Időközben azonban Janukovics menesztett elnökkel szemben elfogatóparancs van érvényben, Timosenko kiszabadult a börtönből, és Oroszország megint elbukta ukrajnai ambícióit. Az EU politikáját ledorongoló elemzések kapkodóak, igaztalanok voltak. Mindig felvethető, hogy az EU esetenként lehetett volna gyorsabb (nem lehetett volna), lehetett volna radikálisabb (hiba lett volna); e kritikákkal szemben az EU - ahogy lehetőségei engedték - helyes stratégia szerint alakította Ukrajna-politikáját. Ezzel együtt: az ukrajnai események kimenete nem az EU-n múlott.
1.
Okkal látják sokan Ukrajnát geostratégiai küzdelem terepének, ahol az EU küzd meg Putyin Oroszországával. Valóban, az EU-nak fontos és támogatásra méltó célja, hogy a demokrácia, a szabad piacgazdaság, ezáltal a stabilitás zónája az unió jelenlegi keleti határaitól messzebbre terjeszkedjék, nem megfeledkezve a kontinens második legnagyobb országának és mintegy 45 millió állampolgárának piacáról sem. Oroszország eközben az EU alternatíváját, az Eurázsiai Uniót építi - mérsékelt sikerrel. Putyin piacának bezárásával zsarol, és pénzügyi támogatások beígérésével minden tőle telhetőt megtesz, hogy a még szóba jöhető volt szovjet tagokat bekényszerítse az Eurázsiai Unióba. Oroszország, szemben az EU-val és az IMF-fel, nem tesz fel olyan zavarba ejtő kérdéseket, hogy vajon mire és hogyan költik el a milliárdokat. Minek is kérdezné, mindenki tudja.
Oroszországnak a NATO- és EU-tagállam három balti országról már le kellett mondania, Grúzia és Moldova még sikerrel áll ellen, ám Putyinnak a legfontosabb Ukrajna: az Eurázsiai Unió biztos kudarcra van ítélve Ukrajna nélkül. Ráadásul sietni kell: Oroszország ugyan még atomhatalom, katonai befolyása azonban csökken, gazdaságának elmaradt modernizálása és az energiapiac átalakulása következtében erőforrásai zsugorodóban. Ma még ki tudja szorítani az árat, de holnap már nem biztos, hogy képes lesz erre.
Nem szabad sem Putyin erőszakosságát, sem erejét fetisizálni. Kétségtelen, hogy ukrán állami hivataloknál, az erőszakszervezeteknél elhelyezett tanácsadók egész hadát mozgatja, és az sem véletlen, hogy Victoria Nuland, az USA helyettes külügyi államtitkára és az USA kijevi nagykövete közötti "fuck the EU" telefonbeszélgetést az orosz titkosszolgálat szivárogtatta ki, de Putyinnak párszor már beletört a bicskája Ukrajna megszerzésébe. Például Janukovics mögött állt már 2005-ben is, amikor a narancsos forradalom söpörte el terveit, de beállt ő Julia Timosenko mögé is, ám vele sem tudta megvalósítani szépreményű terveit, és ma már egyértelmű, hogy az ukrán nép ismét megbuktatta sokadik kísérletét is arra, hogy Ukrajnát csatlósává tegye.
2.
Az EU a lehetőségeit figyelembe véve tisztességes üzletet ajánlott Ukrajnának. Lehet azt állítani, hogy a társulási megállapodás nem tükrözi a hasonló közép-európai megállapodásainak negatív tapasztalatait, hiszen a társuló országok piacainak a reformokat megelőző kinyitása a hazai gazdaságnak rövid távon komoly károkat tud okozni, s ez megfelelő és ellenőrzött anyagi támogatás nélkül könnyen megfordíthatja az integráció társadalmi támogatottságát. Ugyanakkor, szemben a közép-európai (és balti) országokkal, az EU társulási megállapodása nem tartalmazott ígéretet a tagsági tárgyalások megkezdéséről. Meglehet, így kevéssé tűnhetett vonzónak Janukovics számára, ugyanakkor az EU-nak igaza volt, amikor nem akart egy újabb Törökországot, amellyel elkezdte ugyan a csatlakozási tárgyalásokat, de számos okból máig képtelen volt befejezni. Az ukrán megoldás tehát kevesebbet ajánlott, de reális és őszinte volt.
Csakhogy utólag kiderült: lényegében mindegy, hogy mi szerepelt ebben a társulási szerződésben. A szövegben Janukovics kormánya állapodott meg, s azt mégsem mondhatta, hogy elégtelen a tárgyalásokon kiharcolt eredmény. A szerződés tartalmának viszont nem volt soha jelentősége. A készpénzt kivéve, mert egyedül az érdekelte Janukovicsot, aki az EU-s tárgyalásokat aduként használta a Putyinnal folyó piaci alkudozásaihoz. Janukovics egyszerűen megversenyeztette az EU-t és Oroszországot Ukrajnáért; melyik nyitja tágasabbra pénztárcáját. Vajon lehet-e másként értékelni, mint piaci alkudozásként azt a 2013. decemberi hírt, hogy Ukrajna húszmilliárd euróért mégis aláírná a társulási szerződést? Ha figyelmen kívül hagyhatnánk az elmúlt napok híreit, és ha úgy vélnénk, a készpénzen kívül más szempont nem létezik, akár azt mondhatnánk, jól alkudozott: Putyin többet ígért. Csakhogy az elmúlt napok hírei nem hagyhatók figyelmen kívül. Janukovics megbukott, mert Ukrajna megértette, hogy az elnök számára a pénzen kívül nincs más szempont. A saját pénzén kívül, így pontosabb.
Az EU előtt a dilemma így az volt: ha kifizeti a 20 milliárdot, az nem az ukrán gazdaság modernizációját, reformjait szolgálja, hanem az utolsó szál hrivnyáig a Janukovics család zsebébe kerül. Miközben az EU képes és hajlandó megfinanszírozni elmaradott térségek felzárkózását, de nem kíván pár családot kitömni az európai adófizetők pénzéből. Ugyanezt Putyin simán megteheti.
3.
Miután a békés tüntetések elkezdődtek a Majdanon, az EU számos alkalommal ismételte meg, hogy a csatlakozási szerződés továbbra is az asztalon van, bármikor aláírható. Az EU felelős vezetőinek egész sora járt a téren, szólalt fel a tüntetők mellett, és tárgyalt a kormánnyal is. Abban az időben azt a kritikát lehetett hallani az EU-val kapcsolatban, hogy egyoldalúan a tüntetők oldalára állt, ezzel elveszítette azt a lehetőségét, hogy közvetíteni tudjon a két fél között. A végjáték ezen aggályokra rácáfolt: a francia, a német és a lengyel külügyminiszterből álló EU-s delegáció döntően fontos részeredményt tudott elérni a politikai megállapodás összehozásával.
A tüntetések első fázisa kifejezetten Ukrajna európai elkötelezéséről szólt. Alig érthető, hogy Janukovics miért döntött december elején az EU melletti tüntetéssel szembeni erőszakos fellépés mellett, de tény, hogy az erőszakos fellépésnek két következménye is volt: az ukrán társadalom rokonszenve a Majdan iránt megnőtt, még ha ekkor kezdték is saját céljaikra felhasználni a tüntetést agresszív, radikális neonáci, paramilitáris csoportok. Az EU ez idő tájt a szokásos, demokratikus kereteket számon kérő üzenetek sokaságát küldte. Jóval később merült fel a szankciók gondolata, amikor már orvlövészek gyilkoltak, s a halottak száma a százhoz közelített. Sokan lassúnak és elégtelennek ítélték az EU reakcióit. Magam is kételkedtem, ám utólag úgy látom, hogy ez a hozzáállás volt a célravezető.
Miért? Az EU annak idején a fehérorosz vezetéssel szemben vezetett be utazási és számlabefagyasztási szankciókat, ami arra jó volt, hogy az európai polgárok háborgó lelkiismeretét megnyugtassa, de arra nem, hogy hatást gyakoroljon a minszki vezetésre. A politika egyik legfontosabb szabálya: úgy kell határozottságot és eltökéltséget mutatni, hogy saját magunknak és a másik félnek is mozgásteret kell hagyni, illetve felkínálni. Nagyobb a siker esélye, ha a másik úgy érzi, és úgy tudja elhitetni, hogy a kívánatos döntést saját maga hozza meg. A szankciók gyors bevezetése nyomán az ukrán döntéshozók arra a következtetésre jutottak volna, hogy a nyugati kapuk bezárultak, s már csak kelet felé kereshetik a megoldást. E lassúbb folyamat - amely tudatta a döntéshozókkal, hogy mi mindennel kell számolniuk, ha a politikájukon nem változtatnak - hozzásegítette az ukrán parlament tagjait (számos oligarchát, akik Nyugaton tartják a pénzüket) ahhoz, hogy először beszorítsák a megállapodásba, majd menesszék Janukovicsot. Az EU 28 tagállamból áll, közös külpolitikája nemigen van, ebből is adódik a döntéshozatal lassúsága. Ezúttal azonban a lassúság és a körültekintés, bár a külső szemlélőnek bénaságnak tűnhetett, meghozta a gyümölcsét.
4.
Mint láttuk, Oroszország, illetve az EU és az USA sok mindent megtett azért, hogy befolyást gyakoroljon Ukrajna jövőjére. Ukrajna jövője azonban nem Moszkvában, nem Washingtonban, és nem is Brüsszelben dőlt el, hanem Kijevben.
Janukovics önmagában a társulási szerződés aláírásának megtagadása miatt aligha vesztette volna el a hatalmát. Az okok sokkal mélyebbek és szerteágazóbbak. Ukrajna évtizedek óta az oligarchák fogságában vergődik, a közpénzek családi zsebekbe csatornázása minden elképzelhető mértéken túlmegy. Az igen kiváló gazdasági potenciállal rendelkező ország a gazdasági katasztrófa felé rohan már régóta. A kétségbeesés, a kilátástalanság az egyik oldalon, a mérhetetlen gazdagság és luxus, amelyet az ukránok és a világ is immár láthatott Janukovics dácsájába behatolva; nos, ezek fordították az ukránokat Janukovics elnök ellen. A három EU-s külügyminiszter által összeboronált megállapodás, amelyet Sikorski lengyel külügyminiszter még azzal a hírhedtté vált fenyegetéssel is megtámasztott, hogy "ha nem fogadjátok el, mindannyian meghaltok", percig se élt, mert az ukrán utca felülbírálta, kijelölve egyszersmind az EU befolyásolási képességének a határait is.
Ami Ukrajnában történik, azt az ukrán nép cselekedte, és ehhez megkapta a megfelelő támogatást az EU-tól. Ami ezután jön, az ismét az ukránok története lesz. Minden valószínűség szerint Timosenko megnyeri az előre hozott választásokat, és az egymillió dolláros kérdés immár az, hogy milyen következtetéseket von le saját miniszterelnöki kudarcaiból. Elengedhetetlenül szükséges, hogy ez a szembenézés bekövetkezzék, és Ukrajnát elkezdje kivezetni abból a gödörből, amelybe az ő kormányzása alatt is zuhant az ország. Az EU ehhez minden segítséget meg fog adni, és már hallhatók azok a hangok, melyek szerint a társulási szerződést érdemes átgondolni abból a szempontból, hogy - szemben Közép-Európával - rövid távon se okozzon sokkot az amúgy is rogyadozó ukrán gazdaságnak. A következő ukrán vezetés előtt álló feladat pedig nem kisebb, mint az oligarchák politikai befolyásának leverése, az állami döntések átláthatósága, a fair verseny szabályainak megalkotása. A forradalmak napokig, esetleg hetekig tartanak. A forradalmat kiváltó okok eltakarítása évtizedekig is eltarthat.
