. A fővárosban sokszor csak mint a „sztrumicai parasztról” beszéltek róla, aki valahogyan a szociáldemokrata párt elnöki székéig kapaszkodott fel – de ezen túl senki nem jósolt neki semmiféle politikai jövőt.
A következő években aztán bebizonyosodott, hogy a pártelnökség csupán egy állomás volt Zaev útján. A 2016-os választáson a VMRO-DPNME két hellyel többet szerzett, mint a szocdemek, de nem tudott kormányt alakítani, mert korábbi állandó partnere, az egyik albán párt, a Demokratikus Szövetség az Integrációért (DUI) hátat fordított Nikola Gruevszkinek. A szakítás két oka: számos bizonyíték gyűlt fel a VMRO-kormányok korruptságáról, és az állam egyre autokratikusabb vonásokat öltött. És a DUI-ra erős nyomást gyakorolt az Egyesült Államok és az EU is. Végül Zaevnak sikerült kormányt alakítania, s ettől kezdve sikert sikerre halmozott. Míg 2006 és 2016 között minden országgyűlési és helyhatósági választást a VMRO nyert, azóta az SZDSZM már három voksoláson futott be elsőként.
Orbáni minta
De Zaev gondja most az, hogy a választási győzelem – pártja 46 helyet szerzett a 120-ból – önmagában nem elég a kormányalakításhoz. Minthogy az SZDSZM-kormány maga is több súlyos korrupciós botrányban égette meg magát, és mandátumának elmúlt évei alatt a jog uralmának sem tudott maradéktalanul érvényt szerezni, sokan távol maradtak a voksolástól. És persze megtette a magáét a félelem is a vírustól – a részvétel két hete mindössze 51 százalékos volt. A választópolgárok elégedetlenek, mert úgy vélik, az SZDSZM nem tartotta be ama ígéreteit, hogy visszaállítja az igazságosságot az állam életében – ugyanakkor eszük ágában sem volt visszahozni a hatalomba a VMRO-t és rezsimjét. Inkább otthon maradtak – s ez az albán pártok kezére játszott. Ők jól mobilizálták választóikat, és összesen 28 képviselői helyet szereztek az eddigi 20 helyett. Az albán kisebbség legnagyobb pártja, a DUI Az első albán miniszterelnök! nacionalista szlogennel futott neki a kampánynak, s erre, úgy tűnik, sokan rezonáltak.
A VMRO sorsa izgalmasan alakult az elmúlt pár évben. A budapesti szökevény, Nikola Gruevszki a 2017-es, előre elrendezett pártkongresszuson a pártot átadta „helyettesének”, Hrisztijan Mickoszkinak. Mickoszki sosem határolódott el Gruevszki politikájától, nacionalista és populista irányvonalától. Gruevszki másodvonalbeli embereit gyűjtötte maga köré, és folytatta a kizárólagosság politikáját mindazokkal szemben, akik ettől a vonaltól eltértek volna. Kapcsolatot keresett a titkosszolgálatokkal, de még a politikai alvilággal is – amelynek a volt elnök, Gjorge Ivanov felé is kinyúlnak csápjai.
Mickoszki politikai program helyett a bosszúról szőtt terveket, s a VMRO-DPMNE a visszatérést a Gruevszki hagyatékaként megmaradt struktúrák segítségével tervezte. Az sem kétséges, hogy a párt politikáját nem kis részben Budapestről koordinálták. A VMRO mostani veresége ily módon annak az átalakulásnak a veresége is, amely korábbi értékeinek elhagyása árán a pártot Orbán és Kaczyński illiberális világának letéteményesévé alakította át.
Ez az átalakulás nagyjából azon minta szerint ment végbe, amely az 1989-es lázadó ifjú Orbán útját a mai autokratáig kijelölte. Akivel szemben a nyugati demokráciák több lépés távolságot igyekeznek tartani – így aztán nem is csoda, hogy Budapest maradt az egyetlen hely Európában, ahol Gruevszki menedéket találhatott. Mickoszki Orbánnál tett budapesti látogatásai, s a dicsőítő tirádák, amelyekkel a VMRO új vezetője a magyar miniszterelnököt a nyilvánosságban elhalmozta, csak ennek a menekülésnek a folytatása. Gruevszki látványos kicsempészése az országból végső soron gyarmatosította a VMRO-t – szörnyű függőségbe taszította Orbántól. Nemcsak a VMRO sajtótermékeit életben tartó magyar tőkéről van szó, hanem arról is, hogy Orbán illiberális világnézete mára teljességgel átitatta az amúgy minden ideológia híján maradt VMRO-t. A VMRO a túllihegett nacionalizmustól eltekintve elveszítette minden szubsztanciáját, és stratégiája csak arra irányult, hogy megmentse az ügyészségtől azokat, akik a kormányzása alatt bűncselekményeket követtek el. Jelenlegi vezetése pedig már azt sem igazán hiszi, hogy egyáltalán bármiféle ideológiai kötődésnek lenne értelme. Az egyetlen „eszme” a sürgető vágy maradt, hogy visszatérjenek a hatalomba – még akkor is, ha ezen kívül nem kínálnak az égvilágon semmit. És a párt még így sem veszítette el hű szavazóit.
A szoros választási eredmények miatt most bonyolult helyzet állt elő. A DUI vezetője, Ali Ahmeti a „legyen albán a miniszterelnök” követeléssel valamibe beletalált – de mégsem ez volt a csodafegyver. Hiszen sok szavazatot kapott fő riválisa, a másik albán pártkoalíció, a Szövetség az Albánokért és Alternatíva (AAA) is. Valójában ők a választás nagy nyertesei: az eddigi három helyett 12 képviselői helyet szereztek. A DUI-ban mindenesetre azt gondolják, hogy nem csak az új kormány összetételét tudják eldönteni, de programjának lényegi elemeit is. Az EU első számú diplomatája, Josep Borrell és az unió bővítési biztosa, Várhelyi Olivér az eredmények kihirdetése után közös közleményükben Európa-barát kormány alakítására szólítottak fel, s olyanra, amelyet stabil törvényhozói többség támogat. Ez kétségkívül remek üzenet, de a parlamenti matematika nem teszi könnyűvé a megfogadását. Macedónia minden jel szerint az ősszel kezdi meg a csatlakozási tárgyalásokat, és nem kétséges, hogy ezek sikeréhez Európa-barát, erős, a reformok iránt elkötelezett kormányra van szüksége. Ha a DUI úgy dönt, hogy mégis inkább visszatér egykori partnere, a VMRO-DPMNE oldalára – amelyhez egyébként amúgy ezer korrupciós szál köti, s amelytől igazán el sem szakadt –, Macedónia több lépést hátralép majd. Mickoszki többször kinyilvánította: realista annyiban, hogy tudja, nem rúghatja fel a preszpai egyezményt – de mindent meg fog tenni azért, hogy megnehezítse a megvalósítását. Azért, hogy úgymond, kisebbítse a Macedóniát sújtó károkat. Ez az uniós tárgyalások elakadásához vezetne. Athén pedig hátrébb léphet egyet, és tiszta szívvel állíthatja: Szkopje maga akadályozza gyors csatlakozását az unióhoz.
Megengedheti-e magának Macedónia ezt a luxust? Számos európai példa azt mutatja, hogy simán megtörténhet. Hogy párt- és személyes érdekek miatt, a korrupció és a börtöntől való félelem miatt a haladás ígéretes pályái megfordulnak. És akkor, ahogy azt a France Inter jósolta, Zaevet valóban utoléri Churchill sorsa: bár megnyeri a háborút, és elhozza a békét a szomszédaival, mégis valaki más fogja vezetni az országát.
(Fordította: B. Harangozó Aranka)
A szerző újságíró, a szkopjei Nezaviszen Vesznik c. napilap főszerkesztője.
