Nagyjából ötven éve várunk a honi egészségügy megújulására. És ennek a fél évszázadnak a nagyobbik fele már szabad országban telt. Bármi jó is történhetett volna. Természetesen nem történt. 2010 előtt legalább voltak biztató kísérletek: az Antall-kormány megpróbálta (önkormányzattal) kormányfüggetlenné tenni a társadalombiztosítást. Gyurcsányék meghirdették a finanszírozás biztosításos modelljének bevezetését. Előbbi két év alatt vált semmivé, utóbbi a (pusztán hatalomátvételi célú, galádul szociálisnak nevezett) népszavazás áldozata lett. A nyolcadik éve országoló kétharmados vízfej (mint Bukfenc bohóc) azt képzeli, hogy az egészségügyről (is) mindent tud. Ez csak kis pontosítással igaz: mindent rosszul tud. Vezérgondolatuknak, a centralizációnak az elmúlt karácsony előtt pár nappal következett be az első (ismertté vált) halálozása. Történetesen
a kurzus kedvenc szuperkórháza sürgősségi osztályának várójában, 5 órával a beteg bejelentkezése után,
anélkül, hogy megvizsgálták volna. Aki ért az egészségügyhöz, aki ismeri a szükségletet, nem lepődött meg. És talán azok sem csodálkoznak, akik már jártak budapesti sürgősségi osztályon, sőt azok sem, akik naponta hallanak (újságból, rádióból, tévéből vagy szomszédtól-baráttól) a sokórás várakoztatásokról. Ez az időtartam hosszabb, mint amit a keringészavar okozta oxigénhiány miatt a szövetek, illetve szervek károsodás nélkül elviselnek. Így a sürgősségi osztály létesítésének értelme szűnik meg.
Az teljesen természetes, hogy
ilyenkor az indulatok az intézmények dolgozói ellen irányulnak,
hiszen naponta hallják a harsogó kormánypropagandát: ismét emelik a fizetéseket, épülnek az új szuperkórházak: Rákos-mezőn, Kelenföldön, Ferencvárosban és túl az Óperencián. Kórház-rekonstrukció milliárdokért minden holnapután-kiskedden. Ilyen csodásan bőkezű gondoskodás mellett csak a személyzet hanyagsága lehet a bajok forrása. Mennek is a feljelentések meg az olvasói levelek. A médiamunkások – a „tények” láttán szintén föl méltóztatnak háborodni, háborodtukban – pártállásuktól függően – kérdezik az államtitkárságot vagy az ellenzéki szakértőket. Itt aztán kormánynak és ellenzéknek egy a hangja: belső vizsgálat kell, és a felelős karóba húzása. Szerencsére
a kivégzés mindig elmarad, mert általában nincs felelős.
Ha meg van, akkor az illető vagy jó káder, vagy pótolhatatlan (esetleg mindkettő). Pedig belső vizsgálatra semmi szükség. Józan paraszti ésszel gondolkodva is nyilvánvaló lenne, hogy akármilyen szuperkórház akármilyen sürgősségi osztályára ilyen mennyiségben hárított feladat csak ilyen vagy még nagyobb („mű”)hibaszázalékkal volna megoldható, még akkor is, ha az előírt számú és képzettségű személyzet rendelkezésre állna.
Hivatalos adatoknak nem vagyok birtokában, de becslésem szerint az inkriminált sürgősségi osztály „területi” ellátási kötelezettsége több mint félmillió főre terjed ki. Miközben (érdemi) előzetes szűrés nélkül érkező páciensek esetében egy optimális méretű és fölszereltségű sürgősségi egység kapacitása ennek csupán egytizede. Ráadásul azt is mindenki tudja, hogy szó sincsen tökéletes működési feltételekről: műszerezettségről, és főleg képzett és gyakorlott személyzetről. Tudható az is, hogy utóbbinak milyen külső és belső okai vannak. Kezdjük a külsőkkel:
az ország munkaképes korú tehetséges szakértelmiségének nagyobbik fele liberális demokráciákban él és dolgozik.
Ez orvosok tekintetében duplán, ápolók és asszisztensek ügyében triplán igaz. (Csak halkan jegyzem meg: az Európába menekülők között szép számmal akadna használható orvos és más egészségügyi dolgozó.)
A belső okok közt toronymagasan az első a hozzáértés hiánya, illetve a túlságosan magas „kudarctűrő képesség”. Utóbbi fölemlítésekor arra gondolok, hogy túl lassú és hosszú az út a jelentkező igények és a döntéshozó között. Évekig (sőt évtizedekig) működhet rosszul, elégtelenül és akár szabálytalanul egészségügyi intézmény. A kórházvezetők hatásköre arra talán elég lenne, hogy észszerűsítsék a működési módot. A Honvédkórházban például bevezethetnék a páciensek érkezéskori sürgősségi fokozat szerinti sorolását, ahogy az a katasztrófaellátásban szokásos (amelynek ismerete valaha a takarító személyzet számára is kétszer kettő volt).
A szuperkórház és a szuper sürgősségi osztály ma Magyarországon olyan épület, amelynek sem alapja, sem falai nincsenek, csak a csicsás tető van. Így az csak „lenge délibáb”.
A sürgősségi ellátás fundamentumai
nálunk elsősorban a „háziorvosi” ügyeletek lennének, azonban – kevés kivételt leszámítva – még a diagnózis felállításához szükséges eszközökkel (és persze megfelelően képzett személyzettel) sem rendelkeznek. A „tartópilléreket” a szakorvosi rendelőintézetek jelentenék, ám azok egyfelől csak nappal tartanak nyitva, másfelől a sürgősség száz évvel ezelőtti szabályai szerinti ellátásra sincsenek berendezkedve. A kettő között – mint a próféta koporsója – lebeg a folyamatosan át- és összevissza szervezett mentőszolgálat, eredetileg a közterületi sérülések és rosszullétek ellátásának feladatával. A centralizálás itt is jelentősen nehezíti, sajnos sokszor meg is hiúsítja a hivatásszerű működést. Summa summarum: ismét fejétől bűzlik a hal. Az Egészségügyi Minisztérium megszüntetése és az Egészségpénztár eltávolítása a frontvonalból minden szakértelem negligálását jelenti. Miben bízhatunk? Semmiben és senkiben. Meddig várjunk? Ítéletnapig. Hacsak az is el nem marad.
A szerző sebész.
