Az egyenlő jogokért folytatott harc nyomán a nők jogi, gazdasági, politikai és részben kulturális helyzete az elmúlt évszázadokban megváltozott. Ma már eldönthetik, akarnak-e és kivel házasságot kötni, örökölhetnek, szavazhatnak, iskolába járhatnak, fizetett munkát vállalhatnak még azután is, hogy házasságot kötöttek, és a világ országainak nagy részében joguk van eldönteni azt is, szeretnének-e gyereket. Ezek a változások szükségszerűen hatással voltak az intim kapcsolatokra, azaz arra, hogy mi történik azon a bizonyos nászéjszakán. A most folyó #metoo-kampány a 19. század végén indult normaváltás, azaz az emancipáció következő lépcsője.
A normaváltások hosszú ideig tartanak és sok konfliktussal járnak. A régi normák ellenállnak a változásnak, aztán egyszer csak eltűnnek, mintha soha nem léteztek volna, és csak a történészek írnak róluk. Nem is olyan régen még az úri háztartás elengedhetetlen kelléke volt a köpőcsésze, ahova a ház ura néha belesercintett. A köpőcsésze ma már kevéssé kifinomultnak tűnő használatát se szabályozta törvény, a tárgy mégis eltűnt a dohányfogyasztás technikájának megváltozásával. De a köztéri dohányzást csak néhány éve tiltottuk be, az európai uniós jogharmonizáció fejleményeként.
Az intim kapcsolatok szabályozása nehezebb ügy, mint a dohányzás tiltása, annál is inkább, mert a sutyiban, nyitott ablaknál dohányzók kockázatvállaló tevékenysége jelzi, hogy ez sem lesz egyértelmű sikertörténet.
Jogok és szokások
Az intim kapcsolatokban a másik ember méltóságát szóbeli, lelki, testi, anyagi vagy nemi erőszakkal lehet megsérteni. E skála rendkívül széles. Van, ami a vörös zónába tartozik, azaz mindenki számára elfogadottan és jogilag szabályozottan tilos. De létezik szürke zóna is: ebben még kérdéses, hogy mi minősül bűnnek és mi nem, illetve hogy mi a büntetési tétel. Mi történjen most azzal a személlyel, aki tíz éve egy bulin, részegen kéretlenül megfogta egy másik személy testrészét?
A helyzet éles, ráadásul Magyarországon többféle, egymással ellentétes, az intimitást szabályozó normaváltás zajlik. Sokak életében már a sokadik alkalommal. Még élnek azok, akik a kommunista egyenlősítő politika jegyében – Alekszandra Kollontajt követve – a szexualitást olyan természetesnek tartották, mint egy pohár vizet meginni, és nem értik, mi ez a nagy felhajtás a szex körül, miért kéne ezen bármit is szabályozni. De velünk vannak azok a férfigenerációk is, és ők vannak többen, akik kamaszkorukban kétségbeesetten próbálták ellesni azt a mozdulatot a filmvászonról, ahogyan a férfi sztár karjába kapja és lecsókolja a vágyott nőt, hogy aztán az boldogan elaléljon. A romantikus szerelem mítosza velünk él, pedig a férfiuralmat fenntartó ideológia ez, a férfi kezdeményezésére és a nő beletörődésére épül, és alapja, hogy a nő, mint méltósággal bíró emberi lény másodrendű.
A lehetőség arra, hogy a jog közbelépjen a Kierkegaard által emlegetett nászéjszaka cselekvéseinek szabályozásában, Magyarországon 1989 után, az uniós jogharmonizáció keretében nyílt meg. Az emberi méltóság alapértékéhez hozzátartozik a test feletti önrendelkezés is. Ezt a jogot itthon is különböző szintű jogszabályok biztosítják: az egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőségről szóló 2003. évi CXXV. törvény tiltja a zaklatást és a szexuális zaklatást, mint az emberi méltósággal szembeni támadást, s ezt a tényállást büntetni rendeli a büntető törvénykönyv 222. paragrafusa is. A nőket mint csoportot érő zaklatás ellen, egyéni szintű jogorvoslat létezik. Ez az univerzális individualizáció arra épít, hogy ha az egyén felszólal az őt ért igazságtalanság ellen, akkor működésbe lép az igazságszolgáltatás rendszere, s a bűnös elnyeri a büntetését.
De az igazságszolgáltatás folyamata még egy kabátlopási ügyben sem egyszerű, hát még akkor, amikor normaváltoztató törvénykezésről beszélünk, vagy abban a bizonyos jogi és morális szürke zónában elkövetett cselekedetekről, ahol a személyes, illegitim hatalom forrása sokszor az intézményi hatalom, és ahol minden eset egyszerre egyedi és tipikus – és szükségszerűen politikai is. Hiszen az érzelmek ilyenkor alapvetően politikai jellegűek, mert a hatalomról szólnak. Ki ne érezte volna, hogy egy embertársa tekintetétől hirtelen eláll a szava és végigfut a hátán a hideg? Az azonban nem elfogadható, hogy valaki ezt a hatalmát a másik fölött annak uralására és ellenőrzésére, autonómiájának csökkentésére használja.
Se jogok, se szabályok
Viszonylag egyszerű a helyzet az egyszerre morálisan kárhozatos és jogilag büntetendő esetekkel, amikor az intimitással kapcsolatos viselkedés kriminalizált, és a jogi szabályozás és a társadalmi megítélés egybeesik; ilyen a nemi erőszak. Az viszont már normaváltás eredménye, hogy a házasságon belül is létezik nemi erőszak, azaz a férfinak nem automatikusan van joga a hitvese testéhez. Nőmozgalmi körökben máig idézik azt az MDF-es parlamenti képviselőt, aki a házasságon belüli nemi erőszakról szóló törvénytervezet bizottsági vitájában a 90-es évek elején ezt találta mondani: „Ha nem dughatom meg, miért a feleségem?” Ma már ezt a mondatot aligha ejthetné ki a száján, legalábbis nyilvánosan nem, mert a nemi erőszak a párkapcsolatban nemcsak erkölcsileg elítélendő, de 1997 óta büntetendő cselekmény is. (Gondolni persze még gondolhatja bárki, hogy a házassággal korlátlan hatalmat nyert a felesége teste fölött, sőt, ezt a hatalmát még gyakorolhatja is, de ma már csak bizonyos kockázatvállalás mellett.)
Ugyanakkor vannak olyan, az intimitásra vonatkozó szabályok, melyek elítélendők, de jogilag nehezen tetten érhetők. Végül is a Kierkegaard által emlegetett nászéjszakán nincsenek tanúk. Sőt, olyanok is vannak, akik e szürke zóna egyes elemeinek kriminalizálását vitatják, például akik azt állítják, hogy a nő ruházatára vagy megjelenésére tett megjegyzést nem kéne kriminalizálni. A váltás – azaz az alkalmazkodás ahhoz az új normához, hogy senkinek nincs automatikusan joga a másik testéhez – a szürke zónába eső intim cselekedetekre vonatkozóan is új szabályokat hoz képbe, s ez a „romantikus szerelem” újraértelmezését is magával hozza. A feminista álláspont ellenfelei pedig épp a romantikához való ragaszkodással, a romantika mögé bújva utasítják ezt el.
S e szürke zónának van egy másik eleme is.
Vajon Kosztolányi Édes Annája visszautasíthatta volna-e Vizyné, a munkaadója unokaöccsének kéretlen csókjait a fürdőszobában? Morálisan elítélendő, amit Patikárius Jancsi elkövetett, de megfogható-e jogilag? Hiszen az unokaöcsnek hatalma volt Édes Annán – mert a lány vonzónak találta őt –, de hatalma volt felette társadalmi helyzetéből adódóan is. Márai Sándor Juditja például (ő is házicseléd volt) hibátlanul kezelte munkaadója kéretlen közeledését, és ő rendelkezett felette hatalommal. Édes Anna példája kiemeli a mostani zaklatási ügyeket a hollywoodi vagy a színházi világ különleges környezetéből, és közelebb visz a mai magyar munkahelyek mindennapi gyakorlatához. A zaklatást a hallgatás összeesküvése veszi körül: az elkövetőnek intézményes és gazdasági hatalma van, a sértett pedig süppedékeny talajra merészkedik, amikor az őt ért jogsértésről beszélni akar. A jogi eljárásban az egyik fél története áll szemben a másikéval, s a bírónak arról kell döntenie, hogy melyiküké az igazabb.
Természetesen van különbség a nemi erőszak és a között, hogy Vizyné Édes Anna munkavégzését becsmérli. De sem a zaklató, sem a zaklatás elszenvedője nem érdekelt a jog formalizált elbeszélésének létrejöttében, annak tárgyilagos rögzítésében, hogy ki mikor mit tett. Az elkövetőnek csak a hallgatás terében maradhat meg a kiváltsága a zaklatáshoz, az áldozat pedig nemcsak a jogszolgáltatás minősége miatt aggódhat, hanem saját további életéért is, hiszen egy-egy ilyen normaváltó esetnek hosszú árnyéka tud lenni. (Ha Édes Anna nem konyhakéssel vesz elégtételt, a Vizyné által a cselédkönyvébe írt bejegyzés egész munkavállalói karrierjén végigkíséri.) Ebből adódóan ezt az elkövetőnek kedvező hallgatási paktumot a zaklató amíg lehet, fenn fogja tartani: a pofátlan tagadástól kezdve a peren kívüli egyezségig, melyben kártérítésért titoktartást kap cserébe. A nyilvánosságnak tudniillik normaváltó hatása lenne, és ez a többi lehetséges elkövetőt is veszélyeztetné. De most épp azt látjuk, hogy a precedensek hatására egyre többen mernek előállni a saját történetükkel, ha bírósághoz nem is fordulnak – ezért fontos a #metoo-kampány.
Vissza valahova
A normaváltással párhuzamosan azonban – amelynek célja tehát egyrészt az intim viszonyok egyenlőségen alapuló kodifikációja, másrészt a meglevő szabályok alkalmazása – megjelent a liberális megközelítés kritikája is. Az újpuritanizmus szerint az egyént egy elképzelt, még megteremtendő közösség védené meg – de nem az univerzalizált individualizmus keretében létrejött liberális jogalkotás segédletével. Sőt. A hegemóniára törekvő ellenmozgalom és ideológusai Steve Bannontól Bayer Zsoltig éppenséggel ádáz ellenfelei a 60-as években megkezdődött normaváltozásnak, azt akarják visszafordítani, és az emberi méltóság fogalmát nem az egyéni, hanem a közösségi szinten határoznák meg. Ez a kísérlet erős kihívás a női jogokért és méltóságért küzdőknek. Egyrészt azért, mert a liberális értékeknek megfelelően a női jogokért harcolók az intimitást normatívan szabályozó törekvésekkel szemben határozzák meg magukat, ugyanakkor alappal követelnek bizonyos jogi védelmet. Másrészt azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Magyarországon a munkahelyi zaklatás elleni első törvényt a Nyilaskeresztes Párt nyújtotta be. A nyilasok az Országgyűlésben a kiszolgáltatott magyar munkavállalók, az Édes Annák védelmében a nemzetközi, globális zsidó tőkét és magyarországi képviselőit ostorozták, s az elképzelt közösség érdekeire hivatkozva, szigorúan a magyar munkavállaló nők védelmében követeltek kirekesztést. Ami csak arra tanulság, hogy a normaváltás bonyolult és kétséges kifejlettel bírhat.
A mai Magyarországon is ezer és egy réteg rakódik egymásra, amikor az intimitás szabályairól és újraszabályozásáról beszélünk: az elhallgatott sérelmektől a kívülről jött, döcögősen kodifikált és még döcögősebben alkalmazott jogszabályokon át a megvalósított normaváltás feminista vagy újpuritán kritikájáig. Amikor az áldozathibáztatók a férfiuralmat legitimáló romantikához ragaszkodnak, az intim kapcsolatok normáinak újrameghatározását akadályozzák. Ugyanakkor az erősödő újpuritanizmus, mely közösségi értékek alapján ítéli meg a bűnöst, és várja el a bűnösök nyilvános vezeklését, majd a megbocsátást, a régi idők szellemét idézi. Az emberi méltóság gyakorlatainak megvalósításához, annak a meghatározásához, hogy mit kell tennie egy fiatalembernek a nászéjszakáján, a Kierkegaard által hiányolt hegeli magyarázathoz időre, türelemre, párbeszédre és körültekintésre van szükség.
A szerző történész, az MTA doktora, egyetemi tanár.
