Bretter Zoltán

Toporgók

Merre tart Románia az EP-választás után?

  • Bretter Zoltán
  • 2019. július 6.

Publicisztika

Ahogy a hórában, összekapaszkodós nemzeti táncukban, a románok úgy toporogják körbe az orbáni utat, de elindulniuk rajta nem sikerülhet.

Az európai parlamenti választás másnapján, május 27-én a bukaresti legfelsőbb bíróság jogerős ítéletet hirdetett Liviu Dragnea – Magyarországról nézvést csokilopásnak tűnő – ügyében. Dragnea, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke még megyei párttitkár korában nyomást gyakorolt a Teleorman megyei gyermekvédelmi hivatalra, hogy vegyen föl és fizessen két alkalmazottat, miközben azok névleges munkahelyükön meg sem jelennek majd, ellenben a pártközpontban fognak dolgozni. Dragneát hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolták. Hétfőn aztán a banánhéj lecsapott: Dragneát három és fél év letöltendő szabadságvesztésre ítélték. A pártelnök 24 órán belül elveszítette a választásokat és a személyes szabadságát is, s populista kísérlete, amelyet az elmúlt években gyakran hasonlítottak az Orbán Viktoréhoz, megbukott. De bármennyire látványos volt is a hanyatt esés, azt mégsem egy tévedésből ottfelejtett banánhéj okozta.

Az elsődleges ok, hogy a bizantoid román politikai kultúrában nincs természetes helye a küldetéses, morális befeszülésnek. Ennek fényes igazolása volt a klasszikus családmodellről szóló, kétnapos, végül érvénytelen népszavazás 2018 októberében. A referendumot általános érdektelenség övezte, és végül a paraszti bölcsesség buktatta meg. (Noha a parlament az érvényességi küszöböt 50-ről 30 százalékra szállította le, a részvétel mindössze 20 százalékos volt.) Nem mintha a román lakosság túlnyomó többsége nem gondolná a férfi-nő párost Isten természetes rendelésének, vagy ne tartaná a homoszexualitást természetellenesnek, netán betegségnek. Ám a pópák vasárnapi templomi merengéseikben hiába vizionálták megrontó homoszexuális hordák grasszálását a falvak főterén. A hívek áhítattal meghallgatták őket, majd a szavazásra nógatást elengedték a fülük mellett, és nagy számban hazamentek ebédelni.

Oligarchák itt és ott

Az egyház és a kormány (különösen a PSD és Liviu Dragnea) hiába állt bele a kampányba, hogy a román alkotmányt egészítsék ki azzal a meghatározással, amely a magyar Alaptörvényben észrevehetően, ám háborítatlanul benne van. A falusi józanság elutasította a Kövér Lászlóéra hajazó szoft rasszizmust, ami ember és ember között a szexuális preferenciák alapján tenne különbséget. Isten teremtő akarata és a politikai akaratot írásba foglaló alkotmány között nincs és nem is kell föltétlenül összefüggésnek lennie. Ez két külön textus és kontextus.

A bizantoid kultúrához kapcsolható az oligarchiaképződés magyarországitól eltérő módja is.

Oligarcha és oligarcha között nagy a különbség. Romániában az oligarcha rendszerint a polgármester, a párt városi vagy megyei elnöke. Dragnea uralma nagymértékben függött a helyi bárók szuverén támogatói szándékától. Ezzel ellentétben Magyarországon az oligarcha jóléte – egyáltalán, a léte – egyértelműen Orbán Viktor kegyétől függ. A magyarországi uralmi rendszer a közvetlen függés oligarchikus rendszere, a romániai inkább a hálózati szerveződésé. A populizmus, melynek kötő­eleme a személyes lojalitás, sokkal jobban tenyészhet az előbbiben. Nem mindegy, hogy a lojalitásnak mi a forrása: az oligarchát „haveri” alapon kijelölő hatalomtól való nyers egzisztenciális függés, vagy a kis domíniumok fölötti ellenőrzést gyakorló kisebb hatalmasságok szándéka. Orbán Viktor oligarchiája felülről lefelé épül, Liviu Dragneáé alulról fölfele építkezett.

Romániában az alkotmányos berendezkedés is jobban szolgálja a hatalmi ágak elválasztását, noha felemás módon: nem annyira az intézményesen beépített fékek korlátozzák a központi hatalom terjeszkedését, inkább a személyes politikai harc akadályozza azt meg.

Magyarországon a nagy rendszerváltó félelem okán a parlamentáris demokrácia olyan intézményrendszerét igyekeztünk kialakítani, amely az egyszemélyi uralom létrejöttét egyszer és mindenkorra, eleve meggátolja. Csak nehogy megismétlődjék a történelem! A „négy­igenes” népszavazás 1989 novemberében nem a kisvártatva történelmi depresszióba, majd a Fideszbe süllyedt Pozsgay Imre ellen irányult, hanem a töretlen magyar tekin­tély­elvű hagyomány megszakítását célozta. De ahogy Montesquieu, úgy mi is félreértettük a westminsteri modellt és a parlamenti kormányzásban megbúvó tekintélyelvű lehetőségeket, melyeket aztán a Fidesz sorozatos kétharmada felszínre hozott. Alexis de Tocqueville-nél csak olvastuk, de voltaképpen nem értettük a „többség”, azaz a szervezett kisebbség zsarnokságát.

Nem véletlen, hogy az amerikai „alapító atyák” a fékek és ellensúlyok rendszerével korrigálták Montesquieu eredeti javaslatát. Nemcsak a hatalomra, a hatalmi ágak intézményi szétválasztására figyeltek, hanem inkább a személyes uralom kiterjesztésének korlátozására összpontosítottak, biztosítva nemcsak a hatalmi ágak szétválasztását, de az egyes ágak egymás fölötti ellenőrzését; s nem utolsósorban a „személyek intézményes elválasztását” is a rendszerbe iktatták.

Dragnea a kormányzó PSD elnökeként de facto az ország irányítója volt – az ő és az államelnök, Klaus Iohannis harca határozta meg két és fél éven keresztül a politikát. És jól volt ez így – noha elviselhetetlen volt. Azért volt mégis hasznos, mert közben átstrukturálódott a politikai mező. Egymásra talált a Dragnea-kormányzást megrengető hatalmas tüntetések népe és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR), ez a lassan, fokozatosan felfutó, az elnökhöz közel álló és általa támogatott politikai tömörülés. Az USR a verespataki aranybánya-beruházás elleni zöld, civil fellépés sikerére építve – a román parlament 2014-ben elutasította a beruházást lehetővé tevő törvénytervezetet – előbb a bukaresti főpolgármesteri székért indított jelöltet és néhány kerületi önkormányzatot akart megmenteni, aztán már egész Romániát. Most, az EP-választáson a volt független miniszterelnök, Dacian Cioloș csapatával közösen, USR+ néven indultak el – Cioloșt 2015-ben ugyancsak Iohannis kérte fel a szakértői kormány vezetésére. Programjuk nem ideologikus, inkább látlelet. A román társadalom közismerten fájó sebeit nyomkodják, de közben identitáskérdésekben is állást foglalnak: egyedül ők hirdettek bojkottot a család definíciójáról szóló népszavazás ellen, és nekik is részük lehetett abban, hogy a szavazók távol maradtak az urnáktól.

Fénykép van róla?

Az EP-választás előtt a jelöltek tobzódtak az orbáni retorika remake-jében, ugyanakkor olyan táncos-zenés mulatságként fogták föl a kampányt, ami el is vette ennek a retorikának a gyilkos élét. A szociáldemokrata miniszterelnök, Viorica Dăncilă – akinek olykor akadnak gondjai az írással és olvasással – inkább látszik vidéki háziasszonynak, semmint hős amazonnak, mégis bevetette Brüsszel ellen a nagyromán nemzeti büszkeséget. Korábban rendes, hétköznapi EP-képviselőként, legutóbb már népi lajbiban jelent meg Brüsszelben (a méltán elfeledett Morvay Krisztina mintájára), folyton-folyvást brüsszelezett a kampányban és tiszteletet követelt Románia számára. „Tiszteletet!” Máskor magas sarkú körömcipőben evickélt át a falusi pocsolyákon, hogy kissé szkeptikusnak tűnő közönségével összekapaszkodva hórát járjon, s a hangulat fokozása érdekében még nyugdíjemelést is ígért. Most hirtelen, Dragnea letartóztatása után a PSD vezetése is az ő nyakába szakadt.

A románok tudják, hogy a politika a színjáték világa, és értik a színházat. Ám akármilyen buzgón lapozgatták is a román politikusok az orbáni forgatókönyvet, sorstragédia helyett valahogy mindig komédiát sikerült színpadra vinniük. Az orbáni identitásképző politikát nem tudják átvenni. Bár virulens a nacionalista retorika, a román politikai közbeszédből hiányzik az „idegen”, azaz a „migráns”. Így a brüsszelezés és a sorosozás egyszerű demagógia maradt – nem volt képes populizmussá mélyülni, s megalapozni a populizmus tekintélyelvű törekvéseit. Dragnea – Soros és a „migránsok” helyett – inkább a Iohannis által kiépített, állítólagos „párhuzamos államot” jelölte meg a fő gonosznak, amely az igazságszolgáltatás, a titkosszolgálat és az elnök alkotta háromszögben jött volna létre. S ki tudja? A „mély állam”, az Erdoğan által kárhoztatott derin devlet talán valamiféle török hagyaték – még szerencse, hogy Magyarországon ilyesmi szóba sem jöhet, hisz Magyarországon minden kristálytisztán látható.

A „párhuzamos államot” azonban nem sikerült fényképes igazolvánnyal azonosíthatóvá tenni. „Öreg hiba” – sóhajt a pokolban Ar­thur Finkelstein, aki tudta, hogy az ellenségnek arca kell, hogy legyen, és még jobb, ha semmit nem tudunk róla, hisz annál könnyebben ruházható fel sátáni tulajdonságokkal. De Dragnea ellensége Iohannis volt – és a magas, jóképű, mosolygós németről sok mindent el lehet mondani, csak éppen azt nem, hogy rossz arc lenne.

Ez a sekélyes, mert kontár módra fölépített populizmus viszont nyilvánvalóvá tette, hogy Dragnea uralmi törekvése éppen az, ami – menekülés az igazságszolgáltatás elől. Ezért is kapcsolta össze Klaus Iohannis az EP-választást a „korrupcióellenes népszavazással”. A múlt vasárnap az EP-szavazással párhuzamosan feltett kérdések majdnem irrelevánsak voltak, de világossá tették, hogy ki hol áll: a Dragneát támogatók vagy az őt elzavarni akarók táborában. Az okos húzás egyúttal az ellenzéket is összerántotta. És Iohannis – akit csak elrugaszkodott képzelettel nevezhetnénk dinamikus politikusnak – a népszavazási kérdésekkel nem csak saját őszi elnöki kampányának akart lendületet adni. Azt is nyilvánvalóvá akarta tenni a legfelsőbb bíróság számára, hogy bátran dönthetnek Dragnea ügyében, hiszen a „nép óhaját” teljesítik.

Számítása fényesen bevált. A Nemzeti Liberális Párt (PNL), amelynek soraiból Iohannis maga is származik, orrhosszal megnyerte az EP-választást, s a legfelsőbb bíróság is eltakarította az államelnök útjából az egyik ellenfelét. Az USR+ pedig a szocdemek és a PNL mellett harmadik, egyenrangú erőként jelent meg a politika színpadán. Hinnénk: képtelenség egy csapásra ennyi legyet ütni! De mégis lehet.

Az EP-választáson az RMDSZ váratlanul jól szerepelt. Románia egész területén, a legeldugottabb román falvakban is kaptak egy-két szavazatot, olyan helyeken, ahol a honfoglaláskor láttak utoljára magyarokat, mint átutazó migránsokat. „Teleorman megyében (ez Liviu Dragnea felségterülete – B. Z.), ahol a 2011-es népszámlálás szerint összesen 18 magyar él, mégis harminchétszer ennyi, egész pontosan 669 szavazat jutott az RMDSZ-nek” – írja a Magyar Hang oknyomozó riportja, s ez csak egy példa. S ha mindez igaz, úgy az RMDSZ a romániai magyarság (Fidesz által támogatott) kamupártja lett, melyet a PSD segített be az Európai Parlamentbe. Nyilvánvalóan a román kormány külső támogatása fejében – ám intő jel lehet a Fidesznek, hogy amint Dragneát elvitték a rendőrök, az RMDSZ bejelentette, nem támogatja többé a kormányt.

Kitörés az állatkertből

Az egyenlő méltóság elvére építő politikai korrektség és a profetikus politikai komorság egyaránt hiányzik a román politikai kultúrából. A politika továbbra is szituációs játék, dörzsöltség, trükközés, egyszóval csibészség és olykor alpári veszekedés, zsigeri agresszivitás – de ezzel együtt közelebb áll a politikához, mint a Carl Schmitt által inspirált orbáni politikai teológiához. A román társadalom egy része, már több mint egy évszázada, tisztában van azonban avval is, hogy a bizantoid politikai kultúra az „európainak” valamilyen elfajzása (szavuk is van arra, amit én „bizantoidnak” nevezek: „politicianism”). Tisztában vannak tehát avval, hogy a nagy ugrás a „személyes” és „intézményi” politizálás között voltaképpen Románia európai integrációjának alapkérdése. Ugyanakkor vágynak a politikai vitalitást biztosító teatralitásra, a politikai szórakoztatásra. „Ki kellene végre törni az állatkertből!” – kiáltja komoly politikai kabaréjában, A nemzet állapotában Dragoș Pătraru (a román Bödőcs Tibor), mert tudja, hogy a románok többsége nem szeretne egy olyan, Európától elszakított állatkertben élni, amilyet Magyarországon Orbán építget, egy kihalásra ítélt, egyedülálló faj fönnmaradásának reményében.

És Pătraru felszólítására Ferenc pápa Romániában tett látogatása adja az áldást. A pápa által tartott négy nagymise helyszínén, Bukarestben, Csíksomlyón, Jászvásáron és Balázsfalván több mint félmillió, különböző nemzetiségű és vallású ember találkozott személyesen a pápával, s a sajtó kiemelten, nagy áhítattal foglalkozott vele. A túlnyomórészt ortodox országban a kereszténység és az európaiság eseményeként ünnepelték a katolikus egyházfő jelenlétét, akkor is, amikor könyörületről beszélt (nem említette, de nyilván a „migránsokra” is gondolt), vagy a katolikus egyház nevében bocsánatot kért a romákat ért diszkrimináció miatt.

Képzeljük el most ezt a látogatást a kereszténység védőbástyájánál.

A szerző filozófus.

Neked ajánljuk