n Macedóniai albán fegyveresek a Kosovót és Macedóniát elválasztó határvonalra járnak macedón parasztot meg katonát lőni. A szűkebb Szerbia és Kosovo formálisan Szerbiához tartozó határsávjában lényegében háborús állapotok uralkodnak: ugyancsak albán gerillák KFOR-konvojban haladó, szerb civilekkel tömött autóbuszt robbantanak fel. Aztán. A múlt héten Kostunica jugoszláv elnök Banja Lukában, a Boszniai Szerb Köztársaság "fővárosában" együttműködési különmegállapodást ír alá Jugoszlávia és az említett fél-állam között; pár napra rá a boszniai horvát szavazók 90 százalékát legitim módon képviselő boszniai horvát pártszövetség egy faluban bejelenti, hogy a továbbiakban nem vesznek részt a Daytonban öt és fél éve megálmodott Bosnyák-Horvát Föderáció intézményeiben, és csak azért nem kiáltják ki a saját köztársaságukat, mert ezek után minek. Az egyetlen közepesen releváns nemzetközi politikai intézmény a régióban, az EBESZ a fejét csóválja, majd megvonja a főmegbízott, Wolfgang Petritsch vállát. Ha nem, hát nem. Hisz ha eddig sem, akkor ezentúl miért igen? Minek ezt forszírozni?
A Clinton-kormányzat 1995 nyara és 2000 vége között véget vetett a térségben két olyan háborúnak, amely során az államilag kezdeményezett és állami erőszakszervezetek által végrehajtott népirtás napi gyakorlattá nemesült: 1995-ben a boszniainak és 1999-ben a kosovóinak. Beavatkozásának végső eredményeképpen megbukott a Balkán rossz szelleme, Slobodan Milosevic szerb elnök is. A Clinton-kormányzat ezenkívül világos útmutatásokat szabott arra is, hogy miként képzeli a régió jövőjét. Ezen útjelzők a volt jugoszláv tagköztársaságok teljes, valamint az egyes balkáni nemzetrészek korlátozott önrendelkezésének talajába ágyazódtak. Bosznia-Hercegovina a daytoni szerződés szerint egységes állam marad, melyben a három nemzeti közösség széles, etnikai és területi autonómiát élvez, és ugyanez az elv, az etnikai-nemzeti közösségek között megosztott szuverenitás elve vonatkozott volna a jugoszláv államra is. (Azt ugyanis sem az 1999-es bombázások előtt, sem pedig utánuk nem mondta ki senki, hogy a cél Kosovo függetlensége lenne.)
Kétség sem férhet hozzá, ezek nemes és szép eszmék. Ahhoz még kevésbé, hogy pillanatnyilag vesztésre állnak a nemzetállam nemzetek fölötti eszméjével szemben: és nem csak azért, mert Clinton utódjának fogalma sincs arról, hogy mit kellene az örökséggel kezdenie.
Arra, hogy Kosovo - lakóinak egyöntetű akarata ellenére -önként visszatérjen a jugoszláv államszövetségbe, ép ésszel nem csak számítani nehéz, de erkölcsi természetű indokokat sem igen találhatnánk: a megújult vezetésű Szerbia éppúgy nem kényszerítheti rá akaratát kétmillió, jóformán zárt etnikai tömböt alkotó albánra, ahogy erre nem volt jogcíme az előző rezsimnek sem. Boszniában, ahogy távolodunk az időben a daytoni egyezménytől, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy az egységes államot nem akarja e képzeletbeli ország lakóinak szerb és horvát többsége; és ők ugyan milyen elvi alapon lennének kizárhatók abból a lehetőségből, amit a kosovói albánoktól a nemzetközi közösségnek megtagadni láthatóan nem áll módjában? A térség utolsó, valóban többnemzetiségű, nem fiktív államában, Macedóniában pillanatokon belül erőszakos módon vetődhetnek fel ugyanezek a problémák.
A kérdésre, hogy meddig és miért, milyen célok érdekében és milyen elvek szerint akarja a nemzetközi közösség a daytoni megoldást a Balkánra kényszeríteni, és hogy mit jöhet helyette, előbb-utóbb valakinek válaszolni kell. A pillanat erre most kedvezőbb, mint valaha: az összes volt jugoszláv tagköztársaságban (és közülük is a két legfontosabban, Horvátországban és Szerbiában) demokratikus kormányok vannak hatalmon. A hágai törvényszék gőzerővel és sikerrel dolgozik azon, hogy a háborús bűnösöket kiemelje az érintett országok politikai életéből. A balkáni rendezés újragondolására, melynek során, lehet, ismét ország- és nemzetrészek cserélnek majd gazdát, és határok rajzolódnak újra, lassan elérkezik a pillanat.
Különben háború lesz.
