Tóth Csaba

Túl mentségeken, önbecsapáson

A baloldal esélyei 2016-ban

  • Tóth Csaba
  • 2016. február 7.

Publicisztika

Sorozatban a harmadik évet zárták a baloldali ellenzéki pártok szinte változatlan állapotban: távol attól, hogy a választók többsége elhihesse, hogy a következő választáson valódi győzelmi eséllyel indulnak majd. Legutóbb 2012 végén lehetett vélelmezni, hogy a következő megmérettetésen a baloldal labdába rúg; ha változó támogatottsági viszonyok mellett is, de a Fidesz dominanciája azóta megkérdőjelezhetetlen. A stagnálás kormányoldalon jelentheti az erőforrások felhalmozását, a „készülést” a jövőre vagy éppen a tartalékolást. Ellenzékben a stagnálás az erőforrások felélésével, a rekrutáció elapadásával, a remény folytonos csökkenésével jár.

Nem sorsszerű

Fontos azonban látni, hogy a baloldal gyengülésének érzete az elhúzódó stagnálásból, és nem a folyamatos támogatottságvesztésből fakad. A baloldal 2015-ben – Kész Zoltán független jelölt támogatásával – megnyert egy időközi választást, aggregált támogatottsága a közvélemény-kutatásokban 20-25 százalék körül mozog – nagyjából úgy, ahogyan közvetlenül a 2014-es választások előtt. A baloldal rossz helyzete tény, ám messze nincs arról szó, hogy a „varsói gyors” budapesti érkezése (azaz a totális összeomlás) ma realitás lenne. Ami nem azt jelenti, hogy 2018-ra ne válhatna azzá, pusztán azt, hogy a véleményformálói közeg rosszabbnak látja a baloldal helyzetét, mint amilyen az valójában.

A Fidesz rendkívül erősnek tűnik, ám érdemes felidézni, hogy a múlt év elején a kitiltási botrány és a folyamatos tüntetések idején a kormányoldal rendkívül sérülékenynek tűnt, ami jelzi, egyetlen év alatt mennyit változhat a politikai közhangulat. Az előző ciklusban a második teljes év, a 2012-es jelentette a Fidesz támogatottsági mélypontját; nem kizárt, hogy 2016 is hasonlóan kedvezőtlenül alakul a kormány számára. Egy magára találó, bátor és saját magában hívő baloldal ilyen körülmények között képessé válhat arra, hogy kihívást intézzen a Fidesszel szemben, ám csak akkor, ha kifogások és mentségek helyett jól átgondolt, megalapozott és reális politikai stratégia alapján, következetesen politizál.

A baloldal nehéz helyzetéről általában két magyarázat járja. Az első a társadalmi szempontú, eszerint a baloldali válaszokra, a baloldali alternatívára egyszerűen nincs igény. Paradox módon a Fidesz-közeli megmondóemberek és az elkötelezett, baloldali-liberális értelmiségiek álláspontja itt gyakran összeér.
„A baloldal nem érti a magyar embereket, megoldásai csak egy szűk brüsszeli elit érdekeit képviselik” – hallható nap mint nap jobboldali elemzőktől. „A magyar emberek ezt érdemlik; ennek az autoriter társadalomnak egy Orbán-féle vezető kell” – ez pedig a baloldali-liberális térfélen (sajnos túl gyakran) felbukkanó nézet. Pedig a társadalom nem változik meg hirtelen; ugyanaz a Magyarország adott nagyobb többséget Gyurcsány Ferencnek 2006-ban, mint amelyik 2014-ben Orbán Viktornak. Magyarország persze 2006-ban sem volt Hollandia; az akkori MSZP–SZDSZ-koalíció szavazói között bőven találtunk olyanokat, akik ma éljenzik a Fidesz vagy éppen a Jobbik politikáját. Ám ha valaki úgy gondolja, hogy mindent összevetve jobb lenne egy baloldali-liberális alapokon nyugvó, a mostaninál európaibb, progresszívebb, liberálisabb kormány, annak el kell fogadnia, hogy ehhez a szavazók széles körű koalíciójára van szükség. A magyar társadalom nem fog sem radikálisan liberális, sem radikálisan baloldali pártoknak többséget adni – de ahogyan korábban, úgy 2018-ban is elfogadhat egy néppárti baloldalt.

A másik gyakori magyarázat a Fidesz intézmény- és erőforrástúlsúlyát okolja a baloldal gyengeségéért. Lejtős pályán, igazságtalan választási rendszer mellett, torz médiaviszonyok közepette lehetetlen legyőzni azt az ellenfelet, amelyik rutinszerűen használja a közpénzt saját politikai céljaira. Az erőforrások jelentőségét nem szabad lebecsülni: a kormány csak a menekültellenes kommunikációs kampányra annyi közpénzt költött, amennyiből az ellenzéki pártoknak évekig kell gazdálkodniuk. A baloldali-liberális pártok azért – sem – csinálnak látványos akciókat vagy indítanak kampányokat, mert nincs erre pénzük. Ha lenne is, hangzik az érvelés, a Fidesz a szabályok manipulálásával úgyis ellehetetlenít minden tisztességes versenyt, tehát próbálkozni sem érdemes. Csakhogy az erőforrás-különbség nem magyarázza a Jobbik jó teljesítményét, és szembemegy azzal a ténnyel, hogy a Fidesz elvesztett három időközi választást.

 

Egyéni stratégiák

 

A fenti két magyarázattal szemben a baloldali-liberális pártok fő problémája önmagukból fakad, konkrétabban abból, hogy az egyébként racionálisnak tűnő egyéni stratégiák lefelé tartó spirálba taszítják ezt a politikai oldalt.

A legerősebb baloldali párt, az MSZP vezető politikusai közül mintha kevesen hinnének a majdani győzelemben, miközben továbbra is nagypárti reflexek irányítják viselkedésüket. A szocialisták az ősz jelentős részében saját kongresszusukra készültek és bajaikat gyakran intézményi megoldásokkal – az elnök támadásával vagy a belső hatalmi viszonyok átrendezésével – igyekeztek kezelni. Az MSZP-ben idén júniusban tisztújítás lesz, így megeshet, hogy a párt ismét magával lesz elfoglalva.

Ez az egyébként is belső vitákat eredményező folyamat találkozik azzal a körülménnyel, hogy a baloldal előtt álló választások között nincs objektíven „helyes” álláspont. Mi legyen az MSZP álláspontja a menekültkérdésben? A morális szempontoktól el is tekintve az ellenzéki lét azt követelné, hogy az MSZP legyen Orbán és a menekültellenes politika legnagyobb kritikusa. Annál is inkább, mert a Jobbik e kérdésben nem tud igazi ellenzék lenni. Ugyanakkor több kutatási adatból is tudjuk, hogy az MSZP választói – részben, mert nem találkoztak eltérő véleményekkel – jórészt egyetértenek a miniszterelnöki retorikával. Nem kell ahhoz kollaboránsnak lenni, hogy valaki úgy gondolja, e kérdésben nem szabad szembemenni a Fidesszel. S nem feltétlenül akarja az MSZP támogatottságának csökkentését az sem, aki az első állásponttal ért egyet. Ám az MSZP mintha nem tudna dönteni a két – egyaránt nehéz és kockázatos – út között. A párt politikusai egyenként az általuk épp leghelyesebb megoldást tárják a nyilvánosság elé, ennek pedig az a végeredménye, hogy az MSZP-ről a vitatkozó párt képe alakul ki. Ugyanez a belső megosztottság látszik más ügyekben is. Mi legyen a Jobbikkal kapcsolatos stratégia? Támadni vagy „tűrni” célszerű-e Gyurcsányt? Mennyire kell védeni az uniós intézményrendszert? Több, a maga módján jól indokolható válasz is van e kérdésekre, ám az MSZP ezeket gyakran egyszerre igyekszik megjeleníteni. Talán csak a fizetésemelés újonnan felvett üzenete az, ami illik a párt karakteréhez, és amit politikusai egyszerre tudnának képviselni. Kérdés, képes lesz-e a párt olyan kampányt építeni erre, mint a Jobbik a korrupció elleni fellépésre.

A baloldalon a Demokratikus Koalíció rendelkezik a leginkább átgondolt, legkövetkezetesebb stratégiával. A cél a vezető szerep átvétele a baloldalon, aminek a feltétele az MSZP megelőzése. Tekintettel az MSZP és a DK közötti szavazói átjárásra, az MSZP megelőzésének legegyszerűbb módja a szocialista szavazók átcsábítása; könnyebb elérni 5 százalékpontnyi MSZP-s átvándorlását a DK-hoz, mint 10 százalékpont „külső” szavazót szerezni. Csakhogy e stratégia a baloldal egészét nem erősíti, és semmit nem mond arról, sikere esetén hogyan lehet kezelni Gyurcsány népszerűtlenségét; arról nem is beszélve, hogy a Fidesszel szembeni politikai fellépésnek még csak az elemeit sem tartalmazza.

A kisebb pártok – az Együtt, a PM és a Liberálisok – egyelőre nem tudják létező tartalmi különbözőségeiket, karakteres politikusaikat vagy újszerűségüket kihasználni. Pedig a baloldali ellenzéki oldalon az Együtt – Juhász Péteren keresztül – látványosan lép fel a korrupcióval szemben; Karácsony Gergely az egyik legnépszerűbb ellenzéki politikus, és PM-es polgármesterként sikeresen mutat példát egy másfajta városvezetésre, Fodor Gábor pártja pedig az egyetlen karakteresen liberális alakulat a magyar politikai palettán – mégsem tudják azt a benyomást kelteni, hogy valódi országos alakulatok lennének.

Ez egyben intő jel kell, hogy legyen mindenkinek, aki a baloldal válságával kapcsolatban általánosságban szeretné Gyurcsány vagy éppen az MSZP „távozását” látni: egyáltalán nem biztos, hogy a „régi baloldalt” az új váltaná. Ahogyan az SZDSZ eltűnése nem valamilyen új liberális alakulat, hanem az illiberalizmus térnyerésének ágyazott meg, úgy a létező baloldali pártok gyengülése sem kellene, hogy örömre adjon okot azoknak, akik a Fidesz baloldali alternatíváját szeretnék látni.

A baloldalon lelkesedést, innovációt és mozgalmi erőt az utóbbi években két helyen lehetett látni: a DK támogatói körében és abban a politikától gyakran idegenkedő, alternatív, fiatalos baloldali szubkultúrában, ami egyre jobban képes olyasfajta proteszt közösséget alkotni, mint amit a Fidesz mögött – ellenzékben – 2002 után, a nemzeti radikális oldalon pedig 2006 környékén láttunk. A baloldal problémáit tetézi, hogy e két csoport világlátásában, szocializációjában és politikai elképzeléseiben homlokegyenest szemben áll egymással.

A baloldali pártok olyan ördögi körben vannak, amiből külső innováció, érdemi kockázatvállalás nélkül a létező struktúrák fogságában nem fognak tudni kilépni. A növekedés a szervezeti probléma megoldását és új politikai stratégia elfogadását követeli. Ami a szervezeti problémát illeti: a Republikon Intézet kidolgozott egy javaslatot a baloldali előválasztás lebonyolítására, ez a pártok közötti érdekkonfliktusokat ugyan nem szüntetné meg, de mederbe terelné. A javaslat lényege, hogy ne a pártok képviselői, hanem a baloldali választók döntsenek a miniszterelnök-jelölt és az egyéni képviselőjelöltek személyéről. A javaslatot elvi lehetőségként elfogadta az MSZP, s támogatóan nyilatkozott róla a PM és az Együtt több politikusa is. Megvalósulása nemcsak szabályozott rendszert teremt a kormányfőjelölt megválasztására, de lehetővé teszi, hogy a baloldal a választók százezreit, akár millióit érdeklő, tízezreit pedig ténylegesen bevonó kampányt szervezzen már 2017-ben, növelve e tábor érdekességét és láthatóságát.

 

*

Mindez azonban kevés, kell hozzá olyan politikai stratégia is, amely megmutatja, hogyan kívánja ez az oldal legyőzni Orbán Viktort. Az ugyanis, hogy „az emberek majd belátják”, nem stratégia – nem látják be. Az, hogy majd kívülről érkezik egy „szakértő” miniszterelnök, név nélkül nem stratégia, csak vágyálom. Az, hogy az összefogás együtt több, mint a részei összeadva, bizonyíték nélkül nem stratégia. S a „tűnjenek el, akik eddig voltak!” sem az, egész addig, amíg nincs javaslat arra, hogy kik legyenek helyettük.

A baloldali választóknak ki kell követelni a választ a „hogyanra”. Ne csak azt mondják meg, mit nem szeretnének, és ne is csak azt, hogy mit tennének másképp, hanem azt is, hogyan jutnak el oda; hogy mi a stratégiájuk a választási győzelemhez elengedhetetlen 2-2,5 millió választó megnyerésére. A baloldal akkor lesz sikeres, ha pártjai, politikusai és véleményformálói nem azon versenyeznek, hogy ki tudja jobban, frappánsabban, gyakrabban utálni Orbán Viktort, hanem abban, hogy ki tudja letenni az asztalra azt a koncepciót, ami esélyt kínál Orbán legyőzésére. A feladat végső soron nem más, mint visszatalálás a demokrácia alapjaihoz, jelesül annak a belátásához, hogy a politikai siker nem pártpozíciók megszerzésétől, nem elvi álláspontok ortodox képviseletéről és nem is a saját táboron belüli elismertségtől, hanem a választói támogatástól függ.

A szerző politikai elemző, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.