Tóth Csaba

Túl mentségeken, önbecsapáson

A baloldal esélyei 2016-ban

  • Tóth Csaba
  • 2016.02.07 11:01

Publicisztika

Sorozatban a harmadik évet zárták a baloldali ellenzéki pártok szinte változatlan állapotban: távol attól, hogy a választók többsége elhihesse, hogy a következő választáson valódi győzelmi eséllyel indulnak majd. Legutóbb 2012 végén lehetett vélelmezni, hogy a következő megmérettetésen a baloldal labdába rúg; ha változó támogatottsági viszonyok mellett is, de a Fidesz dominanciája azóta megkérdőjelezhetetlen. A stagnálás kormányoldalon jelentheti az erőforrások felhalmozását, a „készülést” a jövőre vagy éppen a tartalékolást. Ellenzékben a stagnálás az erőforrások felélésével, a rekrutáció elapadásával, a remény folytonos csökkenésével jár.

Nem sorsszerű

Fontos azonban látni, hogy a baloldal gyengülésének érzete az elhúzódó stagnálásból, és nem a folyamatos támogatottságvesztésből fakad. A baloldal 2015-ben – Kész Zoltán független jelölt támogatásával – megnyert egy időközi választást, aggregált támogatottsága a közvélemény-kutatásokban 20-25 százalék körül mozog – nagyjából úgy, ahogyan közvetlenül a 2014-es választások előtt. A baloldal rossz helyzete tény, ám messze nincs arról szó, hogy a „varsói gyors” budapesti érkezése (azaz a totális összeomlás) ma realitás lenne. Ami nem azt jelenti, hogy 2018-ra ne válhatna azzá, pusztán azt, hogy a véleményformálói közeg rosszabbnak látja a baloldal helyzetét, mint amilyen az valójában.

A Fidesz rendkívül erősnek tűnik, ám érdemes felidézni, hogy a múlt év elején a kitiltási botrány és a folyamatos tüntetések idején a kormányoldal rendkívül sérülékenynek tűnt, ami jelzi, egyetlen év alatt mennyit változhat a politikai közhangulat. Az előző ciklusban a második teljes év, a 2012-es jelentette a Fidesz támogatottsági mélypontját; nem kizárt, hogy 2016 is hasonlóan kedvezőtlenül alakul a kormány számára. Egy magára találó, bátor és saját magában hívő baloldal ilyen körülmények között képessé válhat arra, hogy kihívást intézzen a Fidesszel szemben, ám csak akkor, ha kifogások és mentségek helyett jól átgondolt, megalapozott és reális politikai stratégia alapján, következetesen politizál.

A baloldal nehéz helyzetéről általában két magyarázat járja. Az első a társadalmi szempontú, eszerint a baloldali válaszokra, a baloldali alternatívára egyszerűen nincs igény. Paradox módon a Fidesz-közeli megmondóemberek és az elkötelezett, baloldali-liberális értelmiségiek álláspontja itt gyakran összeér.
„A baloldal nem érti a magyar embereket, megoldásai csak egy szűk brüsszeli elit érdekeit képviselik” – hallható nap mint nap jobboldali elemzőktől. „A magyar emberek ezt érdemlik; ennek az autoriter társadalomnak egy Orbán-féle vezető kell” – ez pedig a baloldali-liberális térfélen (sajnos túl gyakran) felbukkanó nézet. Pedig a társadalom nem változik meg hirtelen; ugyanaz a Magyarország adott nagyobb többséget Gyurcsány Ferencnek 2006-ban, mint amelyik 2014-ben Orbán Viktornak. Magyarország persze 2006-ban sem volt Hollandia; az akkori MSZP–SZDSZ-koalíció szavazói között bőven találtunk olyanokat, akik ma éljenzik a Fidesz vagy éppen a Jobbik politikáját. Ám ha valaki úgy gondolja, hogy mindent összevetve jobb lenne egy baloldali-liberális alapokon nyugvó, a mostaninál európaibb, progresszívebb, liberálisabb kormány, annak el kell fogadnia, hogy ehhez a szavazók széles körű koalíciójára van szükség. A magyar társadalom nem fog sem radikálisan liberális, sem radikálisan baloldali pártoknak többséget adni – de ahogyan korábban, úgy 2018-ban is elfogadhat egy néppárti baloldalt.

A másik gyakori magyarázat a Fidesz intézmény- és erőforrástúlsúlyát okolja a baloldal gyengeségéért. Lejtős pályán, igazságtalan választási rendszer mellett, torz médiaviszonyok közepette lehetetlen legyőzni azt az ellenfelet, amelyik rutinszerűen használja a közpénzt saját politikai céljaira. Az erőforrások jelentőségét nem szabad lebecsülni: a kormány csak a menekültellenes kommunikációs kampányra annyi közpénzt költött, amennyiből az ellenzéki pártoknak évekig kell gazdálkodniuk. A baloldali-liberális pártok azért – sem – csinálnak látványos akciókat vagy indítanak kampányokat, mert nincs erre pénzük. Ha lenne is, hangzik az érvelés, a Fidesz a szabályok manipulálásával úgyis ellehetetlenít minden tisztességes versenyt, tehát próbálkozni sem érdemes. Csakhogy az erőforrás-különbség nem magyarázza a Jobbik jó teljesítményét, és szembemegy azzal a ténnyel, hogy a Fidesz elvesztett három időközi választást.

 

Egyéni stratégiák

 

A fenti két magyarázattal szemben a baloldali-liberális pártok fő problémája önmagukból fakad, konkrétabban abból, hogy az egyébként racionálisnak tűnő egyéni stratégiák lefelé tartó spirálba taszítják ezt a politikai oldalt.

A legerősebb baloldali párt, az MSZP vezető politikusai közül mintha kevesen hinnének a majdani győzelemben, miközben továbbra is nagypárti reflexek irányítják viselkedésüket. A szocialisták az ősz jelentős részében saját kongresszusukra készültek és bajaikat gyakran intézményi megoldásokkal – az elnök támadásával vagy a belső hatalmi viszonyok átrendezésével – igyekeztek kezelni. Az MSZP-ben idén júniusban tisztújítás lesz, így megeshet, hogy a párt ismét magával lesz elfoglalva.

Ez az egyébként is belső vitákat eredményező folyamat találkozik azzal a körülménnyel, hogy a baloldal előtt álló választások között nincs objektíven „helyes” álláspont. Mi legyen az MSZP álláspontja a menekültkérdésben? A morális szempontoktól el is tekintve az ellenzéki lét azt követelné, hogy az MSZP legyen Orbán és a menekültellenes politika legnagyobb kritikusa. Annál is inkább, mert a Jobbik e kérdésben nem tud igazi ellenzék lenni. Ugyanakkor több kutatási adatból is tudjuk, hogy az MSZP választói – részben, mert nem találkoztak eltérő véleményekkel – jórészt egyetértenek a miniszterelnöki retorikával. Nem kell ahhoz kollaboránsnak lenni, hogy valaki úgy gondolja, e kérdésben nem szabad szembemenni a Fidesszel. S nem feltétlenül akarja az MSZP támogatottságának csökkentését az sem, aki az első állásponttal ért egyet. Ám az MSZP mintha nem tudna dönteni a két – egyaránt nehéz és kockázatos – út között. A párt politikusai egyenként az általuk épp leghelyesebb megoldást tárják a nyilvánosság elé, ennek pedig az a végeredménye, hogy az MSZP-ről a vitatkozó párt képe alakul ki. Ugyanez a belső megosztottság látszik más ügyekben is. Mi legyen a Jobbikkal kapcsolatos stratégia? Támadni vagy „tűrni” célszerű-e Gyurcsányt? Mennyire kell védeni az uniós intézményrendszert? Több, a maga módján jól indokolható válasz is van e kérdésekre, ám az MSZP ezeket gyakran egyszerre igyekszik megjeleníteni. Talán csak a fizetésemelés újonnan felvett üzenete az, ami illik a párt karakteréhez, és amit politikusai egyszerre tudnának képviselni. Kérdés, képes lesz-e a párt olyan kampányt építeni erre, mint a Jobbik a korrupció elleni fellépésre.

A baloldalon a Demokratikus Koalíció rendelkezik a leginkább átgondolt, legkövetkezetesebb stratégiával. A cél a vezető szerep átvétele a baloldalon, aminek a feltétele az MSZP megelőzése. Tekintettel az MSZP és a DK közötti szavazói átjárásra, az MSZP megelőzésének legegyszerűbb módja a szocialista szavazók átcsábítása; könnyebb elérni 5 százalékpontnyi MSZP-s átvándorlását a DK-hoz, mint 10 százalékpont „külső” szavazót szerezni. Csakhogy e stratégia a baloldal egészét nem erősíti, és semmit nem mond arról, sikere esetén hogyan lehet kezelni Gyurcsány népszerűtlenségét; arról nem is beszélve, hogy a Fidesszel szembeni politikai fellépésnek még csak az elemeit sem tartalmazza.

A kisebb pártok – az Együtt, a PM és a Liberálisok – egyelőre nem tudják létező tartalmi különbözőségeiket, karakteres politikusaikat vagy újszerűségüket kihasználni. Pedig a baloldali ellenzéki oldalon az Együtt – Juhász Péteren keresztül – látványosan lép fel a korrupcióval szemben; Karácsony Gergely az egyik legnépszerűbb ellenzéki politikus, és PM-es polgármesterként sikeresen mutat példát egy másfajta városvezetésre, Fodor Gábor pártja pedig az egyetlen karakteresen liberális alakulat a magyar politikai palettán – mégsem tudják azt a benyomást kelteni, hogy valódi országos alakulatok lennének.

Ez egyben intő jel kell, hogy legyen mindenkinek, aki a baloldal válságával kapcsolatban általánosságban szeretné Gyurcsány vagy éppen az MSZP „távozását” látni: egyáltalán nem biztos, hogy a „régi baloldalt” az új váltaná. Ahogyan az SZDSZ eltűnése nem valamilyen új liberális alakulat, hanem az illiberalizmus térnyerésének ágyazott meg, úgy a létező baloldali pártok gyengülése sem kellene, hogy örömre adjon okot azoknak, akik a Fidesz baloldali alternatíváját szeretnék látni.

A baloldalon lelkesedést, innovációt és mozgalmi erőt az utóbbi években két helyen lehetett látni: a DK támogatói körében és abban a politikától gyakran idegenkedő, alternatív, fiatalos baloldali szubkultúrában, ami egyre jobban képes olyasfajta proteszt közösséget alkotni, mint amit a Fidesz mögött – ellenzékben – 2002 után, a nemzeti radikális oldalon pedig 2006 környékén láttunk. A baloldal problémáit tetézi, hogy e két csoport világlátásában, szocializációjában és politikai elképzeléseiben homlokegyenest szemben áll egymással.

A baloldali pártok olyan ördögi körben vannak, amiből külső innováció, érdemi kockázatvállalás nélkül a létező struktúrák fogságában nem fognak tudni kilépni. A növekedés a szervezeti probléma megoldását és új politikai stratégia elfogadását követeli. Ami a szervezeti problémát illeti: a Republikon Intézet kidolgozott egy javaslatot a baloldali előválasztás lebonyolítására, ez a pártok közötti érdekkonfliktusokat ugyan nem szüntetné meg, de mederbe terelné. A javaslat lényege, hogy ne a pártok képviselői, hanem a baloldali választók döntsenek a miniszterelnök-jelölt és az egyéni képviselőjelöltek személyéről. A javaslatot elvi lehetőségként elfogadta az MSZP, s támogatóan nyilatkozott róla a PM és az Együtt több politikusa is. Megvalósulása nemcsak szabályozott rendszert teremt a kormányfőjelölt megválasztására, de lehetővé teszi, hogy a baloldal a választók százezreit, akár millióit érdeklő, tízezreit pedig ténylegesen bevonó kampányt szervezzen már 2017-ben, növelve e tábor érdekességét és láthatóságát.

 

*

Mindez azonban kevés, kell hozzá olyan politikai stratégia is, amely megmutatja, hogyan kívánja ez az oldal legyőzni Orbán Viktort. Az ugyanis, hogy „az emberek majd belátják”, nem stratégia – nem látják be. Az, hogy majd kívülről érkezik egy „szakértő” miniszterelnök, név nélkül nem stratégia, csak vágyálom. Az, hogy az összefogás együtt több, mint a részei összeadva, bizonyíték nélkül nem stratégia. S a „tűnjenek el, akik eddig voltak!” sem az, egész addig, amíg nincs javaslat arra, hogy kik legyenek helyettük.

A baloldali választóknak ki kell követelni a választ a „hogyanra”. Ne csak azt mondják meg, mit nem szeretnének, és ne is csak azt, hogy mit tennének másképp, hanem azt is, hogyan jutnak el oda; hogy mi a stratégiájuk a választási győzelemhez elengedhetetlen 2-2,5 millió választó megnyerésére. A baloldal akkor lesz sikeres, ha pártjai, politikusai és véleményformálói nem azon versenyeznek, hogy ki tudja jobban, frappánsabban, gyakrabban utálni Orbán Viktort, hanem abban, hogy ki tudja letenni az asztalra azt a koncepciót, ami esélyt kínál Orbán legyőzésére. A feladat végső soron nem más, mint visszatalálás a demokrácia alapjaihoz, jelesül annak a belátásához, hogy a politikai siker nem pártpozíciók megszerzésétől, nem elvi álláspontok ortodox képviseletéről és nem is a saját táboron belüli elismertségtől, hanem a választói támogatástól függ.

A szerző politikai elemző, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója.

Neked ajánljuk