„Valami hiúságot, konokságot vélek felfedezni” - Orbán EU-stratégiájának alapvonalairól

  • Hegedűs Dániel
  • 2015. december 30.

Publicisztika

Az Európai Unió alapkérdéseinek újragondolását és alapszerződéseinek esetleges módosítását érintő orbáni felvetések egy új magyar uniós stratégia meghirdetését sejtetik. Erről azonban nincsen szó.

Orbán Viktornak a Kossuth rádió 180 perc című műsorában adott november 20-i interjúja kisebb földrengést okozott a magyar politikai térben. Az Európai Unió alapkérdéseinek újragondolását és alapszerződéseinek esetleges módosítását érintő felvetései miatt az interjú könnyen kelthette hallgatóiban azt a benyomást, hogy az új magyar uniós stratégia meghirdetésének lehetnek fültanúi. Erről azonban nincsen szó.

A helyzet elemzésekor érdemes összefüggéseiben vizsgálni a miniszterelnök kijelentéseit, továbbá a magyar kül- és Európa-politika elmúlt évek során kialakult alapjellemzőit. Az első csapda, amibe magyarországi elemzők, ellenzéki politikusok és gondolkodók is rendszeresen belesétálnak, az Orbán Viktor, a Fidesz, illetve a magyar kormány belpolitikai és belső hatalmi pozícióinak kivetítése a külpolitikai térre. Ez könnyen megbocsátható pszichológiai mechanizmus, lévén, hogy Orbán hatalmi pozíciói Magyarországon szinte korlátlanok; így a száját elhagyó bármilyen képtelenséget – például a halálbüntetés visszaállítása vagy a kötelező focioktatás bevezetése – komolyan kell venni. Csak azért, mert ő mondta. Orbán a megkerülhetetlen, első számú viszonyítási pont a magyar politikai térben, akit nem követ a második és a harmadik helyen senki. Mindezek után nyilván nehéz elgondolni és megérteni, hogy ez a jelenség a magyar politikai téren kívül nem létezik, és töredéknyi mértékben sem érvényesül. Még akkor sem, ha a fideszes propagandagépezet állandó üzenete szerint Orbán Európa realista vizionáriusa, akit ugyan sokan „konok ideológiai elfajzástól” vezérelve elutasítanak, ám akit mégis egyre többen értenek meg és követnek.

Európában a helyzet

A realitások azonban gyökeresen különböznek az uralkodó magyar felfogástól. Bár valóban egyre többen tekintik követésre méltó, realista politikusnak Orbánt, e követők szinte kivétel nélkül a radikális szélsőjobboldali pártok és mozgalmak soraiból kerülnek ki ­Európában. Októberben még a magyar és a bajor kormány, Orbán Viktor és a keresztényszocialista CSU-elnök Horst Seehofer közötti stratégiai érdekazonosság és -szövetség hírétől volt hangos a sajtó – ám a párizsi terrortámadások hatására ez is szertefoszlott. A merényletek után See­hofer sietett a nyilvánosság előtt leszögezni, hogy a menekültválság és a terror jelentette kihívás nem összemosható, és erre intette a pártján belüli „radikális elhajlókat”, például Markus Söder bajor pénzügyminisztert is. Vagyis Párizs a magyar kormány politikájának nem az elfogadottságát, hanem az elszigeteltségét növelte. A terrorizmus és a menekültválság kö­zötti kapcsolat, nyilván nem véletlenül, sehol sem olyan magától értetődő, mint Magyarországon. Orbánra senki nem tekint váteszként Európában; bizonyos kérdésekben együtt kell működni vele (hiszen egy uniós tagállam miniszterelnöke), ám a társaságát keresni szükségtelen. Ezt a nyugat-európai országok viszonylatában fényesen igazolja a magas szintű bilaterális látogatások számának látványos apadása 2010 óta.

Keserű konoksággal

Keserű konoksággal

Fotó: Geert Vanden Wijngaert / MTI/AP

Lehet azzal érvelni, hogy a populista szélsőjobboldali pártok erősödése miatt az elszigeteltség csak időleges, hiszen ha a jelenlegi trend folytatódik, ezek a pártok néhány éven belül a jelenleginél jelentősebb politikai befolyással rendelkeznek majd számos tagállamban. Vagyis Orbán csak az idők szavát érzi, és jó időben jó lóra tesz. Az igazság azonban az, hogy ezzel az orientációval a Fidesz rövid távon is sokat kockáztat, hosszú távon pedig – Magyarországgal együtt – sokat veszíthet. Retorikailag hiába határolódik el Orbán finoman a jobboldali szélsőségektől, mint ezt az idézett interjúban is tette („az igazmondást sohasem szabad átengedni a radikálisoknak”), ha a Fidesz a nyár eleje óta a kommunikációjában és meghatározó politikai tartalmakban is öles léptekkel halad a politikai spektrumon a jobboldali radikalizmus irányába. Lehet a „Jobbik-veszély” megállítására hivatkozni, ám minden nemzetközi elemzőben megfogalmazódik a kérdés, hogy mire jó ez, ha a Jobbik és a Fidesz közötti kommunikációs és szakpolitikai távolság meghatározó ügyekben minimálisra csökkent. Másrészt állíthat bármit a magyar kormány, ha Nyugat-Európában szélsőjobboldali mozgalmak és pártok Orbán-transzparensekkel masíroznak – mint teszi ezt rendszeresen a német Pegida. Ezek a mozgalmak és pártok ugyanis azon mérsékelt jobboldali-konzervatív politikai erők legfőbb kihívói, akik az Európai Néppárt (EPP) kötelékében a Fidesz hivatalos politikai szövetségesei, és akik számtalan alkalommal tartották a hátukat és védték Orbánt az európai politikában. Orbán most mégis az ő politikai ellenfeleiknek lett a hőse, és mint ilyen, 2010 óta először kezd igazán kényelmetlenné válni nyugat-európai testvérpártjai számára. És kissé veszélyessé is – hiszen 2010 óta először Orbán nem homályos európai értékekkel, hanem az ő saját belpolitikai pozíciójuk ellen intézett kihívással hozható összefüggésbe. Márpedig ha Orbán elveszíti az EPP mérték­adó köreinek támogatását, könnyen találhatja magát kiszolgáltatott helyzetben az unió intézményeiben is.

A bajkeverő

Orbán a belpolitikában sikeres stratéga és manipulátor. Ezzel szemben a külpolitikában kifejezetten nem innovatív taktikus, csak a pillanat túlélésére játszik. Kormányának szinte minden külpolitikai lépése egy és ugyanazt a célt szolgálja: a belső hatalmi pozíció megszilárdítását és a belpolitikai diskurzus alátámasztását, akár Magyarország objektíven értelmezett nemzeti érdekeivel szemben is. Orbán 2010 óta az európai integráció rossz szándékú potyautasa: élvezi az előnyeit, de kritizálja és támadja az alapjait. Most pedig semmi másra nem törekszik, mint arra, hogy az európai uniós politikát a magyar belpolitika logikája szerint értelmezhesse és mutathassa be a hazai közönségnek. És nyilván ennek megfelelő módon törekszik az európai politikai napirend befolyásolására is.

Pénteki interjúja annak a fő tanúbizonysága, hogy a Fidesz ugyanazzal a stratégiával akar befolyást gyakorolni az európai politikai színtérre, amivel 2015 során a magyar politikát újra sikeresen az ellenőrzése alá tudta vonni. Ennek fő elemei a rendkívüli helyzet, kvázi hadiállapot kialakításának diszkurzív és politikai stratégiája, továbbá a menekültválságnak, a bevándorlásnak és a terrorizmusnak az összemosása, akár a tényekkel szemben is. A valóság ugyanis az, hogy a párizsi merénylet elkövetői egy kivételével francia és belga, azaz uniós állampolgárok voltak, akik nem hozhatók semmilyen összefüggésbe a menekültválsággal. A stratégia fent említett elemeit egé­szíti ki az a szemforgató érvelés, ami az európai uniós válasz elégtelenségét helyezi az előtérbe – miközben a magyar kormány minden rendelkezésére álló eszközzel azért küzdött az elmúlt évben, hogy ne születhessen meg a minimális mértékben is épkézláb európai válasz a menekültválság kihívására. Orbán most Robert Fico szlovák miniszterelnökkel kéz a kézben még arra is hajlandó, hogy a 120 ezres kvóta elfogadásáról szóló, eljárási és tartalmi szempontból teljesen jogszerű tanácsi döntést megtámadja az Európai Bíróság előtt. Kétségbeesett időhúzó lépés, melynek egyetlen célja az itthoni politikai diskurzus kiszolgálása. Pontosan ugyanezen okokból nevezi a kisebbségben maradt Orbán – a többségi demokrácia nagy híve – a 24:4 arányú döntés többségi oldalának képviselőit „konoknak”, akiknek az álláspontja ismét csak „ideológiai elfajzás által” magyarázható.

Az orbáni Európa-politika másik fontos vonása, hogy nem kell konzisztens viszonyban állnia az objektív tényekkel, amennyiben konzisztens viszonyban áll a Fidesz által felépített magyar belpolitikai diskurzussal. Például a francia kormány kérésére november 20-ra összehívott rendkívüli belügyi tanácsi ülésen nem volt szó a schengeni egyezmény módosításáról (ahogyan semmilyen más hivatalos formában sem), és a „mini Schengen”-re vonatkozó holland javaslatról sem. Ezek az elemek azért szerepeltek hangsúlyosan az Orbán-interjúban (az uniós alapszerződések esetleges módosításával együtt), mert tökéletesen illenek az Európai Unió intézményes és politikai válságáról szóló fideszes retorikába. Az Európai Bizottság egyértelműen cáfolta, hogy érdemben fontolóra vett volna bármilyen „mini Schengen”-előterjesztést. Azt a kérdést pedig senki nem tette fel, hogy mennyiben szolgálná a Benelux államok biztonságát azzal a Németországgal és Ausztriával közös övezet, ahova most a legnagyobb számban lépnek be gyengén ellenőrzött és hiányosan regisztrált harmadik világbeli menedékkérők.

A „kétsebességes Európa” lehetőségének Jean-Claude Juncker általi meglebegtetése sem annak megvalósítását, hanem annak elkerülését célozza. Nyomásgyakorlás a destruktív kelet-közép-európai tagállamokra, hogy vegyék komolyan az uniós tagságból fakadó kötelezettségeiket, hiszen ellenkező esetben az európai integráció olyan fragmentációjával számolhatnak, amit eddig mindig elkerülni igyekeztek. Jelenleg senki nem járna jól Európában a kétsebességes integrációval. A mag-Európa pusztán azt szeretné elérni, hogy legyen közös jogi és politikai kerete a menekültválság kezelésének: azt, hogy minden uniós tagállam fogadja el a kvótát és biztosítva legyen a külső schengeni határok szigorú ellenőrzése. Hiszen az integráció bármilyen további tényleges fragmentálódásával a belső határok ellenőrizetlen nyomás alá kerülhetnének – vagyis pont kitenné a magországokat annak a kihívásnak, amit elkerülni igyekeznek.

Kétlépésnyire sem

Orbán jól látja, hiszen meg is fogalmazza az interjúban, hogy a jelenlegi status quo bármilyen újragondolása nem feltétlenül válna Magyarország előnyére. Ennek ellenére minden tőle telhetőt megtesz, hogy e status quót aláássa, bármilyen káros ez hosszú távon Magyarországnak. Ugyanez a helyzet a szélsőséges nyugat-európai pártokhoz fűződő viszonynál is: bármennyire is éltetik most a menekültekkel szembeni fellépését, ha a nettó befizető országokban kormányra jutnának, az elsők között nyirbálnák meg vagy szüntetnék meg azokat a kelet-közép-európai tagállamokat támogató ­európai pénzügyi transzfereket, amelyek Magyarország számára az egyetlen fejlesztési forrást, a Fidesz-kormány számára pedig a gazdasági felszínen maradást és a túlélést jelentik.

Orbán nem véletlenül focizik sakk helyett: nem erőssége kétlépésnyit előre gondolkodni. Magyarország és az azt uraló félautokratikus rezsim képviselői számára egyként alapvető érdek a szolidáris, jól működő Európai Unió. Az EU már bizonyította, hogy bizonyos korlátok betartása esetén nem jelent veszélyt a fennálló magyar politikai rendszerre, ám annak gazdasági túléléséhez elengedhetetlen. Ennek ellenére Orbán skrupulusok nélkül gyengíti az integrációt pusztán azért, hogy fenntartsa azt a realitásokat nélkülöző, abszurd politikai beszédét, aminek köszönhetően itthon 2015 májusától meg tudta állítani a Fidesz politikai lejtmenetét. Hogy foglya-e ennek az érvelésnek, vagy maga is elhiszi, közömbös. Az azonban biztos, hogy Orbán hadilábon áll a történelemmel. Az európai integráció meggyengülése nem erős nemzetállamokat, hanem geopolitikai vákuumot hagyna maga után a kelet-közép-európai térségben – amit a történelmi tapasztalatok alapján jobb lenne elkerülni. Orbán bármilyen sikeresen alakította is Magyarországot a saját képére, nem vátesz, hanem puszta bajkeverő az euró­­­­pai politikai színtéren. Nem fajsúlyos játékos, akinek a szavára adnak a klubban, hanem pária, akinek a magatartását bizonyos keserű „hiúság és konokság” vezényli. Aki csal és mindent – jelen esetben szó szerint mindent – kockáztat azért, hogy egy- vagy kétkörnyit még játékban maradhasson.

A szerző politológus, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője.

Neked ajánljuk