Hogyan beszéljünk a cigányokról? címmel nyilvános kerekasztal-beszélgetést szervezett az XKK (X Kommunikációs Központ) a Cigány út c. botrányfilm két kulcsfigurája, Pesty László és Forgács István, illetve Kovács Éva szociológus és Setét Jenő roma aktivista részvételével. (A film készítéséről szóló riportunkat lásd itt.) Az eseményen legalább száz érdeklődő megjelent, többségük valamiképp érintett. Közel két órán keresztül érvek és állítások követték egymást, de vita – szerencsére – nem volt. Maradt a konszenzus, hogy Pestyék filmje – ahogy Kovács Éva fogalmazott – nem a cigányokat, hanem a cigánysággal kapcsolatos előítéleteket mutatja be. Persze lehet ezt másképp is látni.
Durva, trágár, kommunikációképtelen
„Én meg elküldhetem magát százféleképpen a kurva anyjába, nem?” – mondja a riporter arcába Szami Radics Béla egy közeli, egy nagyon közeli felvételen, de a néhány másodperces snittből nem tudjuk meg, Radicsot mi hozta ki ennyire a béketűréséből. Ezzel a magyarázat nélkül hagyott, de a nézőt erősen orientáló trágár és durva belépővel indítja videobeszámolóját a Heti Válasz a Pesty filmje kapcsán rendezett vitáról. („Megoldás helyett veszekedéssel ért véget az XKK cigányfóruma.”) A tudósítás ezen a szakmai nívón később se nagyon lép túl: dühödten kiabáló romákat látunk, akik különféle dolgokra szólongatják fel a hol fasisztának, hol nácinak titulált Pesty–Forgács duót – de hogy mi váltotta ki ezeket az indulatokat, az a tudósításból nem derül ki. Az viszont egyértelmű, hogy a Pestyék filmjével szemben fellépők többsége érzelmektől túlfűtött, nem akar vitázni, tehát kommunikációképtelen.
Sajátos az is, ahogy a Heti Válasz beszámolója nem elsősorban a pódiumon elhangzó állításokat dokumentálja – akkor talán értelmezhetők lennének a közönség reakciói is –, hanem külön, az eseménytől elválasztva szólaltatja meg a film készítőit. Ráadásul csak Pesty és Forgács fejthetik ki, mit gondolnak a filmről, illetve a film által pertraktált kérdésekről; vitapartnereiket, Kovács Évát és Setét Jenőt a lap munkatársai nem kérdezik meg. Így Forgács a „tudósításban” a maga szemérmetlenségével újra elénk tárja – kommentároktól immár nem zavartatva – jól ismert együgyű szalonrasszista kliséit, Pesty pedig szemrebbenés nélkül mondhatja bele a kamerába azt a hazugságot, amivel igazolni próbálja, miért csak Forgács „nem tartozom közétek” István szólal meg romaügyi szakértőként: „...szorgos munkával, kitartóan kerestük az ellenvéleményeket, hogy azok is bekerüljenek.”
Holott a valóságban, odabent a „vitán”
ennek épp az ellenkezője derült ki: a résztvevők azt kérték Pestytől, ugyan sorolná föl, kiket próbált megnyerni a filmnek. A rendező válaszából – amely előbb kínos hallgatásba, majd a közönség gúnyos nevetésébe fulladt – az derült ki, hogy a szorgos és kitartó munka három ismert roma értelmiségi telefonon való megkeresésével kezdődött, majd azok elzárkózásával véget is ért.
A Heti Válasz beszámolója nem tud arról a sajátos helyzetről sem, amely a vita második felére alakult ki, és ami a minősítgető bekiabálásoknál sokkal kellemetlenebb volt Pestyék számára: a duó lényegében egyetlen releváns és viszonylag egyszerű kérdésre sem tudott válaszolni. Pedig azokat nem végsőkig felháborodott roma aktivisták ordították bele a mikrofonba – hanem például Kertesi Gábor, Molnár György vagy éppen Kovács Éva kérdezett. Inkább kétségbeesetten, mintsem dühvel. Hogy mit várnak a film készítői az általuk őszintének nevezett – bár a film alapján egyszerűen csak előítéletes – beszédmódtól, miféle eddig ki nem mondott, le nem írt társadalmi problémák megfogalmazását tenné az lehetővé? Hogy hol vannak a filmből a napi kétezer forintért tíz órát feketén, teljes kiszolgáltatottságban dolgozó cigány nők és férfiak tömegei? Hogy mik azok az elvárások, amiket a film nagyon erősen sugall a cigánysággal kapcsolatban, de konkrétan egyszer sem mond ki? Hogy ha igazak a filmben felvonultatott klisék, amelyek egyszerre bélyegzik meg a „liberális” társadalompolitikát és en bloc a cigányságot, akkor a film készítői szerint mit kellene most tenni? Valóban ilyen szegényesek-e a társadalmi ismereteik, hogy nem hallottak egyetlen, a problémák okait feltáró kutatásról sem, így azokat mindvégig Forgács vélekedései hivatottak pótolni? Mire gondol Forgács, amikor arra biztatja a rendőrnek tanuló középiskolás gyerekeket, hogy ne szégyelljék az előítéleteiket? – és így tovább, nagyjából negyven percen keresztül. Hiába volt időnként nagy a hangzavar, a megválaszolatlanul maradt kérdések nyomán támadt csöndet nem tudta mindig elfedni.
Pesty pedig nem is nagyon vett részt a vitában – talán nem is ezért jött ide: néhány óvatos, de sikertelen próbálkozás után („Engem indexre tett a Jobbik”, „Kikérem magamnak!” és hasonlók) a háttérbe húzódott, így az indulatok főleg az önjelölt szakértőn csattantak. Holott Forgács István nyilvánvalóan csak eszköz volt arra, hogy a filmben „autentikus forrásból”, egy „tapasztalati szakértőnek” tűnő roma ember szájából hangozzanak el azok az előítéletes, néhol rasszista állítások, amelyek egy többségi szájából a szélsőjobbtól innen (egyelőre) elfogadhatatlanok.
Folytatása következik?
Sokan gondolták úgy – az ismétlés letiltását eredményező petíció után különösen –, hogy egy ilyen pódiumbeszélgetésnek a romák szempontjából csak negatív kimenetele lehet, hiszen annak eredményétől függetlenül maga a vita szalonképesnek fogja mutatni Pestyék filmjét – rossz esetben ráadásul úgy, hogy még azok a morális, szociológiai és filmszakmai evidenciák is véleménnyé puhulnak egy ellaposodó szópárbajban, amelyek most egyértelműen kijelölik a produktum helyét. Nem így történt, és ez részben épp annak az elemi erejű felháborodásnak köszönhető, ami láthatólag megdöbbentette Pestyt is, és amit a Heti Válasz szerkesztői – épp Pesty „dokumentumfilmes” módszereivel – megpróbáltak lejáratni.
Készül a következő rész, és ebben meg fognak szólalni a Forgács nézeteit elutasítók is – hangoztatja a rendező minden lehetséges fórumon. Hogy ez sikerül-e neki, hogy valóban lesz-e folytatás, nem kis részt azon múlik, talál-e olyan mértékadó roma közszereplőket, vagy akár csak egyet is, aki elég naiv elhinni, hogy a bemutatott, majd „letiltott” első rész csak valamiféle korrigálható szakmai tévedés miatt sikeredett ilyenné. Csak valami helyrehozható malőr, egy szerencsétlen, ámde véletlenszerű együttállás az oka annak, hogy a film minden ízében előítéletes. Holott a szándék, amint ezt a vitán megválaszolatlanul maradt kérdések is bizonyítják, nem is volt más.
Hogy e mögött meggyőződés áll, vagy a népszerűség hajszolása, a végeredmény szempontjából mindegy. Ahogyan az is, milyen lesz – ha lesz – az a Pesty által nagyon akart második rész. Hiszen annak legfontosabb üzenete önmagán kívülre mutat majd: vissza arra a menthetetlenül cigányellenes első részre, azt legitimálja. Minél okosabb, empatikusabb, tudományosabb lesz a második rész, annál inkább. Színtiszta manipuláció ez is, kísérlet egy olyan látszatdiskurzusra, aminek csak rossz vagy még rosszabb kimenetelei vannak.
