Választás után

Publicisztika

Vajon igaz lehet-e az a - főként a jobboldalon - mind gyakrabban elhangzó megállapítás, miszerint a választást nem a koalíció nyerte meg, hanem az ellenzék bukta el?

Vajon igaz lehet-e az a - főként a jobboldalon - mind gyakrabban elhangzó megállapítás, miszerint a választást nem a koalíció nyerte meg, hanem az ellenzék bukta el?

Ez az állítás akkor lenne igaz, ha az ellenzék úgy veszít, hogy közben a kormánypártok hívei tömeges távolmaradásukkal büntetik az MSZP-t és az SZDSZ-t. De nem ez történt. Mind a négy, végül parlamentbe került párt a tőle ép ésszel elvárható maximumot hozta. Persze, hibáztak is; és abban, hogy az első ránézésre szoros listás küzdelemből végül melyik oldal jött ki jobban, szerepet játszhatott az is, melyik fél tudta jobban kihasználni a másik által felkínált ziccert. Ám ezzel együtt sem állítható, hogy mondjuk Mikola Istvánon vagy az MDF-en "ment el" a Fidesz győzelme. A koalíció erejét ugyanis egyéni jelöltjeinek első fordulós szereplése sokkal hívebben tükrözte, mint a listás adatok. Ez utóbbi 60 ezres különbséget mutatott a két nagy párt között; ám az SZDSZ-szel együtt a differencia 410 ezer a koalíció javára, s az MDF-et beleszámítva is majd' másfél százezer.

Ezt a választást a koalíció nyerte meg - róluk még lesz szó. De előbb lássuk a veszteseket, s azt, hogy mit buktak még el a múlt vasárnap a kormányzás lehetőségén kívül.

*

A Fidesz jobboldalvízióját, amit Orbán Viktorék az "egy a tábor, egy a zászló" szlogennel népszerűsítettek, mind hangosabban bírálják az ellenzéki térfélen is - ám sokan megfeledkeznek arról, hogy a párt alig valamivel gyűjtött kevesebb voksot, mint négy évvel korábban. Valami nyilván nem stimmel, de korántsem biztos, hogy a jobboldalon évek óta tartó "együtt vagy külön" vitában végérvényesen az MDF-nek lenne igaza - pusztán azért, mert most kétezer-egynéhány szavazattal sikerült megugrania a küszöböt.

Tizenhat évnyi tapasztalat birtokában megkockáztatható a jobboldali szavazóbázis modellezése. Négy, egymástól viszonylag jól elkülöníthető választói ízlésről beszélhetünk: az agrárnépesség jelentős tömegéről (az egykori Független Kisgazdapárt szavazói), a klerikális választókról (leegyszerűsítve: az 1990-1994-es KDNP elkötelezett hívei), az elsősorban a fővárosban és Pest megyében felbukkanó szélsőjobboldaliakról, és arról a "konzervatív liberális" csoportról, amelyet a jobboldali politikusok szeretnek hol középosztálynak, hol polgárságnak nevezni. 1990 és 1998 között mindegyik rétegnek megvolt a maga pártja, s bár a jobboldal kétszer is nyert e periódusban, a pártstruktúra megosztottsága rendre bizonytalan, a ciklusok végére labilissá vált kormányzást eredményezett. (Megjegyzendő, ellenzékben sem volt jobb a helyzet: például 1994 és 1998 között esett szét az MDF és a KDNP.)

A jobboldal 1994-es katasztrofális veresége után Orbán Viktor számára az vált világossá, hogy az a politikai térfél csak akkor lehet versenyképes, ha sikerül a megfelelő struktúrába kényszeríteni e heterogén bázist. És a megfelelő Orbán szerint egyetlent jelentett.

*

Orbán ennek a megvalósításába fogott bele 12 évvel ezelőtt, és ennek lett a végső fázisa az egyetlen zászló alatt tömörülő "szövetség". E stratégia immár másodszor mondott csődöt országgyűlési választásokon. Ám Orbán első nyilatkozatai arról tanúskodnak, hogy ezen az elképzelésén nem kíván változtatni; és a vezető szerepéről sem kíván lemondani.

Vajon magában az elképzelésben vagy inkább csak a kivitelezésben lehetett a hiba?

A négy, fentebb vázolt, és "jobboldaliként" definiálható választói csoportozat sokban különbözik egymástól. Mást gondolnak a kapitalizmusról, a demokráciáról, Európáról, és nem ugyanaz a Magyarország-kép él a fejükben. Egy politikai fedél alá hozni őket, megtalálni a legkisebb közös többszöröst nem egyszerű mutatvány: máshol, mint a hímes szimbolikus mezőn aligha lehetetséges. Hisz minél kevesebb konkrét politikai kérdésről esik szó, annál kevesebb a belső konfliktusok lehetősége.

Orbánék ezt a feladványt a Fidesz felszámolásával, és az Orbán-párt létrehozásával gondolták megoldani.

Csakhogy ennek nem lehetett megúszni a következményeit. Az egy emberre - és az általa nem is annyira képviselt, mint inkább szimbolizált tartalmakra - épített stratégia végletekig centralizált szervezetet eredményezett, ami idővel diszfunkcionálissá vált. Nem működtek az oda- és visszacsatolások, a párt képtelenné vált a legapróbb önkorrekcióra is. Számtalan történet forog közszájon a pártot belengő bizalmatlanságról, amely gátja lett a normális működésnek. Ugyancsak rossz húzásnak bizonyult, hogy Orbánt 1998 után kiemelték a köztérből; mindinkább csak a sajátjai előtt lépett föl, érvelés helyett kinyilatkoztatott, láthatára beszűkült, érzékei eltompultak; nem csoda, hogy Gyurcsány az április eleji tévévitán a padlóra küdte. Mikola István sem véletlen baleset volt, hanem a hétköznapi ügymenet természetes folyománya. Orbán választotta ki, s döntésébe nemhogy nem volt senkinek beleszólása, de még csak nem is tudhatott róla senki. Az izoláltságnak és a realitásérzék hiányának pedig maga a kampány a legnyilvánvalóbb bizonyítéka, amely - ahogyan azt Bruck Gábor a múlt heti lapszámban megfogalmazta - végső soron abból a feltételezésből indult ki, hogy az emberek mélységesen ostobák és mindent el lehet hitetni velük.

S egyvalamit biztosan nem a politikai ésszerűség, hanem az irracionális indulat motivált: az elkeseredett dühöt, amivel a Fidesz-vezetés Dávid Ibolyát akarta újra és újra eltakarítani az útból.

*

Orbán e nyilvánvaló hibák (s a többi: Vizsla- és szerverügy stb.) ellenére is az urnákhoz vitt 2 270 000 embert, és ez éppen hogy nem kudarc: a jobboldali gyűjtőpárt ebből a szempontból nem teljesített rosszul. De - akárcsak négy évvel ezelőtt - most is százezres nagyságrendben voltak olyan jobboldali szavazók, akik Orbánra semmiképpen sem voksoltak. Mert Orbán csak a lecke egyik felét tanulta meg. A jobboldal versenyképességének alapfeltétele egy gyűjtőpárt léte - de nem a garanciája.

A nagy párt megvan; és gyanítjuk, meg is marad, mert kötve hisszük, hogy egy hasonló konglomerátum vezetésére mondjuk Dávid Ibolya alkalmas volna. Hogy a jobboldalon mi történik az elkövetkező időkben, az túlnyomórészt még mindig Orbán Viktoron múlik. Leírni őt semmiképpen sem lehet. Ám ha nem lesz ereje szakítani az elmúlt négy-öt évben kialakított politizálási metódusával, a jobboldal hosszú évekre taccsra vágja magát, s ő maga előbb-utóbb egy 8-10 százalékos - igaz, biztos parlamenti szereplő - szélsőjobboldali párt élén végzi. Persze az se biztosíték semmire, ha át tudja programozni magát.

Hiszen a baloldal nem csupán győzött, de látványosan meg is erősödött.

*

Pedig nagyon nem így nézett ki a dolog - még tavaly nyár végén sem.

A Magyar Szocialista Párt két évvel ezelőtt a földre hanyatlott. 2004 júniusában megalázó módon elveszítették az európai parlamenti választásokat: négyszázezer fával kaptak kevesebbet, mint a Fidesz, és a nyilvános magyarázatok, miket e szörnyű verésre adtak, semmire sem voltak jók. A dolgot azt tette különösen ijesztővé, hogy az ellenpártnak igazából a kisujját sem kellett mozdítania a győzelemért; másrészt az, hogy a vesztesek semmilyen ötlettel nem rendelkeztek arra nézvést, hogy mit kéne másképp csinálni a 2006-os biztos vereség elkerülése érdekében.

A szocpárt aggasztó állapotban, és úgy húszszázalékos hátrányban volt ekkor.

Medgyessy Péter akkor már másfél éve nem csinált tulajdonképpen semmit - talán arra számított, hogy a "100 napos program", a közalkalmazotti béremelés jótékony hatása kitart majd a ciklus végéig, hogy a közalkalmazottak hű csapatai nem felejtik el, ki adott nekik extra karéj kenyeret.

Kovács László pártelnök annyira belebonyolódott a külügyminiszteri poszt és a pártelnöki stallum védelmezésébe, az intrikák és ellenintrikák hálójába, hogy érdemi tevékenységre egyik minőségében sem maradt érkezése. A szocialista párt 2004 nyarán közel került a széthullás előtti végfázishoz. Mondanivalója sem a választói, sem saját maga számára nem volt, szervezetszociológiai értelemben alig létezett. A vezetés hiányának biztos jele az volt, hogy a párt negyvenes-ötvenes felsőkáderei közül alig tudnánk olyat említeni, aki ne tartotta volna magát - nem okvetlenül családi körben is - száztizenkét százalékig alkalmasnak vegyes posztokra, a pártelnökségtől a kormányfőjelöltségig bezárólag. Nem lehetett tudni, az ügyintézésen kívül miért kormányoznak, mit akarnak, jönnek-e, vagy mennek. És az ügyintézést sem csinálták valami meggyőzően. A 2001 késő tavaszától technokratának, menedzsernek, szakembernek eladott miniszterelnökről kiderült, hogy nemcsak nem szeret dolgozni, de nem is tud. Munkásságát 2004 júniusában romok fémjelezték. Egy hamvába holt, ostoba, esély- és szükségtelen kísérlet a magyar alkotmányos berendezkedés átalakítására ("a közjogi javaslatok"). Egy nem bután induló, ám félig kidolgozott, és egészen rövid idő alatt egészen megbukott egészségügyi reform (az irányított betegállátás modellje). A közszolgálati reform ugyancsak kudarcos kísérlete. Egyebek tekintetében pedig a Medgyessy-kormány úgy hagyta Magyarországot, ahogy a Fidesztől kapta. A mélyen igazságtalan lakáshitel-támogatások még két évig érvényben maradtak, nagyjából az utolsó pillanatig, amíg nem vezették falnak végképp a költségvetést. Tandíjról szó sem esett; a MÁV reformjáról, az adóreformról talán igen, de aztán annyiban is maradtak magukkal.

De a pártot a bénultságból végül mégis az EP-választás kudarca billentette ki. A miniszterelnök vezényletével először Kovácsot helyezték a szoba sarkában álló, henger alakú iktatóba (már amenyiben az uniós biztosi állás ekként tekinthető), s ekkor egy rövid pillanatra akár úgy is tűnhetett, hogy az MSZP nemhogy Medgyessyvel fut neki 2006-nak, de a kormányfő szívesen rábontakozna a pártelnökségre is.

Hogy ez mégsem így történt, az múlott egyrészt a párt maradék józan eszén (bármit vagy bárkit is jelentsen ez a fogalom), másrészt pedig azon, hogy akadt egy, azaz egy darab olyan személy, aki más menetet tudott szabni az eseményeknek. Az akkor még félig-meddig civil Gyurcsány augusztus végén a vak szerencse és az SZDSZ szíves közreműködése nélkül persze aligha szerezhette volna meg a hatalmat - de ehhez mindenekelőtt az kellett, hogy az épp bukott sportminiszter egy ráérő órájában elolvassa a párt alapszabályát. Gyurcsány hibátlan taktikai és ütemérzékkel lépett be a Medgyessy alatti és utáni ürességbe. S e hőteli napok talán nem tanulság nélküliek az előttünk álló események latolgatásakor sem. Gyurcsány belpárti küzdelmeiben bizton számíthatott az SZDSZ jóindulatú, s igen fontos közreműködésére; s ekkor, illetőleg ezután kiderült az is, hogy a köztársaság leendő kormányfőjétől nem idegen sem az intelligens könyörtelenség, sem a koalíciókötés képessége (és nincs politikai érvényesülés e két tulajdonság együttese nélkül). Augusztusi támogatói közül nem egy esett később orcára; míg akkori ellenlábasai közül Kiss Péter azóta is jobbkezi embere, miként a vele szemben eleinte fenntartásokkal élő Lendvai Ildikó is.

Ám evvel korántsem volt minden elintézve. Már a szeptemberi kormányalakítás előrevetítette a következő háromnegyed év meccseit Gyurcsány és a párt egyes vezetői között. Bár igyekezett saját kádereivel - a nagyközönség előtt lényegében ismeretlen figurákkal - benépesíteni kormányát, cipelnie kellett azokat is, akiket a Köztársaság térről tukmáltak rá. A népszavazás előtt - dacára a közösen elfogadott álláspontnak - a párt ellépett mögüle, s a kampányt lényegében egyedül küzdötte végig. Az államelnök-választás aztán élére állította a dolgokat. Az MSZP vezetőinek és kádereinek többsége nagy sebességgel rohant szembe a józan politikai ésszel, bele egyenesen önvesztébe - s ezt, úgy sejtjük, legalább annyira a milliomos jöttment ellen horgadó dac motiválta, mint a Szili Katalin iránti rajongás. Gyurcsány ekkor jobbnak látta kivonni magát a tűzvonalból: leginkább az SZDSZ és az MSZP között igyekezett közvetíteni, és ha nem is lelkesedett Sziliért, nyilvánosan lojális maradt a párt jelöltjéhez.

Az államfőválasztás végkimenetele közismert - s tavaly júniusban alig valaki is adott volna egy fikarcnyi esélyt a koalíciónak. Ám az MSZP utolsó zendülése után történhetett valami a párt és Gyurcsány között - amire csak az eredményekből következtethetünk. Talán megértették, hogy nincs és nem is lesz jobb jelöltjük 2006-ra Gyurcsánynál; s azt is, hogy az SZDSZ nélkül nem fognak tudni kormányozni. Az mindenesetre egy idő után szembetűnővé vált, hogy az MSZP kampánystábjának, a Választási Bizottságnak a megalakulása után (elnök: Gy. F.) szinte egy csapásra megszűnt a szét- és kibeszélés, a személyes, kontrollálatlan és semmivel sem indokolt ambíciók diktálta céltalan kóválygás: hogy Hiller, Lendvai, Szekeres, Szili meg a többiek - csodák csodájára - működőképes, hovatovább rendszeres munkavégzésre alkalmas csapattá bírtak összeszerveződni. Gyurcsány a kampányban állította végképp maga mellé, vagy inkább maga mögé az MSZP felső vezetőit. Ráadásul - a köznapi tapasztalat s a vonatkozó szociológiai felméresek tanúsága szerint is - a fiatal korosztályok körében az elmúlt egy-másfél évben mind népszerűbb lett az MSZP. Gyurcsány fölülről és alulról is behatolt a szocialista pártba; s ez nem múlt el nyom nélkül.

A baloldal Magyarországon legelsősorban azért tudott tehát győzni, mert van: mert nem esett szét diribdarabjaira, nem vitte szét a korrupció és a romlás, s mert akadt egy személyiség, aki új fazont tudott neki szabni. Vagy legalábbis nagyon sok emberrel tudta ezt elhitetni. Hogy épp most szabja. Ez Kelet-Európában majdhogynem példa nélkül álló fejlemény. Szlovákiában például nagyjából megszűnt a bal; Lengyelország mély politikai válsága annak tudható be, hogy csak egyetlen oldalon - a másikon - maradt választék; Csehországban pedig a szocdemok épp most fognak megbukni.

*

Ám annak megjóslására, hogy mindez mire lesz elég a kormányzás során, csak sarlatánok vállalkozhatnának. Az MSZP választási programjából a "reformokról", azaz egyes konkrét szakpolitikák mibenlétéről vajmi keveset lehet kiolvasni, s így azt sem tudhatjuk, hogy mely erős érdekcsoportok, netán komplett társadalmi rétegek fognak szívni. Annyi azonban biztos: bármit is akar Gyurcsány, a mostaninál nagyobb támogatottsága és legitimitása aligha lesz hozzá. Érdeklődéssel várjuk.

Neked ajánljuk