Egyre nagyobb bajban van az egyik jól ismert maffiakormány, a venezuelai. A liberális gazdaság- és társadalompolitikát elutasító, ott történetesen balszínezetű hatalomnak sikerült immár tartósan előidézni az évi 100 százalékos inflációt, állandóak az áramkimaradások, és már az alapvető élelmiszerek beszerzése sem magától értetődő. A bűncselekmények száma az egekbe szökött, s némely politikai színezetű gyilkosság fölveti a kormány érintettségét is.
Mindeközben Venezuela a világ olajban egyik leggazdagabb állama. Csakhogy a kőolaj hordónkénti világpiaci ára augusztusban 50 dollár alá esett, és a költségvetés képtelen megküzdeni az így keletkezett hiánnyal. A hírek szerint a költségvetési tartalékok havonta 1 milliárd dollárral apadnak.
December 6-án parlamenti választások lesznek az országban, s minden közvélemény-kutatás azt jelzi, hogy a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) nevű kormányerő, amely jelenleg 99 hellyel rendelkezik a 164 tagú parlamentben, vagy csúnyán megbukik, vagy ha a nem előzmények nélküli választási manipulációk következtében meg is őrzi relatív többségét, ki lesz szolgáltatva az ellenzék kényének-kedvének.
Jelenleg mindenki azt latolgatja, hogy a rezsim kulcsemberei egy ilyen helyzetben összezárnak-e, vagy mindenki egyénileg próbálja menteni a bőrét, s a teljes felelősséget a populista Hugo Chávez örökébe lépett, ám vele ellentétben rendkívül népszerűtlen Nicolas Maduro köztársasági elnök nyakába varrják.
Maduro elnök mellett egyelőre kitartani látszanak a rendszer erős emberei: Diosdado Cabello, a nemzetgyűlés (parlament) elnöke, Nestor Reverol, a nemzeti gárda és a rendőrség parancsnoka, valamint Tareck El Aissami, Aragua szövetségi állam kormányzója, aki az elmúlt fél évben betegeskedő honvédelmi miniszter, Vladimir Padrino Lopez tábornok helyett felügyeli a hadsereget. Ezeket az embereket egyelőre védi parlamenti immunitásuk, illetve a rendszer, de ha elveszítik a hatalmat, akkor nemcsak a venezuelai igazságszolgáltatással kell szembenézniük, hanem az Egyesült Államokéval is. Washington ugyanis nemzetközi elfogatóparancsot adott ki számos caracasi felső vezető ellen, akikkel szemben megalapozottnak tűnik a vád, hogy Kolumbiából segítették a kokainszállítmányok továbbítását Észak-Amerikába.
A kolumbiai hatóságok nemrég két olyan bűnözőt tartóztattak le, akik készek El Aissami, valamint Reverol ellen tanúskodni. A venezuelai kormány ezért igyekszik nyomást gyakorolni a kolumbiai kormányra, hogy az ne Amerikának, hanem nekik adja ki a tanúkat.
Nem először fordul elő ilyesmi. 2010-ben egy Walid Makled nevű drogcsempészt próbáltak kihallgatni az amerikai hatóságok, aki szintén Bogotában ült rács mögött. Ám mielőtt ez megtörtént volna, a venezuelaiak közbeléptek, úgyhogy Maklednek végül nem volt módja beszélni a szomszédos állam vezető politikusairól.
A mostani politikai nyomásgyakorlás részeként Caracas lezárt két határátkelőhelyet is Tachira és Zulia venezuelai szövetségi államokban, megbénítva ezzel a Kolumbiába irányuló vagy onnan érkező áru- és személymozgást; ez a szomszédos államnak nagy kihívás. A határzár ára a már említett két bűnöző kiadatása. A kolumbiai Legfelsőbb Bíróság döntött is az átadásukról, de a kormány egyelőre nem szánta rá magát – feltehetően feljebb akarja srófolni Makled árfolyamát.
Ám, ha decemberben megtörténik az ellenzéki áttörés, e bűnözőkre már nem lesz szükség az eljárások lefolytatásakor, vagy ha mégis, kéznél lesznek Caracasban – feltéve persze, hogy túlélik az elkövetkező három hónapot.
Sokan úgy okoskodnak, hogy a minden tekintetben bűnözői kartellként működő venezuelai kormánypárt eddig sohasem volt hajlandó meghátrálni, s ez most sem valószínű. Az, hogy a választások elcsalását megkísérlik, senki számára sem kétséges, de az sincs kizárva, hogy rendkívüli állapotot hirdetnek, mint ahogy a Kolumbiával határos két említett szövetségi államban, Tachirában és Zuliában az már meg is történt, s akár a hadsereget is bevetheti a kormány, polgárháborút provokálva.
Ám a kormánynak már nemcsak politikai tartalékai, illetve nemzetközi hitele fogyott el, hanem a pénze is. Venezuelában több mint kormányváltásra van szükség ahhoz, hogy az állami lét egyáltalán fenntartható legyen. A végjáték elkerülhetetlen, és annak kimenetele sem kétséges. Ám minél inkább elhúzódik az, annál több áldozattal kell számolnia Venezuela népének.
A szerző a DK elnökségi tagja.
