Dobrovits Mihály: Lennék szarmata

publikálva
1996/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző turkológus, egyetemi oktató.

A szerző turkológus, egyetemi oktató.Wort hant ouch gröze kraft; man möhte wunder tuon mit worten.

(A szónak nagy az ereje, az ember varázsolhat vele.)

Eckhardt mester

Nem szeretném, ha az írásom címe félreérthetőnek bizonyulna. Nem arra utalok, amit a budapesti szleng a berúgott, tökrészeg, tajtsiker emberre mond. A szarmaták alatt valóban azt a nomád népet értem, amelyik az időszámításunk szerinti III. században telepedett meg a Nagyalföldön.

A szarmataságot pedig egy zűrös éjjelen találtam ki magamnak, a tűzijátékon már túl, az alapszerződésen még innen. De nem az éjszaka fáradtsága beszélt belőlem. A millecentenárium túlerőltetett történelmi párhuzamai idegesítettek. (Ez persze nem ment fel az alól a vád alól, hogy én is könnyedén találok ilyeneket.) Árpád és Koppány, valamint az új magyar sorsforduló csapból való folyása. A túlzásba vitt történelmi szimbolika azért is veszélyes, mert könnyedén eltakarja szemünk elől a jelent. Szavak és nem a tények igazságait keressük majd. A szavaknak pedig, így a mottóban idézett Eckhardt mester, nagy az erejük, akár varázsolni is lehet velük. Olyan világot teremtenek, amely Tükörországéhoz hasonló.

Állításaim hiába képeznek koherens és logikailag megcáfolhatatlan egészet, ha nincs közük valami valóságoshoz, vagy tévesen értelmezik azt.

A magyar kultúra egyik jellegzetesen gyermeteg vonása, hogy a történelemből minduntalan direkt tanulságokat akarunk levonni. Még pontosabban, saját jelenünk vélt igazságait a történelembe akarjuk belelátni. Illyés Gyula ideológiát is csinált abból, hogy amíg más nemzeteknél a történelem a tudósok műve, nálunk az írók írják. Magyarán, történelmünk nem rekonstruálandó folyamat, hanem jelenünk előképe.

Ez az irodalmi megközelítés azért hibás, mert a múlt kutatása éppen úgy a valóság empirikus feltérképezése, mint a természettudományoké, azzal a különbséggel, hogy ez a valóság előidejű. A róla folytatott szelektív beszéd azonban éppen olyan téves lehet, mintha Baudelaire albatroszán akarnánk ornitológiát tanítani. Ráadásul a múlt, amely önmagára csak fennmaradt darabjai útján enged következtetni, minden rekonstruálódása folyamán át is értelmeződik. Újabb és újabb képei teremtődnek meg. Az e képekről való ismételten szelektív beszéd már nem a valóság teljes feltérképezhetőségéről való lemondás, hiszen erről a történettudomány már réges-régen letett, hanem valami többedszeres metaszimbolika létrehozása.

Jelen esetben ez a metaszimbolika arról szólt, hogy a millecentenárium tanulsága számunkra: az európai integrációs folyamatokhoz való csatlakozás a magyar nemzet fennmaradásának alapfeltétele. Azaz a magyarság ma azért létezik, mert honfoglalása után csatlakozott a korabeli Európához. Nekünk - a kései utódoknak - pedig ezt a példát kell, bármi áron, követnünk.

Ha a jelkép belső logikáját nézem, ezen nem sok kivetnivalót találhatok. Ha azonban e szimbólumot elemeire bontom, nem találok olyan pontot, amely a valóság leképezése lenne.

Először is azért, mert a történelem nem kávéautomata. A múlt egyetlen darabját sem azonosíthatom a jelennel közvetlenül. Azaz abból, ahogy a honfoglalás után száz évvel kialakult a középkori magyar állam, nem következik az, hogy a mai Magyarország ugyanolyan formában lesz része a mai európai integrációs folyamatoknak.

E momentum további taglalása helyett érdemes azzal a másik kijelentéssel foglalkoznunk, hogy a magyarság megmaradásának mi az "egyetlen" útja. A mai millecentenáriumi megemlékezés ugyanis vitathatatlan élességgel tér vissza ahhoz a történelemszemlélethez, amely a magyarság történelmét két korszakra osztja. A Szent István alapította keresztény államéra és az ezt előkészítő "ősmagyar" korszakra. Szent István tette tehát azt, hogy a magyarság helyet talált magának Európában, avagy a keresztény üdvtörténetben. Az Európa perifériáján feltűnt többi nomád nép bukásának oka pedig az, hogy nem kért ebből az üdvösségből.

Ha azonban a magyar történelmet nem az üdvtörténet, hanem az akkulturáció szempontjából nézzük, akkor távolról sem igaz ez a kép. Szent István állama nem fordulat, hanem egy folyamat része, amelynek elemeivel Magyarországtól keletre is találkozhatunk. A buddhizmus államvallássá nyilvánítása Tibetben (791) vagy pedig a volgai bolgárok iszlamizációja (941) csak két kiragadott analógia. Ráadásul alapítója halála után nyolc évvel István állama össze is omlott a pogánylázadásokban. Lényegében az általa elűzött Vazul-fiak alapítják újra. Azaz, ha a szimbólum logikáját követem, akkor ott kell lássam Orseolo Pétert is, aki úgy gondolta Magyarországot a Respublica Christiana tagjává változtatni, hogy császári hűbérré tette.

Nem érdemes ezt a szimbolikát tovább feszegetnünk. Magyarország csatlakozása ahhoz a hatalmi tömbhöz, amit ma Európai Unió néven emlegetnek, nem attól függ, hogy a Kárpát-medencében vérrel és vassal "rendet" csinál-e egy karizmatikus egyéniség és az őt követő kíséret. A mai Magyarország ráadásul nem egy nyomorba és anarchiába dőlt Európa keleti peremén helyezkedik el, hanem egy egyre inkább magába forduló, zárt piaci közösségén, amely most készül az integrálódást befejezni.

Franz Altheim, a jeles klasszika-filológus élete utolsó évtizedeit a római civilizáció és a barbárok kapcsolatainak szentelte. Írt egy igen jó könyvet az európai hunokról, és írt, vagy inkább szerkesztett, egy igen rossz ötkötetes antológiát a hunok történelméről Ázsiától Európáig. Számomra legkedvesebb esszéje mégis az, amelyik az ókori nagyhatalmak és a barbárok közötti fejlődési kapcsolatokat taglalja. Kimutatta, hogy az ókorban már ismert volt az a módszer, hogy a nagy gazdasági és civilizációs közösségek, mint amilyen Róma is volt, kétféle úton védték magukat a kívül rekedtek támadásaitól. A hatalmas erődrendszerek mellett bőven csorgott a segélyek és az eszmék áradata is. Azaz, az alkalmazkodókész perifériák részesülhettek az Impérium vallási és anyagi segítségéből. Feltéve, hogy elismerték annak fölényét. A limesen belülre azonban nem kerülhettek.

A Kárpát-medencében élt nomád népek közül először épp a szarmaták voltak, akikkel szemben ezt a taktikát sikerrel alkalmazták. Ha kellett, ők szívesen fogadták a rómaiak előretolt helyőrségét Hatvan környéki szállásaikon (romjai ma is állnak), s néhányszor megpróbálták azt is kierőszakolni, hogy az Impérium tegye őket provinciává. Õk jelentették az ütközőzónát a Dáciába vonult gepidák és az Impérium között.

Ezt az analógiát nem azért írom le, hogy azonnal áthalljam a markomann-szarmata vagy a szarmata-gepida alapszerződésekkel való példálódzást. Jelcin Oroszországát sem tartom Balambér hunjai örökösének. Azt sem állítom, hogy Róma ma is állna, ha a szarmaták provinciává válhattak volna. Róma azért bukott el, mert belülről omlott össze, s a népvándorlás hullámai maguk alá temették a szarmatákat is. (Maradékaik Afrikában kötöttek ki a vandálokkal.)

Egyszerűen tudomásul kell azonban venni, hogy a történelem nem hajlandó magát megismételni. Azaz Magyarország és az európai integrációs folyamatok viszonyát nem képzelhetjük el történelmi analógiák alapján. Sem úgy, hogy a Szent István-i fordulat megismételhető, sem úgy, hogy Magyarország mint periféria adhatja el magát. Manapság ilyet senki sem vesz. Törökország, amely a nyugati integráció leglelkesebb perifériáinak egyike volt, most kénytelen lenyelni ezt a békát.

A millecentenáriumi ünneplések kapcsán felmerült történelmi analógia legborzasztóbb eleme azonban mégsem ez, hanem az, hogy hamis optimizmusba ringat.

Úgy festi le a dolgot, mintha Magyarországnak immár ezer éve kész receptje lenne arra, hogy kell az európai térbe integrálódnunk. Azt festi fel, hogy a jelenlegi politika biztos. Vannak országok tétre, vannak helyre és vannak befutóra. Azaz, ha a megfelelő árat dobjuk be a történelem nagy kávéautomatájába, akkor biztosan itt az eredmény. Olyan, amilyennek mi akarjuk látni. Belépünk a NATO-ba, majd pedig jön az EU. Mi biztosan igen, de Szlovákia és Románia nem. A jövő azonban szinte bizonyos, hogy más lesz. Nemcsak azért, mert még senki se látta, hanem azért is, mert már a jelen is kétséges. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy örök bérelt helyünk van az örök nyugati periférián. Ami napjainkban a harmadiknak nevezett világban zajlik, meglehetősen kétségessé teszi, hogy a jelenlegi gazdasági világrend néhány évtizeden át még tartható lesz-e egyáltalán. Az idáig periferikusnak nevezett országok körében éppen olyan nagy átalakulások zajlanak, mint a fejlettekben. Új gazdasági és vallási tömbök körvonalazódnak, amelyek eleve kétségessé teszik, hogy - Afrikától eltekintve - tartósan fennmarad-e a centrumok és a perifériák hagyományos viszonya. Azaz valószínűleg az is kérdés, hogy a jelenlegi formájában megálmodott európai politikai rendszer hogyan fog tíz év múlva kinézni. (Tíz évvel ezelőtt sem tudtuk volna elképzelni a mait.) Ázsiában jósolni pedig még ennyire sem lehet.

Azaz teljesen felesleges magunkat szarmatának képzelnünk. Lennénk szarmaták, de sehol egy árva gepida, sehol egy árva római. Lennénk Istvánok, de se Ottók, se Koppányok nincsenek már.

A millecentenárium legszomorúbb tanulsága éppen az, hogy a magyar politikai elit képtelen mindezt megérteni: mint a nyomtató ló, folyamatosan körbejár a maga alkotta történelmi hagyományban. Pedig Magyarországot nem kell újjáalapítani. Megvan, létezik. Akárcsak a nemzet maga. És a magyar politikai elit nem a megváltására, hanem a működtetésére kapott felhatalmazást.

publikálva
1996/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk