A kilátásokkal kapcsolatos alaptézis egyszerű: Orbán Viktor nem adja át a hatalmat. Semmiképpen. Kétszer veszített, s akinek ép a memóriája, emlékezhet, mit művelt és mit műveltetett híveivel 2002-ben és 2006-ban. Levonta a tanulságokat: a haza nem lehet ellenzékben, nemcsak sokan lesznek, de elegen is, az idegen pénz hatalmát megtörik. Volt benne rendszer. Benne volt a rendszer – a mai. Az ország örökös miniszterelnöke többé nem kerül a vesztes kínosan megalázó helyzetébe, a maga kénye-kedvére igazítja a rezsimet, amint módja nyílik. „Egyszer kell győznünk, de akkor nagyon.”
Kétszer győzött, mindkétszer nagyon. Végrehajtotta az illiberális rendszerváltást, felszámolta a demokratikus jogállamot, a helyén megteremtette és csúcsra járatja a maffiaállamot, minden eszközt a kezébe ragadott, amely révén meghosszabbíthatja a hatalmát.
Szabad és tisztességes választások? „Simítsa meg rángó szánkat a mosoly” – ahogy a költő mondja. Tudjuk, Orbánnak sok mindene van. Van Lőrinc barátja, ha hirtelen megszorulna, kisvasútja, stadionja a kert végében, hogy hódolhasson szenvedélyének. Speciel skrupulusai, morális megfontolásai, no, azok nincsenek. Semmifélék. Csakis az erő nyelvét beszéli. A függőségek rendszerét kiépítve kizárólagosan birtokolja a főhatalmat. A valaha rég pártként működtetett Fidesz ma már puszta kiszolgáló apparátusa Orbán személyi hatalmának. A személyi hatalomra épített rendszer ingatag, ha legitimációja kétes, s ha hierarchiába merevített intézményei nem támasztják megfelelően. Tűrhetetlen, hogy ezt az építményt kikezdjék holmi választási hercehurca révén. Ellenzékre persze szükség van, a mai éppen megfelelő, bár lehetne kicsit gyengébb. A pártok létükkel és beilleszkedésükkel a NER-nek becézett képződménybe a demokratikus legitimáció látszatát kölcsönzik. Széttagolva és egymást is marcangolva tényleges fenyegetést nem jelentenek.
Gondolatkísérletként tegyük fel mégis, hogy a szélsőjobbon kívüli ellenzék összekapja magát, és csoda folytán csekély parlamenti többséget szerez. Eresszük szabadon fantáziánkat, tegyük fel azt is, hogy újabb csoda folytán az ellenzék pártjai kormánykoalíciót képesek alkotni, miután úrrá lettek a Fidesz vereségét követő polgárháborús helyzeten. Mire mennek a kormányzati hatalommal? Úgy tűnik, mára feledésbe merült, ami a közjogi rendszer megnyomorítása idején evidensnek számított: Orbán elintézte, hogy az ország az adott jogszabályi és személyi feltételek mellett bárki más számára kormányozhatatlan legyen. Egy nem Fidesz-kormány bukásának tényezői be vannak betonozva a rendszerbe. Kötve hiszem, hogy felkészültek derék ellenzéki politikusaink erre a helyzetre. Ha komolyan számot vetnének vele, véletlenül sem instanciáznának az Alkotmánybíróságnak csúfolt Fidesz-alapszervezetnél, hanem a szétkergetése és lecserélése ideális módozatáról töprengenének a többi diszfunkcionálissá vált orbánista testülettel és közjogi funkcionáriussal együtt. S van-e bárki az ellenzék körében, aki felmérte az Orbán által uralt és befolyásolt, elvileg „politikamentes” erőszakszervek állapotát? A pretoriánus gárdát nem is említem, amelynek ereje és hatásköre egyre bővült. Tudja-e valaki, hogy a Nagy Testvér figyelme mi mindenre és ki mindenkire terjed ki máris, az adatbázisok küszöbön álló formális egyesítése előtt?
Konzekvens rendszerkritikát!
Orbán csak a rendszerével együtt győzhető le. Nem előbb az egyik, aztán majd a másik – fene tudja, mi módon. A választásoknak nincs valódi tétje, ha nem éppen ez a tétje. A 2014-es katasztrofális fiaskónak is a tét elhomályosítása és az ebből fakadó reményvesztettség volt az igaz oka, nem pedig az ellenzéki szervezetek úgymond téves összefogása, amelyet amúgy tényleg hibát hibára halmozva, égbekiáltó ostobán adtak elő. Örök hála érte mindahányuknak, kiváltképp a Mesterházy-féle MSZP-nek.
Radikális rendszerváltó fordulat nélkül nincs esély européer demokratikus újraépítésre. Efféle fordulathoz pedig kőkemény, alapos, konzekvens és intenzív rendszerkritikára volna szükség, amely meggyőzi és mozgósítja az Orbán-rendszertől sorozatos sérelmeket elszenvedett nagy társadalmi csoportokat. Az egyes ügyekre széttagolt puszta leleplezés már nem segít, azon túl vagyunk. A maffiaállam mindennapos rablásainak feltárásából folytatásos műsor lett, az esti híradó megszokott blokkja a katasztrófák és a cuki állatkerti sztorik közé eső tartományban. Hetente akad legalább három botrány, amelybe normális országban belebukna a kormány, vagy legalább valamely tagja. Nálunk következmények nincsenek.
A NER konszolidációját nem a társadalmi béke, hanem a beleszokás, a beletörődés teremti meg. Sag schon – von vállat az aljasságokba belefáradt magyar –, itt mindig loptak, lopnak és lopni fognak, ezek is csak olyanok, mint az előzők, a politika mocska eltakaríthatatlan. Szántani lehet a magyar hátán – mondta annak idején Mikszáth –, csak nemzeti színű legyen az ekevas. Nos, nemzeti színekben tobzódhat, akinek ez kárpótlást nyújt.
Az immár több évtizedes gyűlöletkeltéssel fertőzöttek számára nincs valódi választás. Mindegy, hogy a fasisztoid retorika alkalmazóinak mi jár a fejében, a lényeg a kiváltott hatás. Aki beszédbe elegyedik amúgy normális, rendes emberként élő Orbán-hívőkkel, szomorúan tapasztalhatja a fasizmus hétköznapi válfajának masszív lerakódását. A gyűlöletpotenciál halmozódása miatt kizárt a táborok közötti átjárás. Az ellenzék hiába gyakorolja a majdani kormányváltás érdekében a demokráciákban megszokott kritikát, ezzel a rendszer meg nem bontható, a zsarnok hívei meg nem rendíthetők. A rezsimet a vezér iránti kvázi vallásos rajongás és a megfélemlítés kettőse szilárd egyensúlyban tartja. Alant a szolgalétbe taszított sokaság a markát alamizsnáért nyújtja, a pofáját befogja.
Logikusnak tűnik ebben a helyzetben, hogy az ellenzék a mindennapi életet érintő ügyekre összpontosítson. Ahogy a politológusok mondják: a policy szintű kritikára és alternatívaállításra, a megfogható választási ígéretekre fókuszáljon a nagypolitikai hablaty helyett. Csakhogy ez olyan benyomást kelt, mintha nem a rendszerrel lenne a baj, mintha nem a rendszer lényegéből fakadnának keserveink, mintha a rendszeren belül is javítható hibákat tennének szóvá, s pusztán jobb, nem pedig rendszerszinten más politikához tartozna a kínált alternatíva. Emlékezzünk csak a 2014-ben mutatott ellenzéki magatartás kudarcára, amely szimpla kormányváltó szándékra utalt. A választók körében az Orbán-rendszerhez való viszony a vízválasztó. A látszólag el nem kötelezettek, a felmérésekben nem párthívekként megjelenők számára is. Ők is érzékelik, hogy a társadalom kilátástalanul kettészakadt, döntéseik az aggodalom és a remény viaskodása nyomán születnek – ha hajlandók dönteni egyáltalán.
A lényegre irányuló rendszerkritikává kellene szervesülnie a szakpolitikai szinten megfogalmazott, a mindennapi élet számára is releváns bírálatoknak és az antitézisként megfogalmazott ígéreteknek. Ha a rendszer marad, remény sincs. Az ígéretek elpuffannak a levegőben, hiteltelenek. Elég megint a 2014-es kampányra visszarévedni ennek belátásához, amikor is a szakpolitikai szintű, a szokványos kormányváltó ellenzékiségre jellemző ígéretekkel próbálták a választót megnyerni. Ugyan, sorolná már fel valaki a kormányváltó csodafegyvernek szánt nyolc pontot! Micsodát és hányat?
Az ígéretek hiteltelenségéből fakadó veszéllyel az új (hatalomban még nem volt) pártok tisztában vannak. Igyekeznek is leválni a kompromittálódott politikai osztályról, de a többség szemében ők is csak annak részei. Tevékenységükkel nem lógnak ki a rendszerből, különösképp, ha a töredezettséget erősítő magatartásukkal önkéntelenül hozzájárulnak a fenntartásához. Csapdahelyzet kétségkívül. A kiutat nehezíti, hogy a magyar társadalom egyszerre túl- és alulpolitizált. Túlpolitizált, mert a politika bekúszik életünk minden területére. Vészesen alulpolitizált, mert hiányzik belőle a szolidaritás és a tettrekészség, amely aktív politikai cselekvésre vezetne. Kívülről, műsorként nézzük a kínlódást.
Jelenleg nincs rendszerváltó helyzet. Akik leginkább alkalmasak és hajlandók lehetnének gerjeszteni némi társadalmi turbulenciát, inkább összepakolják a betyárbútort, s útnak erednek. Őket tartják távol a NER-társak a szavazóurnától bájos leleménnyel. Amíg körbe nem ér a kerítés az országhatáron, a szabad elvándorlás biztonsági szelepe kiereszti a gőzt.
Marad reménynek a választás. Marad?
Vezérszerepre alkalmatlan 2.0
Az itthon maradottak többsége fásultan figyeli az ellenzéket, ha észreveszi egyáltalán. Nem hinne a szemének, ha nem tapasztalt volna elégszer hasonló bénázást. A választásra készülő ellenzéki pártok újrajátsszák 2014-et.
Az erőviszonyok nem változtak. A szándékok sem. Az Orbán-rendszer leváltásáról papolnak, kormányváltást remélnek, de valójában saját sikerük óhaja vezérli politizálásukat. Kényszerhelyzetet teremt a fragmentált ellenzék számára a kétpártrendszert involváló választási szisztéma, de ezzel a kényszerhelyzettel nem tudnak megbirkózni. A vezérszerepre felkent Botka László példátlan tempóban bizonyította be alkalmatlanságát. Mesterházynak annak idején nem kellett bizonyítania, anélkül is nyilvánvaló volt. Valami rejtélyes okból a szocialisták vezetői ragaszkodnak hozzá, hogy ők veszítsék el a választásokat. Ebből a választó levonja a következtetést: szavalhatnak kormányváltásról, pláne rendszerváltásról, semmi más nem fontos számukra, mint saját pártjuk legalább viszonylagos sikere, ha már többre az erőviszonyok miatt nem futja. Tök mindegy, valóban így van-e: a látszat nagy úr. Mesterházy négy éve pártpolitikai alkukba csalva-kényszerítve nyírta ki a szép reményű civil ellenállásból fakadó mozgalmakat, kispárti létükből azóta sem tudtak kikászálódni. Ma egymásba kapaszkodva próbálnak erőt összpontosítani, de a civil energiák kifogytak mögülük. A Momentum jól választott nevet: pontosan jelzi szerepét a magyar politikában. Megismétli a Schiffer-féle LMP magatartását, a sorsa sem lesz különb.
A legnagyobbként is szánalmasan gyenge baloldali ellenzéki szervezet, az MSZP még mindig képtelen beletörődni, hogy nem növeszthető újra domináns párttá. Pedig annak kampec 2010 óta. Hiába fröcsögnek folytatólagosan, hogy ki a hibás – oké, legyen ő a hibás, de attól nem változik semmi. Eredetileg Mesterházy is abban bízott, hogy a választók majd észszerű megfontolással a legesélyesebb ellenzéki pártot támogatják, nincs más esélyük, ha változást remélnek. Botka sem jár jobban, ha ezen az úton jár, szavalhatja napestig, hogy fizessenek a gazdagok. Diszfunkcionális az erőt erőszakossággal helyettesíteni. Most még csak ellenszenves az ágálás, hamarosan komikussá válik.
A Gyurcsány-kérdéssel Botka sem tud megbirkózni. Gyurcsány Ferencnek elengedhetetlen, hogy valamit vezessen, ahol rajonganak érte. A DK-val ezt elérte. Elvei is akadnak, ami dicséretes, bár Giddens óta különösebb újat nem tudok fölfedezni a mondandójában, de legalább következetes, és hajlamos valódi rendszerkritikára. Rosszul kormányzott, és senki nem hiszi el neki, hogy most már jobban is tudna. Mellékesen karaktergyilkosság áldozataként közutálatnak örvend, mégis van annyi szavazója, hogy megkerülhetetlen legyen. Addig kerülgetik, amíg késő nem lesz.
Kitűzhetnének az ellenzéki pártok legalább annyit közös célként – ebben a Jobbik is érdekelt –, hogy a bipoláris rendszert kényszerítő választási jogszabályok helyébe arányos szisztémát állítanak, amely lehetővé teszi önálló megméretésüket, egyúttal az ország kormányozhatóságát is biztosítja. Addig kéne kibírniuk együtt a különféle tervekkel és programokkal felszerelt antiorbánista csoportoknak, de láthatóan nem bírják ki. Kormányprogramban sem volna könnyű megegyezni, de szót sem ejtenek arról, mit kezdenének együtt vagy külön az orbáni rendszerrel, amellyel szavakban szemben állnak. Arról végképp nincs közös, nyilvános álláspontjuk, hogy miként bontanák le a maffiaállamot, s építenének helyette ismét alkotmányos, jogállami demokráciát, mit kezdenének az elfoglalt, eredeti hivatásukból kiforgatott intézményekkel, hová és hogyan zsuppolnák el az Orbán-klán leválthatatlan funkcióba helyezett kádereit. Ez mind nincs. Van viszont hatalmi villongás, vacak rivalizálás, béka-egér belharc.
Talán még van pár percük az ellenzéki erőknek eldönteni, tényleg újra akarják-e játszani a 2014-es bukáshoz vezető folyamatot.
A szerző történész.
