Keszthelyi András

Fintorgó összefogás

A 2014-es ellenzéki választási együttműködés tanulságai

  • Keszthelyi András
  • 2017.12.30 12:11

Publicisztika

A 2014-es ellenzéki összefogás igazi története 2012. október 23-án, Bajnai Gordon beszédével kezdődött, és bizonyos értelemben máig sem ért véget.

Az országgyűlési választásokon elszenvedett csúfos vereség „tanulságait” már az európai parlamenti választásokon hasznosították a pártvezetők, noha akkor is és mindmáig helytelen következtetéseket vontak le abból. (E lap remek összefoglalást közölt a 2014-es ellenzéki összefogás történetéről, lásd: A 2014-es baloldali egység kudarca és tanulságai, 2017. június 22. és 29.) Mindennek azért van ma is jelentősége, mert a 2018-as választási együttműködési lehetőségekről rendre elhangzik, hogy az akkori vagy az új szereplők semmiképpen nem akarják megismételni a 2014-es hibákat, sőt egyenesen tanultak azokból. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a demokratikus ellenzéki térfélen zajló „összefogásmeccsek” kísértetiesen reprodukálják a négy évvel ezelőtti fintorgó összefogást.

 

Negatív rekord

Röviden úgy jellemezhetjük a helyzetet, hogy 2014-ben azok fogtak össze, akik (1) le akarták váltani Orbán Viktor kormányát, és (2) azt gondolták, hogy ez a Jobbik nélkül is lehetséges. Ám az összefogásból végül (3) kimaradt az LMP is.

Az állítás első részét elfogadhatjuk azzal a megkötéssel, hogy a kormányváltás iránti eltökéltséget jelentősen diszkontálta a saját identitás megőrzésének szükségessége, és ami abból következik. Így aztán némelyek csak unikumozva voltak hajlandók szövetkezni, míg mások lemondtak listás helyükről. Ezért nevezem a ’14-es összefogást fintorgó összefogásnak.

Az állítás második részét is identitáspolitikailag lehet a legjobban értelmezni. A cukiságkampány előtti Jobbik egyszerűen szalonképtelen volt a demokratikus oldal szemszögéből. A baloldalon uralkodó narratíva szerint 2014-ben nem is ez, hanem inkább az volt a kérdés, hogy le lehet-e ülni akár egy vitára a Jobbikkal.

Az identitáspolitika mindenek feletti elsőbbségét nyíltan és kompromisszummentesen az LMP képviselte – még azon az áron is, hogy kettészakadt. A Schiffer András vezette LMP identitását az MSZP-vel és a Fidesszel szembeni egyenlő távolságra építette. Az eredeti pozíció megváltoztatására tett kísérlet nem kapott többséget, így megbukott. A Párbeszéd Magyarországért kiválása úgy szaporította az ellenzéki szereplőket, hogy érdemi szavazat-gyarapodást nem hozott. A minden oldalról stigmatizált Gyurcsány Ferencnek és az MSZP-nek az összefogásban vitt domináns szerepe végül látszólag paradox módon az LMP erősödését és a parlamentbe jutását eredményezte.

Bajnai Gordon már említett színrelépésétől, azaz 2012 végétől egészen 2014 elejéig az ellenzéki diskurzust az összefogás szükségessége mellett annak mikéntje dominálta: ki fog össze kivel, és ki lesz a vezetője? Két alapvető törésvonal alakult ki már a kezdetektől: az egyik a DK és Gyurcsány Ferenc bevonása, míg a másik a miniszterelnök-jelölt személye miatt. A 2011 őszén alakult Demokratikus Koalíció egy éven keresztül stabilan a 2 százalékos tartományban mozgott, sőt Bajnai megjelenése előtt, Gyurcsány nagy figyelmet kiváltó éhségsztrájkja után valamelyest erősödött, hogy aztán 2013 tavaszára elveszítse szavazói bő felét (minden intézet áprilisban és májusban is 1 százalékot mért). Bár az akkor még sokkal erősebb MSZP-nek és az Együtt–PM-nek is az lett volna az érdeke, hogy a DK nélkül állapodjanak meg, ezt megakadályozta Bajnai és Mesterházy hegemóniaharca az összefogás miniszterelnök-jelöltségéért. Ezt a meccset az MSZP és elnöke rutinosan játszották, kivárva, hogy az újonnan megjelenő Együtt elveszítse kezdeti lendületét, és a Fidesz összehangolt kommunikációja amortizálja a balliberális oldal utolsó miniszterelnökét.

Bő egy évvel Bajnai színrelépése után, az összefogás végleges formájának kialakításakor (amely a Liberálisokat és Bokros Lajos MoMáját is magába foglalta) a DK már egy ligába focizta magát a folyamatosan gyengülő Együttel: mindkettő hasonló támogatottságú, de a parlamenti küszöböt önállóan is megugrani képes kispárt volt. Az összefogás szükségességét folyamatosan hangoztató DK elérte a célját: lett közös lista, amit Bajnai helyett Mesterházy vezetett, és annak részese volt a DK is, amely ezzel kiszabadult a politikai karanténból. Látszólag az MSZP is elérte a célját: a közös lista élén az elnöke állt, és a DK bevonásával tovább gyengítette az Együttet, míg az utóbbi mindkét fronton vereséget szenvedett. (Azt, hogy az MSZP győzelme mennyire pirruszi volt, az ellenzék jelenlegi támogatottsága és ezen belül a DK további erősödése pontosan kifejezi.)

Ez az összefogás végül azzal a világrekord-közeli eredménnyel zárta a parlamenti választásokat, hogy az egyes pártok támogatottsága 2014 januárjában magasabb volt, mint a közösen elért eredmény áprilisban, és ebben a Simon Gábor jelentette atomcsapás csak az egyik tényező volt a sok közül (a választási kampány finisében az ügyészség különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás és más bűncselekmények miatt emelt vádat az MSZP akkori elnökhelyettese ellen).

A kudarc egyik kézenfekvő magyarázata a DK részvétele ebben a konstrukcióban. Eszerint Gyurcsány Ferenc magas elutasítottsága szinte garantálta, hogy az összefogás ne nyerjen, hiszen személyével lehetetlenség volt megszólítani a Bajnai színrelépése előtt még rekordnagyságú bizonytalan szavazókat. S bár ez a magyarázat tetszetős, de mint látni fogjuk, nem kielégítő. Az összefogással 2014-ben nem az volt a legnagyobb baj, hogy kik, hanem az, hogy hogyan fogtak össze.

 

Hogyan működött?

Ahhoz, hogy fentebbi kijelentést pontosan értsük, értenünk kell az összefogás politiku­sainak érdekeit és az azok által kijelölt kényszerpályákat.

Látszólag azért fogtak össze, hogy legyőzzék Orbán Viktort és a Fideszt, de a valóságban a győzelem igénye mellett további két, politikailag legitim érdek működött, amelyek megléte önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a fő cél ne teljesüljön. Az egyik érdek a saját identitás építéséhez, a másik meg a rivális szövetséges kiszorításához fűződött.
A kettő ráadásul egymást erősítette.

Az MSZP identitásának például szerves része 1994 óta, hogy ő a baloldal vezető ereje. Ehhez képest a gyengébb partner (SZDSZ) felé kellett gesztusokat tenni Demszky Gábor főpolgármester újraindítása érdekében, és amikor a viszontgesztus elmaradt, abból bukta következett (a kormánypárti többség nem volt képes megválasztani a szocialista Szili Katalint köztársasági elnöknek). Mindezt tetézte, hogy az MSZP négy miniszterelnöke közül három valamilyen értelemben kívülről érkezett (Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai), 1994 kivételével a párt a saját soraiból jelöltet állítani nem tudott. Mesterházy Attila párton belüli népszerűségét az adta, hogy szakítást hirdetett ezzel a hagyománnyal – ami önmagában is elegendő lett volna egy tartós konfliktushoz az új igénylővel, Bajnaival szemben.

A kiszorítás igénye pedig éppen a vezető szerepből és az SZDSZ generálta évtizedes frusztrációkból fakadt: 2013-ban számos szocialista azt érzékelte, hogy két oldalról is támadják: egyfelől az MSZP-ből kivált a DK, másfelől az ellenzéki tábor „liberális” oldalát bevonzani kívánó Együtt–PM. Stratégiailag vitatható, taktikailag helytálló reakciója minderre az volt a szocialista pártnak, hogy egyidejűleg próbálta őrizni, erősíteni saját identitását, és kiszorítani ellenzéki riválisait, közvetlenül támadva azokat.

Ugyanez a kettősség jellemezte a DK és az Együtt–PM politizálását is az adott időszakban. Identitását mindkét párt a Fidesz és az MSZP ellenében építette fel azzal a különbséggel, hogy az Együtt–PM szempontjából a DK (és Gyurcsány Ferenc) is a meghaladni kívánt múlthoz tartozott („korszakváltás”). Ez utóbbi szempontból következően az Együtt–PM is a DK kiszorításában volt érdekelt (akárcsak az MSZP), másrészt Mesterházyval szemben a kiszorítandó pozíciójába került (akárcsak a DK).

Ezen a ponton emlékezzünk meg egy pillanatra a DK 2013-as helyzetéről: az teljesen egyértelmű volt, hogy a már akkoriban is magas elkötelezettségű 100–150 ezer körüli DK-szavazóra szükség lehet a kormányváltáshoz. Másfelől az is nyilvánvaló volt a kutatások szerint, hogy a DK vezetője erősen megosztó személyiség, aki új szavazót nem hoz a baloldalon kívüli világban övezte magas ellenszenv miatt, de még a tágabban vett saját táboron belül is sokakat taszít. (Miközben – ugyanebben a körben! – Bajnai és Mesterházy után a harmadik legnépszerűbb politikus.)

Ha szigorúan szavazatmaximalizálási szempontokat, azaz győzelmi stratégiát követett volna az Együtt–PM és az MSZP, akkor 2013 első felében még érvelhető lett volna a DK kihagyása, vagy legalábbis az a követelés, hogy Gyurcsányt ne vegyék fel a listára.

De, mint láttuk, nem így történt: az identitásépítés és a szövetséges kiszorítása 2012 októbere és 2014 áprilisa között hasonlóan fontos vagy akár fontosabb szempontnak számított. Az elhúzódó egyeztetések pedig azzal az eredménnyel jártak, hogy őszig az „összefogók” egyikének sem növekedett a támogatása, erősödtek viszont azok a hangok, amelyek a „teljes” összefogást, a DK és Gyurcsány Ferenc egyenrangú félként való bevonását követelték.

 

Mit lehetett volna másként tenni?

Az utólagos okoskodás vádját elkerülendő, szeretném leszögezni, hogy abban a konstrukcióban, amelyben a 2014-es összefogás létrejött, az ellenzéknek kevés esélye volt győzni – és minden bizonnyal akkor sem győzött volna, ha végül kiszorítják Gyurcsány Ferencet. A rezsicsökkentés fémjelezte kormányzásnak, illetve a korán elkezdett és akkoriban még elképesztő erősségűnek tűnő negatív kampánynak hála a Fidesz tábora egyharmaddal, több mint 700 ezer szavazóval bővült 2013-ban.

Tehát amikor azt állítom, hogy lehetett volna másként és jobban, azzal csak annyit mondok, hogy a Fidesz győzelmét ugyan nehéz lett volna megakadályozni, de a parlamenti kétharmad megszerzését igen. A helyzetet kétségkívül nehezítette, hogy a korábbi MSZP–SZDSZ- vagy akár Fidesz–MDF-együttműködésektől eltérően 2014-ben nem volt egyértelműen elfogadott domináns szereplője az összefogásnak – pontosabban, mire 2013 végére az MSZP és Mesterházy azzá vált, gyakorlatilag alig maradt idő arra, hogy ezt a választók felé prezentálják. A 2014-es összefogás szereplői körülbelül egy évet töltöttek azzal, hogy megállapodjanak – és ez alatt az idő alatt szinte másról sem beszéltek, mint arról, hogy hogyan kéne megállapodni.

Az első tanulság tehát az, hogy ha nincs domináns szereplő, aki maga szabja meg a játékszabályokat, de képes nagyvonalú is lenni, ahogyan az MSZP az SZDSZ-szel vagy a Fidesz az MDF-fel tette ezt egynémely alkalommal, akkor érdemes közösen lefektetni bizonyos szabályokat. Legfőképpen azt, hogy meddig terjeng a versengés időszaka, és milyen módon zárják le azt (például előválasztással).

A második tanulság nem formalizálható. Bizalom vagy van, vagy nincs a felek között; 2013–2014-ben nem volt, ennek okait fentebb kifejtettem. Így aztán arra sem voltak képesek, hogy decensen viselkedjenek egymással.
A rendesség (ahogyan Széky János nevezi) teljes mértékben hiányzott az együttműködő felek egymással folytatott kommunikációjából. Trollkodások, oldalvágások, szurkálódások – ez ment egy éven keresztül. Ez az egymással szembeni bizalommentes, kompetitív hozzáállás vezetett végül oda, hogy a kialkudott közös listával végül csak az mszp járt jól, két partnerének még frakciója sem lett.

A harmadik tanulság a leginkább meghökkentő: a 2014-es összefogás pártjai mintha lemondtak volna arról, hogy tanítsák szavazóikat. Pedig a politika nem statikus dolog. Három évvel ezelőtt a magyarok nem féltek a menekültektől. Ma annyira félnek, hogy a szubjektív közbiztonság érzete csak a folyamatos, gyilkos drogháborútól szenvedő Mexikóban rosszabb az OECD tagállamai közül. És ez azért van így, mert a Fidesz kommunikációja ezt tanítja 2015 eleje óta. Kevésbé látványos, de hasonlóképpen tanulságos példa az autópálya-építés a kétezres évek elején – 2006-ra a szavazók megtanulták, hogy a politikai teljesítményt azon is lehet mérni, hogy ki hány kilométer autópályát épített (és láthatólag kevésbé érdekelte őket, hogy ezen ki vagy melyik párt pénztárnoka mennyit gazdagodott).

Ahogyan a politikai prioritások, úgy a szavazói magatartások is taníthatók. A már említett Gyurcsány-elutasítottságnál is azok lettek volna, de arra egyik párt sem tett erőfeszítést, hogy a DK kooptálása után jó képet vágva a dologhoz arról győzze meg szavazóit, hogy tulajdonképpen jó dolog történt. Ehelyett azt lehetett olvasni: unikumozni kell ahhoz, hogy aláírják a megállapodást.

 

És mi a helyzet ma?

A politikai képlet 2014-hez képest változott: új szereplő (Momentum), egyértelműen jobbra tolódó LMP és egyértelműen centrista irányba haladó Jobbik, végül, de nem utolsósorban a váltópárti ambícióit és legfőképpen a szavazói egy részét elvesztő MSZP alakítják azt. A DK megerősödött, az ismét összeálló Együtt–PM pedig gyengébb, mint négy éve.

Két dolog azonban nem változott. Egyrészt az ellenzéki összefogás szereplőinek várható névsora, másrészt az attitűd, amivel az együttműködést keresik. A szereplők között most sincs bizalom, az együttműködésnek most sincsenek világosan lefektetett szabályai, és a résztvevők továbbra sem törekednek arra, hogy tanítsák szavazóikat.

Mindez persze abból következik, hogy ahogyan 2014-ben, úgy 2017-ben is három stratégiai kihívásnak akarnak egyidejűleg megfelelni az egykori „kormányváltó összefogás” pártjai: a győzelem elvárásának, az önálló identitás igényének és a többiek kiszorítására való törekvésnek.

A jelek szerint 2018-ban senki nem akarja legyőzni Orbán Viktort – de mindenki nyerni akar a másik ellenzéki párt ellenében. Lassan tényleg csak abban lehet reménykedni, hogy a választók okosabbak, mint pártjaik vezetői. Veszprém, Újpest, de akár Tapolca példája legalábbis ezt mutatja.

A szerző politikai szakértő. Két korábbi miniszterelnök (Bajnai Gordon, előtte Gyurcsány Ferenc) politikai főtanácsadója volt.

Neked ajánljuk