Végszó egy polgári ellenállásról

A Színház- és Filmművészeti Egyetem autonómiaharcában a legfeltűnőbb az volt, hogy milyen sok, talán két tucatnál is több diák vitte a szót, nyilatkozott a mozgalomról – és mindegyik bátran, talpraesetten, szavakészen.

Ügyük egyszerű és átlátható. Abban az intézkedéssorozatban, amely pszeudo-magánalapítványokba akarja rendelni az állami egyetemeket, a bőséges pénzeső ígérete legtöbbször kissé elhomályosítja az ideológiai és hatalmi célt – legalábbis a pragmatikus egyetemi polgárok szemében. Nem így az SZFE esetében, ahol kezdettől világossá tették, hogy harcban állnak az egyetem szellemiségével, hagyományával, tanári karával – meg akarják szüntetni, s fel akarják váltani valami sohasem tisztázott, de mindenesetre nacionalista és hivatalos – ennek megfelelően szélsőjobboldali – hatalmi eszmével, amelyet hogyan is lehetne kibontani, ha egyszer a jelenlegi tanárok képtelenek befogadni a nemzet, a haza, a kereszténység ideáját. Ezért aztán teljes tisztogatásra van szükség és az egyetem visszamenőleges megrágalmazására.

Volt némi méz is – kecsegtetés soha nem látott anyagi lehetőségekkel –, de főképp korbács; merev és agresszív intranzigencia mind az illetékes minisztertől és hallgató főnökétől, mind a létrehozott kuratórium hataloméhes és bosszúszomjas elnökétől. S mögötte persze a kormánymédia elszabadult csahosai.