Választás után

Publicisztika

Vajon igaz lehet-e az a - főként a jobboldalon - mind gyakrabban elhangzó megállapítás, miszerint a választást nem a koalíció nyerte meg, hanem az ellenzék bukta el?

Vajon igaz lehet-e az a - főként a jobboldalon - mind gyakrabban elhangzó megállapítás, miszerint a választást nem a koalíció nyerte meg, hanem az ellenzék bukta el?

Ez az állítás akkor lenne igaz, ha az ellenzék úgy veszít, hogy közben a kormánypártok hívei tömeges távolmaradásukkal büntetik az MSZP-t és az SZDSZ-t. De nem ez történt. Mind a négy, végül parlamentbe került párt a tőle ép ésszel elvárható maximumot hozta. Persze, hibáztak is; és abban, hogy az első ránézésre szoros listás küzdelemből végül melyik oldal jött ki jobban, szerepet játszhatott az is, melyik fél tudta jobban kihasználni a másik által felkínált ziccert. Ám ezzel együtt sem állítható, hogy mondjuk Mikola Istvánon vagy az MDF-en "ment el" a Fidesz győzelme. A koalíció erejét ugyanis egyéni jelöltjeinek első fordulós szereplése sokkal hívebben tükrözte, mint a listás adatok. Ez utóbbi 60 ezres különbséget mutatott a két nagy párt között; ám az SZDSZ-szel együtt a differencia 410 ezer a koalíció javára, s az MDF-et beleszámítva is majd' másfél százezer.

Ezt a választást a koalíció nyerte meg - róluk még lesz szó. De előbb lássuk a veszteseket, s azt, hogy mit buktak még el a múlt vasárnap a kormányzás lehetőségén kívül.

*

A Fidesz jobboldalvízióját, amit Orbán Viktorék az "egy a tábor, egy a zászló" szlogennel népszerűsítettek, mind hangosabban bírálják az ellenzéki térfélen is - ám sokan megfeledkeznek arról, hogy a párt alig valamivel gyűjtött kevesebb voksot, mint négy évvel korábban. Valami nyilván nem stimmel, de korántsem biztos, hogy a jobboldalon évek óta tartó "együtt vagy külön" vitában végérvényesen az MDF-nek lenne igaza - pusztán azért, mert most kétezer-egynéhány szavazattal sikerült megugrania a küszöböt.

Tizenhat évnyi tapasztalat birtokában megkockáztatható a jobboldali szavazóbázis modellezése. Négy, egymástól viszonylag jól elkülöníthető választói ízlésről beszélhetünk: az agrárnépesség jelentős tömegéről (az egykori Független Kisgazdapárt szavazói), a klerikális választókról (leegyszerűsítve: az 1990-1994-es KDNP elkötelezett hívei), az elsősorban a fővárosban és Pest megyében felbukkanó szélsőjobboldaliakról, és arról a "konzervatív liberális" csoportról, amelyet a jobboldali politikusok szeretnek hol középosztálynak, hol polgárságnak nevezni. 1990 és 1998 között mindegyik rétegnek megvolt a maga pártja, s bár a jobboldal kétszer is nyert e periódusban, a pártstruktúra megosztottsága rendre bizonytalan, a ciklusok végére labilissá vált kormányzást eredményezett. (Megjegyzendő, ellenzékben sem volt jobb a helyzet: például 1994 és 1998 között esett szét az MDF és a KDNP.)

A jobboldal 1994-es katasztrofális veresége után Orbán Viktor számára az vált világossá, hogy az a politikai térfél csak akkor lehet versenyképes, ha sikerül a megfelelő struktúrába kényszeríteni e heterogén bázist. És a megfelelő Orbán szerint egyetlent jelentett.

*

Orbán ennek a megvalósításába fogott bele 12 évvel ezelőtt, és ennek lett a végső fázisa az egyetlen zászló alatt tömörülő "szövetség". E stratégia immár másodszor mondott csődöt országgyűlési választásokon. Ám Orbán első nyilatkozatai arról tanúskodnak, hogy ezen az elképzelésén nem kíván változtatni; és a vezető szerepéről sem kíván lemondani.

Vajon magában az elképzelésben vagy inkább csak a kivitelezésben lehetett a hiba?

A négy, fentebb vázolt, és "jobboldaliként" definiálható választói csoportozat sokban különbözik egymástól. Mást gondolnak a kapitalizmusról, a demokráciáról, Európáról, és nem ugyanaz a Magyarország-kép él a fejükben. Egy politikai fedél alá hozni őket, megtalálni a legkisebb közös többszöröst nem egyszerű mutatvány: máshol, mint a hímes szimbolikus mezőn aligha lehetetséges. Hisz minél kevesebb konkrét politikai kérdésről esik szó, annál kevesebb a belső konfliktusok lehetősége.

Orbánék ezt a feladványt a Fidesz felszámolásával, és az Orbán-párt létrehozásával gondolták megoldani.

Csakhogy ennek nem lehetett megúszni a következményeit. Az egy emberre - és az általa nem is annyira képviselt, mint inkább szimbolizált tartalmakra - épített stratégia végletekig centralizált szervezetet eredményezett, ami idővel diszfunkcionálissá vált. Nem működtek az oda- és visszacsatolások, a párt képtelenné vált a legapróbb önkorrekcióra is. Számtalan történet forog közszájon a pártot belengő bizalmatlanságról, amely gátja lett a normális működésnek. Ugyancsak rossz húzásnak bizonyult, hogy Orbánt 1998 után kiemelték a köztérből; mindinkább csak a sajátjai előtt lépett föl, érvelés helyett kinyilatkoztatott, láthatára beszűkült, érzékei eltompultak; nem csoda, hogy Gyurcsány az április eleji tévévitán a padlóra küdte. Mikola István sem véletlen baleset volt, hanem a hétköznapi ügymenet természetes folyománya. Orbán választotta ki, s döntésébe nemhogy nem volt senkinek beleszólása, de még csak nem is tudhatott róla senki. Az izoláltságnak és a realitásérzék hiányának pedig maga a kampány a legnyilvánvalóbb bizonyítéka, amely - ahogyan azt Bruck Gábor a múlt heti lapszámban megfogalmazta - végső soron abból a feltételezésből indult ki, hogy az emberek mélységesen ostobák és mindent el lehet hitetni velük.

S egyvalamit biztosan nem a politikai ésszerűség, hanem az irracionális indulat motivált: az elkeseredett dühöt, amivel a Fidesz-vezetés Dávid Ibolyát akarta újra és újra eltakarítani az útból.

*

Orbán e nyilvánvaló hibák (s a többi: Vizsla- és szerverügy stb.) ellenére is az urnákhoz vitt 2 270 000 embert, és ez éppen hogy nem kudarc: a jobboldali gyűjtőpárt ebből a szempontból nem teljesített rosszul. De - akárcsak négy évvel ezelőtt - most is százezres nagyságrendben voltak olyan jobboldali szavazók, akik Orbánra semmiképpen sem voksoltak. Mert Orbán csak a lecke egyik felét tanulta meg. A jobboldal versenyképességének alapfeltétele egy gyűjtőpárt léte - de nem a garanciája.

A nagy párt megvan; és gyanítjuk, meg is marad, mert kötve hisszük, hogy egy hasonló konglomerátum vezetésére mondjuk Dávid Ibolya alkalmas volna. Hogy a jobboldalon mi történik az elkövetkező időkben, az túlnyomórészt még mindig Orbán Viktoron múlik. Leírni őt semmiképpen sem lehet. Ám ha nem lesz ereje szakítani az elmúlt négy-öt évben kialakított politizálási metódusával, a jobboldal hosszú évekre taccsra vágja magát, s ő maga előbb-utóbb egy 8-10 százalékos - igaz, biztos parlamenti szereplő - szélsőjobboldali párt élén végzi. Persze az se biztosíték semmire, ha át tudja programozni magát.

Hiszen a baloldal nem csupán győzött, de látványosan meg is erősödött.

*

Pedig nagyon nem így nézett ki a dolog - még tavaly nyár végén sem.

A Magyar Szocialista Párt két évvel ezelőtt a földre hanyatlott. 2004 júniusában megalázó módon elveszítették az európai parlamenti választásokat: négyszázezer fával kaptak kevesebbet, mint a Fidesz, és a nyilvános magyarázatok, miket e szörnyű verésre adtak, semmire sem voltak jók. A dolgot azt tette különösen ijesztővé, hogy az ellenpártnak igazából a kisujját sem kellett mozdítania a győzelemért; másrészt az, hogy a vesztesek semmilyen ötlettel nem rendelkeztek arra nézvést, hogy mit kéne másképp csinálni a 2006-os biztos vereség elkerülése érdekében.

A szocpárt aggasztó állapotban, és úgy húszszázalékos hátrányban volt ekkor.

Medgyessy Péter akkor már másfél éve nem csinált tulajdonképpen semmit - talán arra számított, hogy a "100 napos program", a közalkalmazotti béremelés jótékony hatása kitart majd a ciklus végéig, hogy a közalkalmazottak hű csapatai nem felejtik el, ki adott nekik extra karéj kenyeret.

Kovács László pártelnök annyira belebonyolódott a külügyminiszteri poszt és a pártelnöki stallum védelmezésébe, az intrikák és ellenintrikák hálójába, hogy érdemi tevékenységre egyik minőségében sem maradt érkezése. A szocialista párt 2004 nyarán közel került a széthullás előtti végfázishoz. Mondanivalója sem a választói, sem saját maga számára nem volt, szervezetszociológiai értelemben alig létezett. A vezetés hiányának biztos jele az volt, hogy a párt negyvenes-ötvenes felsőkáderei közül alig tudnánk olyat említeni, aki ne tartotta volna magát - nem okvetlenül családi körben is - száztizenkét százalékig alkalmasnak vegyes posztokra, a pártelnökségtől a kormányfőjelöltségig bezárólag. Nem lehetett tudni, az ügyintézésen kívül miért kormányoznak, mit akarnak, jönnek-e, vagy mennek. És az ügyintézést sem csinálták valami meggyőzően. A 2001 késő tavaszától technokratának, menedzsernek, szakembernek eladott miniszterelnökről kiderült, hogy nemcsak nem szeret dolgozni, de nem is tud. Munkásságát 2004 júniusában romok fémjelezték. Egy hamvába holt, ostoba, esély- és szükségtelen kísérlet a magyar alkotmányos berendezkedés átalakítására ("a közjogi javaslatok"). Egy nem bután induló, ám félig kidolgozott, és egészen rövid idő alatt egészen megbukott egészségügyi reform (az irányított betegállátás modellje). A közszolgálati reform ugyancsak kudarcos kísérlete. Egyebek tekintetében pedig a Medgyessy-kormány úgy hagyta Magyarországot, ahogy a Fidesztől kapta. A mélyen igazságtalan lakáshitel-támogatások még két évig érvényben maradtak, nagyjából az utolsó pillanatig, amíg nem vezették falnak végképp a költségvetést. Tandíjról szó sem esett; a MÁV reformjáról, az adóreformról talán igen, de aztán annyiban is maradtak magukkal.

De a pártot a bénultságból végül mégis az EP-választás kudarca billentette ki. A miniszterelnök vezényletével először Kovácsot helyezték a szoba sarkában álló, henger alakú iktatóba (már amenyiben az uniós biztosi állás ekként tekinthető), s ekkor egy rövid pillanatra akár úgy is tűnhetett, hogy az MSZP nemhogy Medgyessyvel fut neki 2006-nak, de a kormányfő szívesen rábontakozna a pártelnökségre is.

Hogy ez mégsem így történt, az múlott egyrészt a párt maradék józan eszén (bármit vagy bárkit is jelentsen ez a fogalom), másrészt pedig azon, hogy akadt egy, azaz egy darab olyan személy, aki más menetet tudott szabni az eseményeknek. Az akkor még félig-meddig civil Gyurcsány augusztus végén a vak szerencse és az SZDSZ szíves közreműködése nélkül persze aligha szerezhette volna meg a hatalmat - de ehhez mindenekelőtt az kellett, hogy az épp bukott sportminiszter egy ráérő órájában elolvassa a párt alapszabályát. Gyurcsány hibátlan taktikai és ütemérzékkel lépett be a Medgyessy alatti és utáni ürességbe. S e hőteli napok talán nem tanulság nélküliek az előttünk álló események latolgatásakor sem. Gyurcsány belpárti küzdelmeiben bizton számíthatott az SZDSZ jóindulatú, s igen fontos közreműködésére; s ekkor, illetőleg ezután kiderült az is, hogy a köztársaság leendő kormányfőjétől nem idegen sem az intelligens könyörtelenség, sem a koalíciókötés képessége (és nincs politikai érvényesülés e két tulajdonság együttese nélkül). Augusztusi támogatói közül nem egy esett később orcára; míg akkori ellenlábasai közül Kiss Péter azóta is jobbkezi embere, miként a vele szemben eleinte fenntartásokkal élő Lendvai Ildikó is.

Ám evvel korántsem volt minden elintézve. Már a szeptemberi kormányalakítás előrevetítette a következő háromnegyed év meccseit Gyurcsány és a párt egyes vezetői között. Bár igyekezett saját kádereivel - a nagyközönség előtt lényegében ismeretlen figurákkal - benépesíteni kormányát, cipelnie kellett azokat is, akiket a Köztársaság térről tukmáltak rá. A népszavazás előtt - dacára a közösen elfogadott álláspontnak - a párt ellépett mögüle, s a kampányt lényegében egyedül küzdötte végig. Az államelnök-választás aztán élére állította a dolgokat. Az MSZP vezetőinek és kádereinek többsége nagy sebességgel rohant szembe a józan politikai ésszel, bele egyenesen önvesztébe - s ezt, úgy sejtjük, legalább annyira a milliomos jöttment ellen horgadó dac motiválta, mint a Szili Katalin iránti rajongás. Gyurcsány ekkor jobbnak látta kivonni magát a tűzvonalból: leginkább az SZDSZ és az MSZP között igyekezett közvetíteni, és ha nem is lelkesedett Sziliért, nyilvánosan lojális maradt a párt jelöltjéhez.

Az államfőválasztás végkimenetele közismert - s tavaly júniusban alig valaki is adott volna egy fikarcnyi esélyt a koalíciónak. Ám az MSZP utolsó zendülése után történhetett valami a párt és Gyurcsány között - amire csak az eredményekből következtethetünk. Talán megértették, hogy nincs és nem is lesz jobb jelöltjük 2006-ra Gyurcsánynál; s azt is, hogy az SZDSZ nélkül nem fognak tudni kormányozni. Az mindenesetre egy idő után szembetűnővé vált, hogy az MSZP kampánystábjának, a Választási Bizottságnak a megalakulása után (elnök: Gy. F.) szinte egy csapásra megszűnt a szét- és kibeszélés, a személyes, kontrollálatlan és semmivel sem indokolt ambíciók diktálta céltalan kóválygás: hogy Hiller, Lendvai, Szekeres, Szili meg a többiek - csodák csodájára - működőképes, hovatovább rendszeres munkavégzésre alkalmas csapattá bírtak összeszerveződni. Gyurcsány a kampányban állította végképp maga mellé, vagy inkább maga mögé az MSZP felső vezetőit. Ráadásul - a köznapi tapasztalat s a vonatkozó szociológiai felméresek tanúsága szerint is - a fiatal korosztályok körében az elmúlt egy-másfél évben mind népszerűbb lett az MSZP. Gyurcsány fölülről és alulról is behatolt a szocialista pártba; s ez nem múlt el nyom nélkül.

A baloldal Magyarországon legelsősorban azért tudott tehát győzni, mert van: mert nem esett szét diribdarabjaira, nem vitte szét a korrupció és a romlás, s mert akadt egy személyiség, aki új fazont tudott neki szabni. Vagy legalábbis nagyon sok emberrel tudta ezt elhitetni. Hogy épp most szabja. Ez Kelet-Európában majdhogynem példa nélkül álló fejlemény. Szlovákiában például nagyjából megszűnt a bal; Lengyelország mély politikai válsága annak tudható be, hogy csak egyetlen oldalon - a másikon - maradt választék; Csehországban pedig a szocdemok épp most fognak megbukni.

*

Ám annak megjóslására, hogy mindez mire lesz elég a kormányzás során, csak sarlatánok vállalkozhatnának. Az MSZP választási programjából a "reformokról", azaz egyes konkrét szakpolitikák mibenlétéről vajmi keveset lehet kiolvasni, s így azt sem tudhatjuk, hogy mely erős érdekcsoportok, netán komplett társadalmi rétegek fognak szívni. Annyi azonban biztos: bármit is akar Gyurcsány, a mostaninál nagyobb támogatottsága és legitimitása aligha lesz hozzá. Érdeklődéssel várjuk.

Figyelmébe ajánljuk

„Mi nem ítélkezünk, aki úgy érzi, hogy segít neki ez az ételadomány és rászánja az időt, annak adunk”

2014 óta kéthetente száz-százötven embernek ad főtt ételt és tartós élelmiszert Makón a Heti Betevő, a kezdeményezést önkéntesek mellett pékségek, éttermek, vállalkozók éltetik. Az ételosztásra érkezők főleg idős és rossz körülmények között élő emberek, de az önkéntesek mindenkinek adnak, aki úgy érzi, segít neki az ételadomány. 

Ungvári Tamás: A dandyt elfogadom

  • Urfi Péter

Teljesen legális, belügyi bárcával vártak a legszebb lányok – dicsekedett az író, fordító majd' tíz évvel ezelőtt, amikor egy fotó történetét is alaposan körbejárta Urfi Péter kérdésére. Idézzük fel az Ungvári Tamással készült interjút egy 2016-os lapszámból!

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.