Az országgyűlési választásokon elszenvedett csúfos vereség „tanulságait” már az európai parlamenti választásokon hasznosították a pártvezetők, noha akkor is és mindmáig helytelen következtetéseket vontak le abból. (E lap remek összefoglalást közölt a 2014-es ellenzéki összefogás történetéről, lásd: A 2014-es baloldali egység kudarca és tanulságai, 2017. június 22. és 29.) Mindennek azért van ma is jelentősége, mert a 2018-as választási együttműködési lehetőségekről rendre elhangzik, hogy az akkori vagy az új szereplők semmiképpen nem akarják megismételni a 2014-es hibákat, sőt egyenesen tanultak azokból. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a demokratikus ellenzéki térfélen zajló „összefogásmeccsek” kísértetiesen reprodukálják a négy évvel ezelőtti fintorgó összefogást.
Negatív rekord
Röviden úgy jellemezhetjük a helyzetet, hogy 2014-ben azok fogtak össze, akik (1) le akarták váltani Orbán Viktor kormányát, és (2) azt gondolták, hogy ez a Jobbik nélkül is lehetséges. Ám az összefogásból végül (3) kimaradt az LMP is.
Az állítás első részét elfogadhatjuk azzal a megkötéssel, hogy a kormányváltás iránti eltökéltséget jelentősen diszkontálta a saját identitás megőrzésének szükségessége, és ami abból következik. Így aztán némelyek csak unikumozva voltak hajlandók szövetkezni, míg mások lemondtak listás helyükről. Ezért nevezem a ’14-es összefogást fintorgó összefogásnak.
Az állítás második részét is identitáspolitikailag lehet a legjobban értelmezni. A cukiságkampány előtti Jobbik egyszerűen szalonképtelen volt a demokratikus oldal szemszögéből. A baloldalon uralkodó narratíva szerint 2014-ben nem is ez, hanem inkább az volt a kérdés, hogy le lehet-e ülni akár egy vitára a Jobbikkal.
Az identitáspolitika mindenek feletti elsőbbségét nyíltan és kompromisszummentesen az LMP képviselte – még azon az áron is, hogy kettészakadt. A Schiffer András vezette LMP identitását az MSZP-vel és a Fidesszel szembeni egyenlő távolságra építette. Az eredeti pozíció megváltoztatására tett kísérlet nem kapott többséget, így megbukott. A Párbeszéd Magyarországért kiválása úgy szaporította az ellenzéki szereplőket, hogy érdemi szavazat-gyarapodást nem hozott. A minden oldalról stigmatizált Gyurcsány Ferencnek és az MSZP-nek az összefogásban vitt domináns szerepe végül látszólag paradox módon az LMP erősödését és a parlamentbe jutását eredményezte.
Bajnai Gordon már említett színrelépésétől, azaz 2012 végétől egészen 2014 elejéig az ellenzéki diskurzust az összefogás szükségessége mellett annak mikéntje dominálta: ki fog össze kivel, és ki lesz a vezetője? Két alapvető törésvonal alakult ki már a kezdetektől: az egyik a DK és Gyurcsány Ferenc bevonása, míg a másik a miniszterelnök-jelölt személye miatt. A 2011 őszén alakult Demokratikus Koalíció egy éven keresztül stabilan a 2 százalékos tartományban mozgott, sőt Bajnai megjelenése előtt, Gyurcsány nagy figyelmet kiváltó éhségsztrájkja után valamelyest erősödött, hogy aztán 2013 tavaszára elveszítse szavazói bő felét (minden intézet áprilisban és májusban is 1 százalékot mért). Bár az akkor még sokkal erősebb MSZP-nek és az Együtt–PM-nek is az lett volna az érdeke, hogy a DK nélkül állapodjanak meg, ezt megakadályozta Bajnai és Mesterházy hegemóniaharca az összefogás miniszterelnök-jelöltségéért. Ezt a meccset az MSZP és elnöke rutinosan játszották, kivárva, hogy az újonnan megjelenő Együtt elveszítse kezdeti lendületét, és a Fidesz összehangolt kommunikációja amortizálja a balliberális oldal utolsó miniszterelnökét.
Bő egy évvel Bajnai színrelépése után, az összefogás végleges formájának kialakításakor (amely a Liberálisokat és Bokros Lajos MoMáját is magába foglalta) a DK már egy ligába focizta magát a folyamatosan gyengülő Együttel: mindkettő hasonló támogatottságú, de a parlamenti küszöböt önállóan is megugrani képes kispárt volt. Az összefogás szükségességét folyamatosan hangoztató DK elérte a célját: lett közös lista, amit Bajnai helyett Mesterházy vezetett, és annak részese volt a DK is, amely ezzel kiszabadult a politikai karanténból. Látszólag az MSZP is elérte a célját: a közös lista élén az elnöke állt, és a DK bevonásával tovább gyengítette az Együttet, míg az utóbbi mindkét fronton vereséget szenvedett. (Azt, hogy az MSZP győzelme mennyire pirruszi volt, az ellenzék jelenlegi támogatottsága és ezen belül a DK további erősödése pontosan kifejezi.)
Ez az összefogás végül azzal a világrekord-közeli eredménnyel zárta a parlamenti választásokat, hogy az egyes pártok támogatottsága 2014 januárjában magasabb volt, mint a közösen elért eredmény áprilisban, és ebben a Simon Gábor jelentette atomcsapás csak az egyik tényező volt a sok közül (a választási kampány finisében az ügyészség különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás és más bűncselekmények miatt emelt vádat az MSZP akkori elnökhelyettese ellen).
A kudarc egyik kézenfekvő magyarázata a DK részvétele ebben a konstrukcióban. Eszerint Gyurcsány Ferenc magas elutasítottsága szinte garantálta, hogy az összefogás ne nyerjen, hiszen személyével lehetetlenség volt megszólítani a Bajnai színrelépése előtt még rekordnagyságú bizonytalan szavazókat. S bár ez a magyarázat tetszetős, de mint látni fogjuk, nem kielégítő. Az összefogással 2014-ben nem az volt a legnagyobb baj, hogy kik, hanem az, hogy hogyan fogtak össze.
Hogyan működött?
Ahhoz, hogy fentebbi kijelentést pontosan értsük, értenünk kell az összefogás politikusainak érdekeit és az azok által kijelölt kényszerpályákat.
Látszólag azért fogtak össze, hogy legyőzzék Orbán Viktort és a Fideszt, de a valóságban a győzelem igénye mellett további két, politikailag legitim érdek működött, amelyek megléte önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a fő cél ne teljesüljön. Az egyik érdek a saját identitás építéséhez, a másik meg a rivális szövetséges kiszorításához fűződött.
A kettő ráadásul egymást erősítette.
Az MSZP identitásának például szerves része 1994 óta, hogy ő a baloldal vezető ereje. Ehhez képest a gyengébb partner (SZDSZ) felé kellett gesztusokat tenni Demszky Gábor főpolgármester újraindítása érdekében, és amikor a viszontgesztus elmaradt, abból bukta következett (a kormánypárti többség nem volt képes megválasztani a szocialista Szili Katalint köztársasági elnöknek). Mindezt tetézte, hogy az MSZP négy miniszterelnöke közül három valamilyen értelemben kívülről érkezett (Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai), 1994 kivételével a párt a saját soraiból jelöltet állítani nem tudott. Mesterházy Attila párton belüli népszerűségét az adta, hogy szakítást hirdetett ezzel a hagyománnyal – ami önmagában is elegendő lett volna egy tartós konfliktushoz az új igénylővel, Bajnaival szemben.
A kiszorítás igénye pedig éppen a vezető szerepből és az SZDSZ generálta évtizedes frusztrációkból fakadt: 2013-ban számos szocialista azt érzékelte, hogy két oldalról is támadják: egyfelől az MSZP-ből kivált a DK, másfelől az ellenzéki tábor „liberális” oldalát bevonzani kívánó Együtt–PM. Stratégiailag vitatható, taktikailag helytálló reakciója minderre az volt a szocialista pártnak, hogy egyidejűleg próbálta őrizni, erősíteni saját identitását, és kiszorítani ellenzéki riválisait, közvetlenül támadva azokat.
Ugyanez a kettősség jellemezte a DK és az Együtt–PM politizálását is az adott időszakban. Identitását mindkét párt a Fidesz és az MSZP ellenében építette fel azzal a különbséggel, hogy az Együtt–PM szempontjából a DK (és Gyurcsány Ferenc) is a meghaladni kívánt múlthoz tartozott („korszakváltás”). Ez utóbbi szempontból következően az Együtt–PM is a DK kiszorításában volt érdekelt (akárcsak az MSZP), másrészt Mesterházyval szemben a kiszorítandó pozíciójába került (akárcsak a DK).
Ezen a ponton emlékezzünk meg egy pillanatra a DK 2013-as helyzetéről: az teljesen egyértelmű volt, hogy a már akkoriban is magas elkötelezettségű 100–150 ezer körüli DK-szavazóra szükség lehet a kormányváltáshoz. Másfelől az is nyilvánvaló volt a kutatások szerint, hogy a DK vezetője erősen megosztó személyiség, aki új szavazót nem hoz a baloldalon kívüli világban övezte magas ellenszenv miatt, de még a tágabban vett saját táboron belül is sokakat taszít. (Miközben – ugyanebben a körben! – Bajnai és Mesterházy után a harmadik legnépszerűbb politikus.)
Ha szigorúan szavazatmaximalizálási szempontokat, azaz győzelmi stratégiát követett volna az Együtt–PM és az MSZP, akkor 2013 első felében még érvelhető lett volna a DK kihagyása, vagy legalábbis az a követelés, hogy Gyurcsányt ne vegyék fel a listára.
De, mint láttuk, nem így történt: az identitásépítés és a szövetséges kiszorítása 2012 októbere és 2014 áprilisa között hasonlóan fontos vagy akár fontosabb szempontnak számított. Az elhúzódó egyeztetések pedig azzal az eredménnyel jártak, hogy őszig az „összefogók” egyikének sem növekedett a támogatása, erősödtek viszont azok a hangok, amelyek a „teljes” összefogást, a DK és Gyurcsány Ferenc egyenrangú félként való bevonását követelték.
Mit lehetett volna másként tenni?
Az utólagos okoskodás vádját elkerülendő, szeretném leszögezni, hogy abban a konstrukcióban, amelyben a 2014-es összefogás létrejött, az ellenzéknek kevés esélye volt győzni – és minden bizonnyal akkor sem győzött volna, ha végül kiszorítják Gyurcsány Ferencet. A rezsicsökkentés fémjelezte kormányzásnak, illetve a korán elkezdett és akkoriban még elképesztő erősségűnek tűnő negatív kampánynak hála a Fidesz tábora egyharmaddal, több mint 700 ezer szavazóval bővült 2013-ban.
Tehát amikor azt állítom, hogy lehetett volna másként és jobban, azzal csak annyit mondok, hogy a Fidesz győzelmét ugyan nehéz lett volna megakadályozni, de a parlamenti kétharmad megszerzését igen. A helyzetet kétségkívül nehezítette, hogy a korábbi MSZP–SZDSZ- vagy akár Fidesz–MDF-együttműködésektől eltérően 2014-ben nem volt egyértelműen elfogadott domináns szereplője az összefogásnak – pontosabban, mire 2013 végére az MSZP és Mesterházy azzá vált, gyakorlatilag alig maradt idő arra, hogy ezt a választók felé prezentálják. A 2014-es összefogás szereplői körülbelül egy évet töltöttek azzal, hogy megállapodjanak – és ez alatt az idő alatt szinte másról sem beszéltek, mint arról, hogy hogyan kéne megállapodni.
Az első tanulság tehát az, hogy ha nincs domináns szereplő, aki maga szabja meg a játékszabályokat, de képes nagyvonalú is lenni, ahogyan az MSZP az SZDSZ-szel vagy a Fidesz az MDF-fel tette ezt egynémely alkalommal, akkor érdemes közösen lefektetni bizonyos szabályokat. Legfőképpen azt, hogy meddig terjeng a versengés időszaka, és milyen módon zárják le azt (például előválasztással).
A második tanulság nem formalizálható. Bizalom vagy van, vagy nincs a felek között; 2013–2014-ben nem volt, ennek okait fentebb kifejtettem. Így aztán arra sem voltak képesek, hogy decensen viselkedjenek egymással.
A rendesség (ahogyan Széky János nevezi) teljes mértékben hiányzott az együttműködő felek egymással folytatott kommunikációjából. Trollkodások, oldalvágások, szurkálódások – ez ment egy éven keresztül. Ez az egymással szembeni bizalommentes, kompetitív hozzáállás vezetett végül oda, hogy a kialkudott közös listával végül csak az mszp járt jól, két partnerének még frakciója sem lett.
A harmadik tanulság a leginkább meghökkentő: a 2014-es összefogás pártjai mintha lemondtak volna arról, hogy tanítsák szavazóikat. Pedig a politika nem statikus dolog. Három évvel ezelőtt a magyarok nem féltek a menekültektől. Ma annyira félnek, hogy a szubjektív közbiztonság érzete csak a folyamatos, gyilkos drogháborútól szenvedő Mexikóban rosszabb az OECD tagállamai közül. És ez azért van így, mert a Fidesz kommunikációja ezt tanítja 2015 eleje óta. Kevésbé látványos, de hasonlóképpen tanulságos példa az autópálya-építés a kétezres évek elején – 2006-ra a szavazók megtanulták, hogy a politikai teljesítményt azon is lehet mérni, hogy ki hány kilométer autópályát épített (és láthatólag kevésbé érdekelte őket, hogy ezen ki vagy melyik párt pénztárnoka mennyit gazdagodott).
Ahogyan a politikai prioritások, úgy a szavazói magatartások is taníthatók. A már említett Gyurcsány-elutasítottságnál is azok lettek volna, de arra egyik párt sem tett erőfeszítést, hogy a DK kooptálása után jó képet vágva a dologhoz arról győzze meg szavazóit, hogy tulajdonképpen jó dolog történt. Ehelyett azt lehetett olvasni: unikumozni kell ahhoz, hogy aláírják a megállapodást.
És mi a helyzet ma?
A politikai képlet 2014-hez képest változott: új szereplő (Momentum), egyértelműen jobbra tolódó LMP és egyértelműen centrista irányba haladó Jobbik, végül, de nem utolsósorban a váltópárti ambícióit és legfőképpen a szavazói egy részét elvesztő MSZP alakítják azt. A DK megerősödött, az ismét összeálló Együtt–PM pedig gyengébb, mint négy éve.
Két dolog azonban nem változott. Egyrészt az ellenzéki összefogás szereplőinek várható névsora, másrészt az attitűd, amivel az együttműködést keresik. A szereplők között most sincs bizalom, az együttműködésnek most sincsenek világosan lefektetett szabályai, és a résztvevők továbbra sem törekednek arra, hogy tanítsák szavazóikat.
Mindez persze abból következik, hogy ahogyan 2014-ben, úgy 2017-ben is három stratégiai kihívásnak akarnak egyidejűleg megfelelni az egykori „kormányváltó összefogás” pártjai: a győzelem elvárásának, az önálló identitás igényének és a többiek kiszorítására való törekvésnek.
A jelek szerint 2018-ban senki nem akarja legyőzni Orbán Viktort – de mindenki nyerni akar a másik ellenzéki párt ellenében. Lassan tényleg csak abban lehet reménykedni, hogy a választók okosabbak, mint pártjaik vezetői. Veszprém, Újpest, de akár Tapolca példája legalábbis ezt mutatja.
A szerző politikai szakértő. Két korábbi miniszterelnök (Bajnai Gordon, előtte Gyurcsány Ferenc) politikai főtanácsadója volt.
