Első és egyben utolsó Orbán Viktor politikája mindenben az ország lakosságának egymással keresztbe-kasul való szembeállítását szolgálja. Ez sajnos nem a rossz észjárás következménye, hanem ellenkezőleg, a jóé. Persze nem erkölcsi értelemben.
Morálisan politikus ennél mélyebbre nem süllyedhet. Országunk tragédiája, hogy átvészelve mind a jobb, mind pedig a baloldali terror éveit, évtizedeit az ellenségképzés alkotmányozó hatalomhoz juttathat politikust.
Két minden kurzus által beágyazott, és – ezért, vagy ennek ellenére – széles körben befogadott „nagy nemzeti ünnepünk” az ország történetének két fordulópontjáról szól. Sajnos egyetlen politikai rendszer sem volt képes összefésülni a nemzettudatban (ha van ilyen) a magyar feudalizmus emléknapját – augusztus 20-át – a felvilágosodás és a szabadság ünnepnapjával, március 15-ével.
A jelenlegi ország-irányítókkal az a baj, hogy nem is akarják. A kisebb ágazati, illetve csoportoknak szánt ünnepek esetében
még szomorúbb a valóság.
Minden kormány csak azt a bőrt húzza le róluk, amellyel a szavazóik takarózni tudnak. Talán a legparadoxabb, hogy az „egészségügy” számára pirosbetűssé átfestett napot szegény Semmelweisről nevezték el, és munkaszüneti napot írtak elő.
| ||
Sajnos a szakma – a politika általi sok évtizedes mellőzés miatt – erősen amortizálódott és devalválódott. (Azért használok kellemetlen idegen kifejezéseket, mert az nem annyira sértő.) Szóval sokan dolgoznak benne – jobb híján. Nekik jól jön a szabadnap.
Hálásak is lesznek érte szeretett kormányuknak. Talán még manapság is többen vagyunk, akik számára a gyógyítással kapcsolatos tevékenység nem egyszerű robot. Nem érdemes misztifikálni a dolgot, de mégiscsak valamiféle hétköznapi hivatástudatunk van.
Tudomásul vesszük – és szakmailag megalapozottnak tartjuk – a hozzánk fordulóknak azt a kívánságát, hogy amikor ők szükségesnek tartják, hozzánk forduljanak. Ne az orvosok, és pláne ne a kormány vagy ostoba hivatalai oktassák ki a sérülteket és a betegeket arról, hogy nem akkor és ott vehetik igénybe szolgáltatásainkat ahol, és amikor arra szükségük van.
Sem a páciensek, sem az egészségügyi dolgozók nem arra vágynak, hogy újabb szolgáltatási szűkítések történjenek, hanem arra, hogy végre kialakítható legyen az, ami a 21. században nagyon is elvárható: a folyamatosan, teljes diagnosztikus háttérrel, megszokott állandó telephelyen működő sürgősségi rendelés.
Várom azt a Semmelweis napot,
amikor az első ilyen ambulanciát megnyitják. Az ünnepség fénypontja az lesz, amikor az intézmény kapukulcsát az első páciens a Dunába dobja, mint egykor a New York kávéházét.
A szerző sebész.
