Vágvölgyi B. András: Elektrosokk: 110 volt

publikálva
1996/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Így, a választási kampány célegyenesében szikrázik fel igazán az amerikai társadalmi psziché hipokritizmusának elektromossága. A múlt héten az elnök pártja tartotta meg elnökjelölő konvencióját Chicagóban - nagy idők helyszíne ez; 1968-ban a chicagói Demokrata Konvenció volt a háború- és establishmentellenes mozgalom egyik legjelentékenyebb színtere -, és Clinton párton belüli kihívó nélkül lett elnökjelölt. A New York Timesban Maureen Dowd persze a maga pikírt modorában a Clinton körüli személyi kultuszról beszél, de hát mit tehet arról az elnök, hogy tanácsadói a családi értékeket helyezték kampánya középpontjába, hogy felesége nagy, térhatású beszédet mondott a Konvención, miszerint Bill a családszeretet maga, tizenhat éves Chelsea lánya pedig a jövő ezredbe vetett remény szimbólumaként araszolt a kamerák kereszttüzében a hatvanezres sportcsarnokban.

 

Így, a választási kampány célegyenesében szikrázik fel igazán az amerikai társadalmi psziché hipokritizmusának elektromossága. A múlt héten az elnök pártja tartotta meg elnökjelölő konvencióját Chicagóban - nagy idők helyszíne ez; 1968-ban a chicagói Demokrata Konvenció volt a háború- és establishmentellenes mozgalom egyik legjelentékenyebb színtere -, és Clinton párton belüli kihívó nélkül lett elnökjelölt. A New York Timesban Maureen Dowd persze a maga pikírt modorában a Clinton körüli személyi kultuszról beszél, de hát mit tehet arról az elnök, hogy tanácsadói a családi értékeket helyezték kampánya középpontjába, hogy felesége nagy, térhatású beszédet mondott a Konvención, miszerint Bill a családszeretet maga, tizenhat éves Chelsea lánya pedig a jövő ezredbe vetett remény szimbólumaként araszolt a kamerák kereszttüzében a hatvanezres sportcsarnokban.

Al Gore szívhez szóló beszédet mondott a dohányzás ártalmairól, és szegény nővére esetét hozta rossz például az amerikai fiatalság elé. Közben a Phillip Morris Co. emberei megvadulva próbáltak lobbizni a beszédek felpuhításáért. A beszédek nem puhultak, ha Bob Dole kampánya középpontjába állította a narkotikumok, közöttük a nikotin elleni harcot, akkor a lazulósabbnak ismert demokratáknak is meg kell adniuk rá a maguk csattanós válaszát. Meg is adták: Bob Dole, a maga 73 évével a múlt küldötte, míg a napokban ötvenéves Clinton a jövőt képviseli. Lehetőség. Felelősség. Közösség. Ilyen és hasonló lózungok olvashatók a Demokrata Konvenció homepage-én, meg az, hogy az amerikai utcák biztonságosabbak, mint korábban, hogy 1992 óta 10 millió új munkahely termett Amerikában, hogy 14 évig csak Japán hátát nézték, mint a világ legnagyobb gépkocsigyártójáét, de tavaly fordult a trend, és már megint két éve az USA-ban készül a legtöbb autó. (Magam Detroitban, az Autófellegvárban láttam gigantposztert egy nem túl biztonságos utcában, hogyaszondja: Buy American, or apply for Japanese welfare! Vásárolj amerikai (árut), vagy kérvényezz japán segélyt!) "Emlékszünk, hogy a kormányzati fejlesztések a felelősek a számítógépért, a szuperszonikus repülőgépért és az Internetért - soha befektetés nem térült meg jobban, munkahelyekben, lehetőségben, növekedésben" - írja a demokrata program bevezetője.

Clinton nagy dolgokat ért el, például négy éve folyamatosan csökken a deficit - a külpolitikai teljesítményt most hagyjuk, az úgysem nagyon befolyásolja az amerikai választókat -, és ebben a mostani felhozatalban nehéz volna komoly érveket sorolni, hogy miért volna jobb Amerikának Bob Dole, mint Clinton. Ezért szomorú, hogy a politikában - nemcsak az amerikaiban, világméretűen - elő kell hozakodni olyan álszent-népnevelőin pimf ügyekkel, mint ez a dohányzásdolog (egyszer próbáltak már betiltani valamit Amerikában, aztán csak gengszterizmus lett a vége), és könnyes szemmel családvédő programokról nyökögni. Mert az élet nem ilyen. Most például úgy adott csattanós választ a politikai hipokritizmusra, hogy Clinton konvenciói beszéde napján jelenlegi fő kampánystratégája, a 48 éves hivatásos politikai tanácsadó Dick Morris lemondásra kényszerült, mert augusztus 22-én betekintést engedett egy prostituáltnak a majd egy héttel később Chicagóban elmondandó Al Gore- és Hillary Clinton-beszédekbe. És hiába járt össze Dick Morris azzal a Sherry Rowlands nevű kurvával a Fehér Ház tőszomszédságában lévő washingtoni Jefferson Hotelben már évek óta, azt a hölgy belátta, hogy jó dolog egy ilyen óránként $200-at fizető fix pali, mint a Morris, de azért ilyenkor egy ilyen dolgon nagyot lehet kaszálni, nyilván kaszált is, hiszen a Murdoch-tulajdonú konzervatív bulvárlap, a New York Post címlapon hozta a sztorit. Kampányidők, nagy idők, legutóbb négy éve is. Most kell egy Hunter Thompson, aki jól megírja az egészet.

Para-Kovács Imre

 

Én-teriőr

Eljött Ím, és egész éjjel beszélt nekem. Kordában tartotta vízilovait, összpontosított, és életben próbált maradni mindenekfelett. Azóta gyűjtöm hajszálait.

Pedig semmi előjele sem volt, semmi joggal elvárható égi jel vagy harsonák, szakrális biszbaszok, csak kiborult, mint egy műbőr diplomatatáska a hetes buszon, és nem lehetett kikerülni, átlépni, nem észrevenni, hanem rendesen le kellett guggolni, és összeszedegetni, mielőtt a megállóba érünk. Hiába nyugtatgattam magam, hogy én már nem vagyok emlős, hellyel-közzel feladtam ezt az egész reprodukciós baromságot, utódaim számával elégedett vagyok, libidóm egyébként is akár egy megtorpedózott Zeppelin, hiába próbálok elhajolni előle: itt van, éjjel kettőkor ébreszt és reggel nyolckor altat, állandó elvonásban fetrengek, álomtalan készenlétben, hiánytüneteim vannak, vigyorgok és savat hányok ezen a végeláthatatlan Bálint-napon.

Az ablak előtt két fenyőfa küzd a gravitációval, a széllel és a hülye képkivágással, kinek emblematikusan feltartott középső ujj, kinek barátságos polgárőr egy augusztus végi viharban, amikor egyenletesen és kíméletesen dobol a zápor a palánkon, és a kerti magaslesről orkánkabátos rokon vadássza a járókelőket egy hangtompítós páncélököllel. Hazaérkeztem, magyarázom Ímnek: Ím, hát megleltem hazámat, és ő bölcsen bólogat, cigarettát sodor, és arra biztat, legyek természetes és határozott, mint a spanyol kempinget elsodró iszap. Egy kicsit be vagyunk állva, hegesztőmérnökökkel civódunk, miközben a Márkus Étterem különtermében üldögélünk a kitömött Márkus László mellett. Éppen szaval. Úgy folyik ki a valóság ujjaink közül, mint egy nagyon régi, nyékládházi nyaralás emléke, nézem, ahogy a szomszéd asztalnál pezsgőző, mintegy kétméteres szőke lány hibátlan vádliján kisiklik a fény; ahogy lázas húsában a hideg vas elhelyezkedik.

Hamarosan itt a pillanat, amikor eljön az önmegtartóztatás ideje, a lemondás, a megbocsátás, a felismerés és a szemlélődés ideje, egy teljesebb, ingerszegényebb kor, ismeretlen freskókkal, hideg teával, párás hajnalokkal. A beláthatatlan veszteség bajnoka vagyok, páncélom csillogó ürügy, sisakomban a Harp madár tolla, leszokom mindenről holnap: dohányzás, alkohol, drogok, lélegzet.

Turcsányi Sándor

 

Láthatás

Eljött a várva várt csütörtök. Kíváncsi tatabányaiak ezrei lepték el a Martos Flóra Színpad felé vezető tágas körutat.

- Hiába, a gyújtó hatású plakátok megtették a magukét - hörögte Martos Flórián színidirektor, miközben elsodrá őt a fölajzott tömeg.

Rottenbiller mást gondolt. Õ a húzónevek mágneses hatásának tudta be a bányaipari népvándorlást. Fél szemét befogta, úgy bámulta a színlapot. A megerőltető figyelem különös bájt kölcsönzött e nagy embernek. Rendezte: Rottenbiller Öcsi - olvasta félhangosan, századszor is. Merengéséből Kovácsné Margitka, az érctorkú ügyelő géphangja szakította ki. - Rottenbiller művész úr, színpadra! Jelenés!

Szinte észre sem vettük, és elkezdődött az előadás. A Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj a Hetvenhét magyar népmeséből.

A színpadon fehér galamb, idős parasztember emelkedik, de sajnos, nem a szegénysorból. A kódis földmívelő szerepében Rottenbiller úszósapkát öltve jelezte, hogy még a haja is kihullott a sok gondtól, pedig ő sportos életmódot folytat, mindenki láthatja, megy még az ötven hossz minden reggel, a pajta mögött. Összehívta fiait, valamit tenni kell a legatyásodás ellen.

Színpadra lépett a három dalia. Nyakigláb: Petőfi Gergely, Csupaháj: Bornemissza Sándor, Málészáj: Dobó Béla.

Petőfi Gergely elindult szerencsét próbálni. Elhelyezkedett egy egyszerű embernél, egy esztendőre, esztergályosként. Ledolgozta idejét, és jutalmul kapott egy asztalkát. De az olyan volt, hogy tévé nőtt ki belőle. Magától kapcsol - mondta az emberke, akit szintén Rottenbiller játszott, homlokára szerelt tésztaszűrővel. - Csak mondd neki, fiam, hogy kapcsolj, kapcsolj, tévécském, és kapcsol. Ha nem kapcsolna, itt ez az ügyes kis szerkezet, ez majd segít - nyújtott át egy távkapcsolót. Petőfi nagyon megörült, elment egy fogadóba, és vacsorát rendelt. A többi vendég a kollektív tévén nézte a Híradót, ő meg a sajátján a mesét, amin elaludt. A kocsmáros - kit Rottenbiller alakított orrára erősített esőerdővel - feltejgumizott egy sámlira egy Szokol rádiót, és titkon kicserélte a Kapcsolj, kapcsolj, tévécskémmel. Nyakig-Petőfi hazament, és mutatja, mit kapott. Körbeállják, úgy kiáltják: Kapcsolj, kapcsolj, tévécském! Majd fenézik kapcsolni, pont a Szokol rádió. Nem is kapcsolt. Gergelylábat a kellemes együttlét jegyében idős atyja és testvérei elverték, mint szódás a lovát, majd a függöny lement, és véget ért az első felvonás.

Kovács Kristóf

 

7, hó

Ajvazovszkij: XIX. századi orosz festő, az illuzionista iskola képviselője, életképeiről és csendéleteiről ismert. Utóbbiak közül a legismertebb a Brindza rozsdás óntálon, kalucsnival című, amely a moszkvai Tretyakov-galéria kazánházában lóg, a művész kívánságára a vászonnal a fal felé.

Igazán maradandót zsánerképeivel alkotott, bár ezek mind elvesztek a művész hazáját feldúló háborúk és egyebek során. A műfajba sorolható képek közül is kiemelkedik az A vízigótok megállnak a Moszkva folyó partjánál, hogy megszemléljék az amőbákat című. Ezen vízigótok - a fejükön viselt, hullámbádog harci sisak különbözteti meg őket a körülöttük szájtátva sereglő bennszülöttektől - láthatók, amint gyanakvó, bizonyos fokig elutasító tekintettel méregetnek egy rekettyést, amelyben mosdószivacsra emlékeztető dolgok mozognak. A műtörténészek leírása szerint a mozgás miatt nehezen, sőt, alig ismerhetők fel, de ha hosszan nézi őket az ember, ráébred, hogy csak amőbák lehetnek, még hosszabb bámulás után pedig arra, hogy minden csak amőba lehet, maximum bennszülött. Vízigót nem, ahhoz születni kell.

Másik zsánerképét, a Mártírok reggeli tornája címűt egy Nyizsnyij Novgorod melletti kolostorban állították közszemlére. Ezt nem a történelem pusztította el; a kolostor rendfőnöke vakarta le a vászonról, mert blaszfémnak találta a festményt, amelyen Szent Alajos, Olajbanfőtt Szent János és Szent Sebestyén látható, továbbá egy Marfa nevű helyi szent, akit az akkor még pogány kozákok oly módon végeztek ki - hite miatt -, hogy forró pirogokat dugtak a fülébe. A kolostorfőnök igumen atyát a feljegyzések szerint az zaklatta fel, hogy - szemben a legendával - a képen a vértanúnőt nem a kozákok zaklatják, hanem vértanútársai, különösen Alajos, aki - mialatt őt magát is éppen kínozzák - félreérthetetlen pillantással méregeti a hitvalló idomait, aki hiába igyekszik szemérmesen elfordítani a fejét, az már nincs neki.

A kolostor krónikái szerint a kép kifüggesztésének másnapján a novíciusok között különös szokások kaptak lábra: néhányan éjszaka belopóztak a szentélybe, kiloptak egy ereklyét, porrá törték, gyertyalángnál áttüzesítették és az orrukon át felszippantották. Másnap vitustáncra és lépfenére utaló tünetek hatalmasodtak el rajtuk, megfricskázták az arra járó zarándokok fülét, és számos egyéb módon zaklatták őket, különösen az özvegyeket és árvákat. Ekkor lépett közbe az igumen, és lekaparta a festményt, de később - állítólag - a maga cellájában megpróbálta a kicsempészett vakarékból helyreállítani, majd, amikor elkészült, behívta szerzetestársait a cellába, hogy szemléljék meg a művet. Ha elismerésre számított, csalódnia kellett, mint mindenkinek, aki ilyesmire ácsingózik: a rendtársak véleménye szerint a kép egy öreg nénét ábrázolt, aki őzikét igyekszik hárfázni tanítani, az őzikének azonban máson jár az esze.

Az igumen a kudarc hatására kilépett a rendből, és elment Dél-Amerikába méhésznek. Védencei később halálra csipdesték, a kolostornak pedig a proletárforradalom vetett véget. A. neve mindazonáltal fennmaradt: Csehov is említi - Manó című darabjában -, és bár a proletárforradalom után agyonhallgatták, manapság egyre több dolgot neveznek el róla, fésűsfonókat, újonnan felfedezett rovarfajtákat, sőt, egy kisbolygót is, bár erről kiderült, hogy egy utasszállító repülőgép helyzetfényeivel tévesztették össze, ráadásul a gép a felfedezést követő percekben lezuhant.

 

publikálva
1996/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk