Franciaország központi részén, Île-de-France-ban sok, magát muszlimnak valló ember él, az itt élők több mint tíz százalékát tehetik ki. Aki minden muszlimban, arabban fenyegetést lát, az egyre több veszélyes emberrel találkozhat, s nem látja európainak még a vegyes házasságokból származó, vonásaikban más földrészről származónak ható embereket sem. Bár utóbbiak valláskövetése, bármilyen vallásról legyen is szó, nagyon esetleges.
A muszlim származásúak egyharmadát sem teszik ki a ramadánt tartó – ez a legfontosabb szabály –, napi ötször imádkozó, hetente mecsetbe járó, a vallási szabályok szerint étkező hívők. Elég, ha körbenézünk a párizsi kávézókban, s látjuk, milyen sok arabnak, muszlimnak tűnő ember fogyaszt alkoholt.
Hétköznapi tapasztalatok
35 évig éltem Párizsban, természetszerűleg rengeteg muszlimmal volt dolgom, de soha semmiféle etnikai konfliktusom nem volt, és ilyenről nem is hallottam. Sőt, le sem zsidóztak ismeretlenek, ami pedig Budapesten többször előfordult. Majd tíz éve az ajtófélfámra a velencei gettóban vásárolt mezuzatokot erősítettem. Sok muszlim csomagszállító, szerelő megfordult nálam azóta, de nem tapasztaltam soha semmiféle reakciót erre a díszre és a jelentésére. A nem muszlim ismerősök, barátok sem kommentálják e hovatartozást jelentő szimbólumot. A vallási hovatartozás ugyanis a magánszféra része. Ramadán idején sokan, akiket ez nem érint, kitartást kívánnak a böjtöt tartóknak, vagy együttérzőn kommentálják a koplalással, szomjazással járó megpróbáltatást. Gyakran teszek így én is, válaszul eddig csak köszönetet, hálás tekintetet, félszeg mosolyt kaptam.
A Párizs melletti piacon, ahol szombatonként a gyümölcsöt veszem, mindig ugyanahhoz a standhoz megyek. Az eladók algériaiak, marokkóiak. Azon túl is, hogy a ramadánkor kifejezzük közelségünket, fáradtságról, betegségről is váltunk néhány szót. Az év eleji terrortámadások után egymásra néztünk, és a tekintetünkkel fejeztük ki szomorúságunkat.
A francia hétköznapi életben, az iszlámhoz és más vallásokhoz köthetők között nincsenek jelei vallási ellentéteknek. Ramadánkor, pláne, ha ez nyári, meleg napokra esik, a fáradtság elkerülhetetlenül csökkenti a munkabírást, a termelékenységet. Soha ebből fakadó munkahelyi konfliktusról nem hallani. Mindenki elfogadja a lassabb munkatempót.
A ramadán persze nem teljesen konfliktusmentes, de ennek más oka van. A böjt idején, de sokszor máskor is, a kevés és többnyire kicsi mecset nem képes befogadni a hívőket, akik az utcára szorulnak. Ott terítik le imaszőnyegüket és imádkoznak. Ez persze akadályozza a forgalmat és irritálja az ilyesmire érzékenyeket. Marine Le Pen az utcai imát a náci megszálláshoz hasonlította. Több mecset építése lenne a megoldás, de több mint száz éve tiltja a törvény, hogy egy község ezt finanszírozza. A muszlimok pedig többnyire szegények ahhoz, hogy egy mecset vagy akár egy imaház, terem építését finanszírozzák. A megértőbb polgármesterek kijátsszák ezt, és engedélyezik a „kultúrterem” (értsd: kultikus terem) használatát vagy építését.
A másik, községi szinten jelentkező probléma a disznóhús az iskolai menzák menüjén. Az iskola Franciaországban egész napos, délben a gyerekek leginkább a menzán esznek. Az iskolai étkezés felelősei többnyire megkísérlik elkerülni, hogy disznóhús kerüljön a muszlim gyerekek tányérjába. Ha nincs más, akkor kemény tojással pótolják az állati fehérjét a kicsik étrendjében – ezt hívják alternatív menünek. Az alternatív menü, mint az utcai ima, szálka egyes jobboldali polgármesterek szemében, és megkísérlik kiiktatni. (Az izraelita vallású gyerekek vagy hazamennek enni, vagy felekezeti magániskolákba járnak.)
A francia jobboldal újabb frontot nyitott az iszlám kötődés külső jelei elleni harcban, amikor a közelmúltban az egyetemista lányok által hordott iszlám kendő ellen lépett fel. A középiskolákban ezt már betiltották, most az egyetemeken szeretnék. Hogyan értelmezhetnék másképp ezt a muszlim hívők, mint a vallásuk elleni szimbolikus támadásként?
Ám ezek mind politikai okokból kiélezett kérdések, nem a muszlimok és más hitűek konfliktusai.
Társadalmi hátrányok, szegregáció
Közismert, hogy az iszlámhoz köthető fiatalok társadalmi hátrányokkal küzdenek. Sokszor látjuk őket olyan munkát végezni, amihez nem kell még érettségi sem: a fiúknál sofőr, szállítómunkás, kézbesítő, a lányoknál pénztáros, eladó, árufeltöltő. Egyetemi hallgatót jóval kevesebbet találunk közöttük, a börtönökben felvett televíziós riportokban viszont sokkal többet. A francia börtönökben egyes becslések szerint az iszlámhoz köthetők alkotják a többséget, úgy 60 százalékos az arányuk. A magasabb kriminalitásnak viszont nem vallási, hanem társadalmi okai vannak. Az iskolai hátrányok részben a lakóhelyi szegregációra vezethetők vissza, azok pedig az urbanizációs politikára. A francia iskolarendszer egyre kevésbé képes ellensúlyozni a kisebb kulturális tőkével érkezők hátrányát. A kisebb szókinccsel érkező gyerekek kevésbé értik akár a tanárt, akár az olvasókönyvet, s az ebből fakadó hátrány csak nő iskolai pályafutásuk alatt – sokan közülük nem jutnak el az érettségiig, és szakmát sem szereznek.
Az ismeretszerzési kudarcok sokuknál az iskolai szabályok elutasításához vezetnek, és általában a szabálykövető magatartás elutasítását eredményezik – ez egyenes út a kriminalitáshoz. A kirekesztettséget, az esélytelenek bosszúját láthatjuk, amikor a módosabb fiatalokat saját korosztálybeliek fosztják ki. A fiaim voltak áldozatai utcai rablásnak olyan környéken, ahol nekem semmi bajom nem esett, bármilyen későn is jártam arra.
Franciaországban a könnyebb drogok kiskereskedelme az Észak-Afrikából származók, a maghrebiek monopóliuma. Marokkóban nagyon sokan termesztenek marihuánát, és ezt természetesen marokkói származásúak exportálják Franciaországba. Egy másod-, harmadgenerációs marokkói fiúnak sokkal nagyobb az esélye, hogy belépjen a kábítószer-kereskedelembe. A kábítószer-kereskedelem az egyik döntő eleme a magasabb muszlim kriminalitásnak.
A szabálykövetés elmulasztásának másik gyakori formája a jogosítvány és a biztosítás nélküli vezetés, mindkettőt börtönnel büntetik. Ez is növeli a maghrebi túlsúlyt a börtönökben.
A szalafizmus, az iszlám e szigorú, a Korán szó szerinti értelmezésére alapuló irányzata egyre erősödik a legtöbb muszlim közösségben. A francia börtönöket a szalafita prédikátorok uralják,
a hívekre még a börtönszabályoknál is erősebb szabálykövetést előíró iszlámot erőltetve. Ezzel mintegy felszabadítják a börtönszabályok kényszere alól a követőiket, hiszen azoknak egy szigorúbb szabályrendszernek kell alávetni magukat. Ettől elviselhetőbbé válik a börtön.
A szalafizmus a csalétek a toborzáshoz. A börtön prédikátorai azonban nem csupán szalafiták, hanem gyűlölködők is. Nemcsak vallási szabályokkal töltik meg híveik agyát, hanem gyűlölettel mindazok iránt, akik másképp gondolkodnak vagy másmilyenek. A börtöniszlám előkészíti a gyengék átnevelését a gyűlöletre, a francia társadalom elutasítására. Egy kisebbségi vallás szektájába bevonva nemcsak a többségi társadalomról választják le őket, de még rokonaik vallásgyakorlatától is. Hiszen a szalafizmus éppúgy nem mások válogatás nélküli kiirtására buzdító ideológia, ahogy annak idején a középkori katolicizmus se az volt, bár annak nevében is sok vér folyt. A radikális iszlámot a gyűlölködéssel elegyítve az éretlen személyiségű elítéltek már önmaguk kontrolljára sem képes, bosszúéhes fenevadként kerülnek ki a börtönből. Majd’ minden terrorista volt börtönben, ott találkozott megtérítőjével, későbbi bűntársaival.
Ám amikor a francia miniszterelnök a parlamentben a szalafizmust, a radikális iszlámot vádolja a terrortámadásokért, úgy tesz, mint a kínai közmondás tudatlanja, aki a bölcs ujját nézi, amikor az a Holdat mutatja. Szaúd-Arábiában meghatározó ideológia a szalafizmus, de nem tekinthetjük a terrorizmus fészkének. A merényleteket a szalafizmus dzsihadista ága szervezi – ennek központja az Iszlám Államnak nevezett képződmény. A szalafizmus kapcsolatát a dzsihadizmussal a 19. századi marxizmus és a bakunyinista anarchizmus kapcsolatához hasonlíthatjuk. Az anarchizmus is sokakat ölt meg, de soha sem volt tömegmozgalom – nem az a dzsihadizmus sem.
Miért éppen Franciaország?
A többségi társadalom elutasítására, gyűlöletére uszítást a gyarmati múltból származó történetek emlegetése is híven szolgálja. A szabadságot, egyenlőséget és testvériséget proklamáló francia államhatalom a II. világháború végét azzal tette emlékezetessé az algériaiak számára, hogy könyörtelenül szétverte a tüntetéseiket, pedig csak azt követelték, hogy akik harcoltak a nácik ellen, állampolgárságot kapjanak, miként azt megígérték nekik. Nem kapták meg. A függetlenségi küzdelem folytatódott, s azt az erőszak minden eszközével próbálta a francia állam leverni, a kínzást is ideértve. A francia kínvallatás semmiben sem maradt el a nácikétól. A függetlenséget követelő algériaiakat arra kényszerítették, hogy harcoljanak a szabadságukért küzdő vietnamiak ellen. Az algériai háború története bővelkedik a kíméletlen elnyomás, a véres megtorlás epizódjaiban.
Az utcai ima elleni fellépés, az alternatív menü megszüntetése vagy a kendő betiltása e régi sebek fájdalmait élesztgetik.
Az elmúlt 35 évben, mialatt Párizsban éltem, sok terrortámadás történt, s ezek nagyon különböző szervezetek művei voltak. A 2012 óta elkövetett hét támadást vagy muszlimok, vagy az iszlámhoz köthető szervezetek gyilkosai követték el – ez új jelenség. Idén két merénylet történt – a november 13-i és a Charlie Hebdo elleni –, mindkettő mögött külföldi szervezet állt. E merényletek célja a társadalom terrorizálásával kierőszakolni Franciaország Iszlám Állammal kapcsolatos politikájának gyökeres megváltoztatását, lévén az ország ebbéli politikája Európa számára is irányadó. Az elmúlt napokban már lehet is hallani olyan hangokat, amelyek azt követelik, hogy François Hollande elnök hagyja abba az Iszlám Állam elleni támadásokat. Márpedig, ha az ország kiszáll ebből a harcból, az könnyen az Iszlám Állam túlélését jelentheti.
*
A többi merényletet francia állampolgárok követték el, vagy francia állampolgárok részvételével történtek, mintha az ország kitermelné saját gyilkosait. De mégsem a francia muszlimok tömege felelős a terrorcselekményekért.
S ha a migránsok néhány tízezerrel növelik is az itt élő muszlimok számát, attól még nem lesz több terrorcselekmény.
A szerző Párizsból Budapestre tért szociológus.
